Kelet-Magyarország, 1983. június (43. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-18 / 143. szám

\

KM hétvégi melléklet

1983. június 18. O

ASSZONY! SORS. E KÉT SZŐ KAPCSÁN ÁLTALÁBAN NEM A NAPSUGARAS BOLDOGSÁG, A FELHŐTLEN DERŰLÁTÁS SEJLIK FEL. HELYETTE LEMONDÁST, SZAKADATLAN MUNKÁT, TÖRŐDÉST, A GYERMEKEKÉRT VALÓ AGGÓDÁST LÁTUNK. HOL A HATÁR? MEGESHET, HOGY

a türelem tövist terem?

Minden bizonnyal előfordulhat. Csak éppen a határt nehéz megtalálni. Nem könnyű arra rájönni, hogy a számtalan tennivaló, a családi tűzhely oltárán hozott megannyi apró áldozat mikor válik kedves kötelességből terhes kényszerré.

Nem több néhány vonásnál, amikor megkeseredik a száj, amikor a mosolyra húzódó ajkak helyett az összeszorított fogak csakazértist formázó ráncává, torzul a? arc, ami- kór ’a ‘hfe'vető sZémek szarka- tóbjai helyett a tűnő szépség szomorúsága uralja a tekintetet.

Talpig feketében

Nincs már hangulat. Árválkodik az asztali teke a ti- szarádi kocsmában, hiányzik B. Sándor, aki ha kézbe vette a golyót, tízen is körülállták. A régi barátok közül emlékezik az egyik:

— Nem kellett több Sanyinak egy-két korsó sörnél, máris nótázni kezdett. Szerette azt mindenki.

Csakhogy a hideg vas kegyetlen volt. Maga alá gyűrte, összeszabdalta a 33 éves jó erőben lévő, nagy munkabírású férfit, amikor a traktorról leugrott. A faluban mindenki megsiratta, megsajnálta a szerencsétlenül jártat.

— Nem kértem én senkit, ne mentem könyörögni — kulcsolja össze két kezét az özvegy. — Csak azt nem tudom, hogy lesz ezután. Gondolkodni sem merek, hogy bírom, mit tegyek a gyerekekkel.

Talpig feketében pihen egy sort. A kapát épphogy letette, máris venné fel. Elszorul a torka, mégis szigorúan koppan a szó:

— Gyertek lányok, haladjunk:

Korán jött a boldogság, a gyámügy adta az engedélyt a fiatalkorúak házasságához. A hamar megérkezett lányt két év múlva követte a másik, majd néhány év szünet után megszületett a várva várt fiú, végül egy újabb kislány zárta a sort. Négy gyerekkel maradt magára B. Sándorné a tragédia után. Odalett a kenyérkereső, aki a termelőszövetkezetben szerzett jövedelmet itt-ott megpótolta a felvállalt háztáji répával, egy darabka bérelt földdel, fuvarozott is egy szem lovával. A százon felüli aprójószág gondja, a malacok etetése az asszony feladata volt Most viszont a nyakába szakadt minden, sötét a jövő a kicsiny házban.

— Háromszor is eljött a té- eszelnök, kérdezte, miben segíthet. Állták a temetés költségét is. Fizetett a biztosító, eladtam a lovat, abból megint kaptunk pénzt, valahogy

megélünk — folytatja az asz- szony.

A 15 éves nagylány a konzervgyárba jelentkezett munkára. Egyelőre nem engedi az anyja, legalább legyen, aki vigyáz a két kisebbre, alkalomadtán megfőz, rendbeteszi a házat. A mezei munkából sem maradhat ki, mint ahogy a hetedik osztályos középsőnek sem a tanulás az egyedüli otthoni feladat, dolgozik, mint a hasonló korú, fejlettségű lányok a faluban. A bizonyítvánnyal nem lesz baj, jó négyes, versenyt nyert az iskolában, s várja a nagy élmény, a nyári tábor.

— Az itteni, kis iskolát takarítom szeptembertől — beszél az egyetlen biztos támpontról az asszony. — Kell a munkahely, már csak a családi pótlék miatt is. Mellette elláthatom a gyerekeket, jut idő délben főzni. Akkor talán rendes munkába állhat ő is — int a nagylány felé. — A konzervgyárban azért lenne jó, mert ott szakmát tanulhat.

A Széchenyi utcai kis házban a boldogságnak csupán cserepei maradtak. Az Özvegy egyet tud biztosan: bármi történik, neki a családjára kell gondolnia, nincs az a külső segítség, amely pótolná az anyát.

indulni keli

A kicsik között is az apró falvak sorába tartozik Tisza- rád a maga félezernyi lakosával. Tanácsa rég megszűnt, Vasmegyer a központ, ahonnan igazgatják Besztereccel együtt. Ott van a termelőszövetkezet, a faluban egyedül az állattenyésztő telep ad munkát. Az asszonyok melléküzemet óhajtanak, mert kevés tavasztól őszig a mezei munka, nehéz vándorolni egyik határrészből a másikba, bár tsz-busz jön értük.

Legutóbb néhányan a kétezer birkát nyíró brigádnak segítettek, mosták, osztályozták a gyapjút. Különben Ke- mecsétől, Nyíregyházától közelebb nem helyezkedhetnek el üzemben. Akinek kicsi gyereke van, eléggé körülményes a munkába állás, mert óvoda nincs, Vasmegyerre hordhatja az apróságot, ha meg tudja oldani az átjárást, vagy bízhat a nagyszülők támogatásában.

Falun élni, városban dolgozni — egyszerű képlet, a busz háromnegyed óra alatt befutja a 25 kilométeres távolságot. S. Sándoréknál ez a következőt jelenti: ahhoz,

hogy az óvodás gyereket vinni tudják Vasmegyerre — de így lesz ez iskolás korában is

— a férj és a feleség ellentétes műszakba kérte magát. Hajnalban, négy óra után indul, aki délelőttre jár, délután a négyórás busszal hozhatja haza a kicsit, ha leszáll Vasmegyeren érte. A délutá- nosnak majdnem éjfél, amikor hazakerül. Egyedül a hét vége az, amikor együtt a család. Csakhogy ez nem lehet a pihenés ideje, mert hétközben szalad a ház, az asszony nehezen döntheti el, főzzön, mosson, takarítson előbb, mikor a kertet is rendbe kell tenni.

Két kézen megszámlálható valamennyi tiszarádi munkahely, ami nem a termelőszövetkezetet jelenti. Egy vegyesbolt gondoskodik jó színvonalon az áruellátásról, ide kell főállásban egy ember. A kocsma vezetésével is megbirkózik egy, a tej boltban és csarnokban sem kell több. Az egyszemélyes posta köt össze a külvilággal, az iskolában csak az alsó tagozatosok tanulnak, mégpedig osztott rendben, az első és harmadik, valamint a második és negyedik osztály együtt, egy-egy pedagógus irányításával. A kisegítő iskolába pedig a hárem falu gyerekei járnak.

Egy tanítón, a- kézbesítőn kívül csak nők dolgoznak ezeken a helyeken. Valamennyien szakképzettek. Az iskola üresedő takarítói helyére pedig akadna bőven jelentkező, de a falu természetes igazságérzetével rég tudomásul vették, hogy az az özvegyen maradt B. Sándor- nénak jár.

— Megyünk, ki hová tud

— szól egy fiatalasszony a boltban, amíg a buszra vár.

— Két kisgyerekkel indul Beszterecre, a szülei látogatására.

— És hol találkozhat két fiatal, hogy lesz házasság, ha a szomszéd községben laknak?

— Mi Pesten ismerkedtünk meg. Odajártam dolgozni én is, a férjem is. Utána viszont hazaköltöztünk, innen lehet indulni.

Az életet még csak-csak indítják Tiszarádon, de utána sokan továbbmennek.

— Aki valamire vitte volna, az mind elment — láttatja a falut S. Jánosilé tanárnő. — Maradtak az öregek, vagyunk néhányan, akik nem hagyjuk el idős szüleinket. Én is mehettem volna, hívtak más helyre, mégsem bántam meg, hogy itt vagyok. Bár én sem vagyok a faluban, mert Vasmegyeren van a felső tagozat, otthon csak a negyedikeseket tanítom oroszra. Valamikor a tiszarádi iskolában százan felül volt a gyerekek száma, ma hatvan körül van.

Köt az otthon

A falu lakossága erősen megcsappant az utóbbi években. Érezhetően öregedik, az idősek már nem változtatnak, a fiatalok inkább húzódnak a városba, vagy közvetlen

Szabó Iván: Leány

környékére. Most is tudnak olyat, aki otthon azért dolgozik, hogy erőt, anyagi alapot gyűjtsön a másutt való boldoguláshoz.

— Üj ház épül, régen volt ilyen — mutatja a bolttal szemben S. János.

Afféle találkozóhely -napközben a bolt. Reggel, amíg a kenyeret várják, szó esik sok mindenről. Különösen azt a háromkilométernyi utat sajnálják, ami Nagyhalásszal összekötné őket, mert akkor rögtön közel lenne a szaküzlet, a zsákgyár pedig a nőknek is munkát adna. A továbbtanuló gyerekeknek szintén jó lenne, mert a papíron kitűzött körzetesítés az ibrá- nyi gimnáziumot jelöli meg, ahová jószerével Nyíregyházán át lehet a legkönnyebben eljutni. Kollégium nélkül inkább a megyeszékhely szak- középiskoláiba, szakmunkás- képzőibe indítják a gyerekeket, mintsem a bizonytalan gimnáziumban bízzanak.

— Persze, hogy jó nekünk itthon. Meg lehet falun élni, legfeljebb a fizetéshez pótolni kell — vélekedik P. End- réné, a kis posta vezetője.

Kora délután csendesedik a forgalom, neki is akkor van szusszanásnyi ideje. Mint olyan embert, aki több iskolát végzett, korán bevonták a falu közéletébe. Népfrontbizottsági tag, a tagiskola szülői munkaközösségének elnöke.

— Azt kell megnézni, az évzárót — invitál. — Nem a pedagógusok, hanem mi rendezzük, kicsinosítjuk az udvart, azok a csöppnyi gyerekek műsort tanulnak be. A negyedikesek mind verset mondanak búcsúzóul.

Talán a legszebb ház a faluban, ahol a posta működik. A gazda keze munkáját dicséri sok minden, ugyancsak meg kellett küszködni a hat évvel ezelőtti építéssel. A háziasszonynak pedig a nagy család apró örömei és kis bosszúságai kitöltik a mindennapokat. P. Endréné ugyanis három iskolás gyermeket nevel, együtt élnek az idős szülőkkel, s még egy nagynéni terebélyesíti ki nyolctagúvá a családot.

— Megy az könnyen, különösen nyáron, amikor világos van — folytatja. — ötkor felkelek, ha galuska lesz ebédre akkor nyolcig, a postanyitásig meggyúrom. Délben gyorsan főzök.

Délután négykor zár a hivatal, s lehet váltani, mert ott a kert, megakad a háztáji. Férj és feleség együtt dolgozik (napközben is, mert a hazatérés kedvéért villany- szerelő szakmáját hagyta oda a férj, s lett kézbesítő a felesége mellett). A vetemény, a jószágnak való kukorica meg- termelése közös feladat.

— Kert van, szőlő van, ki- használjuk benne az időt. Csak annyi a különbség a városhoz képest, hogy itt vasárnap nem törjük magunkat, megpihenünk egy napra. És az is más, hogy falun jobban összefog az ember. Tudja, hogy egymásra utalódik, segít a másiknak. A kertekben mentát termelnek az asszonyok Ilyenkor van az ideje a fosztásának. Ha az egyik befejezte a magáét, akkor megy a másikhoz, együtt hamarabb végeznek.

Tiszarádon a napokat lassabban morzsolják, nincs olyan felpörgetett iram, mint másutt. A békesség szigetének tűnik a falu, keservekkel és apró örömökkel együtt. A hazakerültek biztonságával állítja a postás házaspár:

— Sokan vágynának visz- sza, ha volna munkaalkalom. Nekünk itt jó, itt a boldogságunk.

Egyáltalán nem falusi idill, amit a tiszarádi asszonyok megrajzolnak. Éppúgy kell küszködni — vagy talán még jobban — mint szerte az országban. S éppúgy megvannak a kisebb és nagyobb tragédiák, a talpraállás szívet szomorító erőfeszítései, legfeljebb itt több idő jut az emberre, nam mennek el szó nélkül egymás mellett.

Ha máshonnan jön valaki, aki több kényelemhez, nagyobb jóléthez szokott, akkor az visszariadhat a falutól. Sok tekintetben hátrányos helyzetben vannak az itt élők. A legfőbb kincs mégis a hétköznapi boldogulás, a tudat, hogy valamilyen módon itt is lehet és kell élni.

Lányi Botond

Pál Gyula: Asszony