Kelet-Magyarország, 1983. június (43. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-18 / 143. szám
KM HÉTVÉGI melléklet Kedves Rózsi néni! Hadd köszönjem meg most a nyilvánosság előtt kedves meghívását, mely Kisvárdán végzett egykori képzős osztályuk ötvenéves találkozójára invitált. Szépszavú meghívó volt, melegszívű lá- nyok-asszonyok üzenete az élőknek: gyertek, hála Istennek még megvagyunk! Talán mondhatná bárki: mi közünk ehhez, ötvenedik érettségi találkozó lesz még másutt is, miért pont most, és miért róluk kell szólni?! Van ebben valami igazság, találkozó lesz másutt is. Hogy mégis Rózsi néni meghívására reagálok a köz "előtt, annak személyes oka van. A pár perc alatt, amíg beszélgettünk, mondott néhány olyan dolgot, ami megszívlelendő másnak, manapság is. Először is hadd szóljak arról, ami nekem a legrokonszenvesebb volt: azt mondta, hogy maguk mind szeretik egymást. A negyvenedik találkozón mindenki ott volt, aki élt, azóta is évente összejönnek, s levélben tartják a kapcsolatot, szakadt volt is valaki messzibb tájakra. Ebben a „szeretjük egymást”- ban van a varázs. Nem szégyellte kimondani, nem rokonszenvet, szimpátiát emlegetett, nem szorítkozott a szokványos összetartunkra, nem azt mondta, kedveljük egymást. Kimondta a varázsszót: szeretjük egymást. Ebben benne foglaltatik, hogy nincs közömbösség, hogy felvállalják egymás baját-örömét, hogy nem illemből ápolnak ötvenötesz- ttndős kapcsolatot. A következő gondolatsora volt tanítványokról, egykori tanárokról szólt. Vagyis az emlékezés meleg szavait mondta, neveket sorolt. Az egykori nebulóét, aki ma híres festő, s aki valamikor a legszebb macskát és egeret rajzolta a táblára. A hajdani tanárnőét, aki manapság tisztes matróna már, de olyan útravalót adott, mint a kötelességteljesítés, becsület, személyes példamutatás. Mindig szép és nemes dolog, ha valaki nem feled. Valami tisztes érdekfelettiség van ebben, ami sokkal több a napi prakticitásnál. Sokan, sajnos nagyon sokan vannak, akik idővel képesek feledni —, azokat is, akik valamikor emelték őket. így születik az önzés, az öntúlértékelés. Pedig mindenkinek és mindenkor jó visszatekinteni azokra, akik — legyen bármilyen az életpálya — indítottak, megadták a kezdősebességet, a követendő röppálya ívének koordinátáit. Bárhogyan is számolom, drága Rózsi néni, maguk mindannyian a hetven esztendőt közelítik. Ez akkor jutott az eszembe, amikor tapasztalatom fáradhatatlan buzgalmát, mellyel figyelmemet igyekezett a találkozóra irányítani. Igyekezett, hiszen fontosnak tartotta az eseményt, hirdetésre méltónak egy közösség összetartozását. Legtöbbjüknek családja van, gyermek, unoka tartozik ide. És mégis, az egykori iskola ember- és lélekalakító osztálya túlélt ötven esztendőt. Nem kopott a kapcsolat, a melegség. Igaza van, ez a fontos. Nem lehet úgy élni, hogy valaki ne tartozzon sokakhoz. Nem lehet emberi kapcsolatok nélkül tartalmasán létezni. És ezt valóban világgá kell kiáltani. A maguk példája is azt bizonyítja, történelmi viharokban is mentőkötél volt a társ, aki figyelt, a padtárs, akinek kezet lehetett nyújtani, a tanár, akihez tanácsért lehetett járulni. Meglazult emberi kapcsolataink világában a példák mind olyanok, melyeket tanulságként használhatunk. Mitöbb, használnunk kell. Nemcsak azért, hogy idős korunkban létezzenek megszépült emlékek, hanem a máért. Mert bizony késő lesz kapkodni majd egykor valaki után, amikor már ott a bizonyosság: egyedül maradtunk. Csodás lehetett Budapesten, a Pedagógus Vendégházban a terített asztal mellett ülni, és úgy folytatni a beszélgetést, mintha meg se szakadt volna. Nemcsak a tegnapról, a máról is. Sajnálom, hogy nem lehettem ott, tapasztalni és tanulni, együtt örülni és sírni hajdani várdi diáklányokkal. Levelem végén bevallhatom: szégyelltem is kissé magam, amikor találkoztunk. Több éve lakunk egyazon ház más-más lépcsőházában. És eddig nem tudtam, hogy szomszédok vagyunk. Gondolkodtam is azon, vajon mivé lesz a világ, ha így nem figyelünk egymásra. Ez a döbbenet késztetett írásra, tanulságul magamnak és másoknak. Medgyesi József osztályvezetővel Aszályos, kánikulai napok után most, hogy leültünk beszélgetni, kint végre hűs eső csapkodja az ablakot. Mit jelent a megyei tanács vb tervosztály vezetőjének, hogy esik az eső? — Nagy örömet, mert magam is ugyanúgy aggódom a szárazság miatt, mint bármelyik termelőszövetkezet vezetője, tagja. A mezőgazdasági eredmények ugyanis mindenkor érzékenyen befolyásolják azokat a pénzügyi alapokat, amelyekből a költségvetés kiadásait, illetve a fejlesztéseket fedezzük. Különösen igaz ez Szabolcs-Szatmárban, ahol a helyi bevételi források számottevő hányada a termelőszövetkezetek munkájának a függvénye. Tehát ha esik az eső, akkor itt, a tervosztályon is fellélegzünk egy kicsit, hiszen a jobb termés módot ad az előretekintésre. Mert nekünk ez a mostani csapadék valójában már 1984-re „esik”, mivel az idei eredményekkel a jövő évi fejlesztéseket alapozzuk. Ha jobb a gazdálkodó egységek eredménye, pontosabban és ütemesebben tudják teljesíteni az állammal szembeni befizetési kötelezettségeiket, s így létrejönnek a továbblépéshez szükséges alapok. A Másképpen ezt úgy is mondják: szebbe- ~ két álmodhat a tervező ... — Vártam ezt a megjegyzését, mert a köztudatban valóban él olyan feltevés, vélemény, hogy a tervező álmodozik. Szeretném leszögezni már most az elején, hogy szó sincs erről, napjainkban nem a nagy álmodozások korát éljük. Megnehezültek a gazdálkodás feltételei és ez a legközvetlenebb hatással van tervezőmunkára is. Ide kapcsolnék egy másik, ellentétes irányú véleményt, mely így hangzik: mostanában nem sok jelentősége van a tervezésnek, mert jószerivel behatároltak a fejlesztési lehetőségek és ezért szükségtelen az előre kidolgozott terv. Miként nem igaz, hogy a tervezők álmodoznak csupán, úgy ez az utóbbi vélemény sem helytálló, mert ha valamikor szükség volt a fejlesztési célok alapos átgondolására, akkor ma ugyancsak nagy szükség van erre. Ügy van ez mint a családban: ha kevesebb a pénz, az ember ezerszer is meggondolja, hová költse el, mert a kevesebbet sokkal nehezebb beosztani. Mármost a nagyobb család, a megye esetében is hasonló a helyzet: reális helyzetfelmérés után sok oldalról mélyen végiggondolt szelekcióra van szükség, mert csak így tudjuk teljesíteni a tervgazdálkodással szemben támasztott egyik lényeges követelményt. ...Arra törekszünk, hogy a kevesebb pénzből is többet valósítsunk meg. Csakhogy: a kivitelező épp ennek az ellenkezőjében érdekelt, tehát abban, hogy minél drágábban, korszerű technológiával dolgozzék, mert erre készült fel. R tervező- mérnök is — érthető módon — nagyon szépet, nagyon jót és lehetőleg semmihez nem hasonlítható egyedit szeretne alkotni. Igen ám, de e nemes szándék nagyon sok pénzt igényel, amivel nem rendelkezünk... A Már megbocsásson, végül mégiscsak az ^ a néhány ember dönt, aki a párnázott ajtó mögött van — — Látszólag igen, de a valóságban az a helyzet, hogy mind a koncepciószakban, mind az úgynevezett „ceruzás terv” időszakában mi több javaslatot dolgozunk ki a begyűjtött helyzetfelmérés és az igények alapján. Ezekből kollektív bölcsesség nyomán kristályosodik ki a végső fázisban az a javaslat, ami fölött majd a tanácsi testületek döntenek, amivel meghatározzák a tennivalókat öt évre. A Hadd tegyek még ehhez valamit: sokan w a tervet csak valamilyen bonyolult, száraz számhalmazként képzelik el... — Ez is igaz, holott a terv alapvető vonása, hogy az elérendő célokat, s az ehhez vezető magatartásmódokat a gazdaság konkrét helyzetéhez mérten határozza meg. Persze számokkal is dolgozunk, de a számszerűség csak azt jelenti, hogy az adatokat ezekkel a célokkal szembesítjük, hogy meglássuk, jó irányban haladunk-e. Végül is ez a fontos, és nem a naturális mutató. Példával is illusztrálva: a tervezőmunka lényege, hogy meghatározza a megye, adott esetben Sza- bolcs-Szatmár fejlesztési stratégiáját, ezen belül pedig a legfontosabb célokat. így történt ez a VI. ötéves terv esetében is, amikor a megyei tanács legfontosabb célként a lakásépítést, az általános iskolai programot, a kórházi fekvőbeteg-ellátás javítását és a víz- m^v-sítést rögzítette. Mindez teljes összhangban történt a megyei pártértekezlet irányelveivel. Ahhoz viszont, hogy helyes célokat tudjunk magunk elé tűzni, a reális szükségletekből kell midenkor kiindulni. Amikor ennek birtokában vagyunk, már az adott konkrét tervidőszak előtt két évvel megkezdődik az anyag elemzése. Ez nem párnázott ajtók mögött történik és nem csupán néhány, e téren járatos és jól felkészült szakember, hanem széles társadalmi bázis vesz benne részt. A Jó dolog, hogy az igényeknél megkérdezik a lakosságot, de ez — úgy gondolom — veszélyeket is rejthet magában, hiszen mindenki azt szeretné, ha az ő szűkebb lakóhelye részesülne legjobban a fejlesztésből. Vagy nem így van? — Nem. E veszélyekkel számolunk. Nem formális a megkérdezés, hiszen amire ma nincs pénz, még — mint reális igény — számításba jöhet egy következő tervciklusban. Már mondtam, hogy egy-egy időszakra fő célokat tűzünk ki, s ezek alapján vesszük számításba a területek eltérő helyzetét, s olyan javaslatot készítünk a döntésre jogosult testület elé, amely a lehető legjobban szolgálja a különböző területek ellátottságának közelítését, az egészségügyi, a kulturális, a kommunális, a kereskedelmi szférában. A Visszautalnék arra a kijelentésére, hogy ^ napjainkban nem álmodozhatunk túlságosan szépeket. Ezt jelzi az is, hogy a már elkészült és elfogadott tervekből gyakorta lefaragnak? — Pontosan. Azért hadd tegyem hozzá: olyan terv még sohasem született, amely minden igényt -képes magába foglalni és részletekbe menően is minden úgy valósult meg, ahogy az az elképzelésekben szerepelt. Napjainkban a reális szükségletek teljes kielégítésére nincs meg a lehetőség, ezt valamennyien jól tudjuk. Azt is tudnunk kell, hogy ez nem csupán szándék kérdése, mivel a nehezebbé vált gazdasági körülmények között beszűkültek a fejlesztési lehetőségek. Azért azt mondom, hogy ilyen körülmények között is tovább fejlődik a megye, mert bármilyen kicsi legyen is az előrelépés, ez fejlődést jelent. Nem szeretném ha megkerülné a kérdésemet, ami a menetközbeni gyakori módncíf ácnlrra utol — Egyáltalán nem akartam megkerülni, csupán az előbbi a teljes igazsághoz tartozik. Tény, hogy népgazdaságunk helyzetének alakulása miatt több ízben — ahogy ön mondta — le kellett faragni a megyei tervből. Ez a központi kényszerű csökkentés a mi megyénket mintegy 300 millió forintot meghaladóan érintette. Mi ezeknél a mérsékléseknél igyekeztünk időben átütemezni a célokat, a tennivalókat. Most azt mondhatom, hogy ezáltal az első három évben konkrét feladatot még nem töröltünk a középtávú tervből. Sőt, az általános iskolai tanteremprogrammal a tervet meghaladó eredményt sikerült elérnünk. Az is igaz, hogy minden tartalékunkat felhasználtuk és a következő két évben a gazdasági előrejelzést figyelembe véve arra kényszerülünk, hogy a tervcélok változatlanul hagyása mellett változtassunk a belső struktúrán, néhány feladatot későbbi időpontra ütemezzünk át. Mit jelent ez? A lakásprogram például, mely kiemelt feladat, célként megmarad, de ezen belül változik az összetétel: már biztos, hogy nem épül meg annyi állami lakás, mint .amennyit terveztünk, de az összes lakásszám mégis megvalósul, mert igen nagy lendületet vett a magánerős építkezés. A Nem gondolja, hogy a gyakori változ- w tatás komolytalanná teszi az egész tervezést? — Hadd kérdezzek vissza: akik így vélekednek, azok végiggondolják-e, hogy jelenleg a népgazdaságban szinte naprakész irányítás van, mert olyan gyorsan és váratlanul változnak a termelésértékesítés feltételei? Hogyan várható el, hogy akik prognosztizálnak, tehát előre jeleznek, vagy terveznek, azok öt-tíz évre is hibátlanul és tévedés nélkül lássanak a jövőbe? Amikor mi a megye tervét készítjük, elképzelünk egy feltétel- rendszert és erre építjük fel a javaslatokat. Csakhogy ha külső és belső okok miatt változik ez az elképzelt feltételrendszer, akkor nyilvánvaló, hogy a tervcélokban is korrekciót kell végrehajtani. A rugalmasság a tervező munkában is követelménnyé vált, mert erre a helyzet kényszerít bennünket. Ha azt mondjuk, hogy a világpiaci árváltozás, a gazdasági válság begyűrűzik egész népgazdaságunkra, akkor ez alól nem kivétel a megye sem. A terv különben sem holt papír, nem tabu, hanem ma a rugalmas termelés és gazdálkodás nélkülözhetetlen eszköze. Mi ma nem a terv konkrét számait, hanem annak folyamatjellegét hangsúlyozzuk és a terv végrehajtását a kijelölt irányokkal szembesítjük. Másként nem is tehetünk, hiszen még egyszer hangsúlyoznám: a menet közbeni változtatás objektív okokra vezethető vissza. A Ha On újságot vesz a kezébe, milyen * információk érdeklik leginkább? — Akkor örülök, ha arról hallok, vagy olvasok, hogy a megyében levő gazdálkodó egységek legalább a tőlük elvárható mértékben alkalmazkodnak a megváltozott körülményekhez. Ez ma egyáltalán nem könnyű feladat, de szembe kell néznünk vele, hogy talpon maradjunk. Személy szerint engemet, és a tervosztályt ez úgy érint, hogy ha sikeresen alkalmazkodnak üzemeink, vállalataink, akkor kiegyensúlyozottabb a termelésük, munkájuk révén nő a nemzeti jövedelem és így a mi fejlesztési lehetőségünk is. Csupán egy adat: az idén közel másfél milliárd forint értékű fejlesztést tervezünk megvalósítani megyénkben, amihez a fedezetet jelentős részben itt helyben kell megtermelni. Mi a helyzet az alkalmazkodás Szabolcs-Szatmárban? terén — A magyar gazdaságunk most az intenzív fejlesztés szakaszában van, és ez alól nem kivétel a mi megyénk sem. Nálunk sajátos a helyzet, hiszen itt az extenzív és az intenzív fejlesztés együttes jelenlétére van szükség, mivel még mindig jelentős a munkaerő-tartalékunk. Sajátos helyzetet teremt az is, hogy nálunk viszonylag jelentős a „telepi ipar”, s a gyáregységek alkalmazkodó képessége jórészt a központokban dől el. Ennek ellenére van okunk örömre, hiszen tapasztalni, hogy megvan a hajlandóság és az akarat is termelőhelyeinken a bonyolultabb körülményekhez történő alkalmazkodásra. Ezt csupán azzal szeretném alátámasztani, hogy az elmúlt időszakban megyénkben nőtt a hatékonyság, s az exportnövelés ütemében meghaladtuk az országos átlagot. Ez azt mutatja, hogy bár még szükség van új létesítményekre, amelyek befogadják a felesleges munkaerőt, de a meghatározó ma már Sza- bolcs-Szatmár gazdaságában is az intenzív termelés. A Mi nehezíti jelenleg a tervezőmunkát az w elmondottakon kívül? — Arra törekszünk, hogy a kevesebb pénzből is többet valósítsunk meg. Csakhogy: a kivitelező épp ennek az ellenkezőjében érdekelt, tehát abban, hogy minél drágábban, korszerű technológiával dolgozzék, mert erre készült fel. A tervezőmérnök is — érthető módon — nagyon szépet, nagyon jót és lehetőleg semmihez nem hasonlítható egyedit szeretne alkotni. Igen ám, de e nemes szándék nagyon sok pénzt igényel, amivel nem rendelkezünk. Gondoljuk csak végig, hogy miként változtak az építőanyagárak, hogy milyen importkorlátozásokra kényszerültünk. Nem kerülhetjük ki a meglevő lehetőségeket: csak ennek keretein belül tervezhetünk. Jelentős hadakozással jár amíg a különböző érdekek között sikerül megtalálnunk a középutat. Parázs vitáink során bebizonyítjuk, hogy nekünk sem a primitív megoldás a célunk és azt is tudjuk, a kivitelező sem ráfizetéssel akar dolgozni. Ám amikor kevés a pénz, el kell hagyni a luxusigényeket, be kell érni szerényebb megoldásokkal is. Nagy öröm, hogy megyénk lakossága pontosan érti miről van szó és új értéket teremtő társadalmi munkájával igyekszik pótolni, megtoldani a fejlesztés kereteit. Megyei tanácsunk ezt az igyekezetei anyagilag is messzemenően támogatja. 9 Mivel foglalkoznak most, évközben? — Az ötéves és az éves terv félideje .tél tartunk, s a munkaasztalon már a 84-es turv körvonalai bontakoznak. A központi anyagokhoz kapcsolódva már az 1985—2000 közötti időszak hosszú távú fejlesztési koncepciójának vitája is napirenden van osztályunk",*n. Aztán: hamarosan hozzákezdünk a hetedik ötéves tervi koncepció előmunkálataihoz. Köszönöm a beszélgetést. Angyal Sándor r- O HÉTVÉGI INTERJÚ L Á 1983. június 18.
