Kelet-Magyarország, 1983. június (43. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-17 / 142. szám
1983. június 17. Kelet-Magyarország 3 Gyerekek és automaták N aponta nézem az egyre fáradtabb kisembereket Akár naponta mérhetném, hogy mennyivel fáradtabbak ma mint tegnap, tegnapelőtt. Tudom persze, hogy a nagy vakáció előtti visszaszámlálás már a múlt héten elkezdődött, és azt is, hogy ezen a héten már utolsó hétfőt, utolsó keddet, szerdát, csütörtököt írunk. Gyerekek beszélgetését hallgattam a minap. Kisgyerekekét, akik még ének- lős hanggal dicsekszik túl egymást. A nyarat tervezték. Ugyanúgy, ahogyan mi felnőttek is tervezünk. Aprólékosan, magáért a tervezés öröméért. Mondom hallgatóztam, és rajtakaptam magam, hogy egy csodálatosan őszinte, tiszta világra láttam így a néhány perces hallgatózás résnyire nyíló ablakán. Próbáltam kérdezgetni gyerekeim osztálytársait, hogy me- lyikök hogyan képzeli a nyarat. Rangsort csináltam a válaszokból. Nem vitatkozom én gazdasági gondjainkkal, tudom, hogy sok családban nehezebb most a számolgatás, mint volt néhány évvel korábban, de azt is, hogy egy akár példának is használható huszonöt fős létszámú osztályból mindenki utazik valahova. A legtöbben a nagymamához, többen a Balatonhoz, vagy más üdülőkbe. Hárman vagy négyen utaznak külföldre is. A felnőtt rangsor a külföldet sorolná legelébb, utána tenné a Balatont, még utána a különböző üdülőket. És legutoljára a falut, a falun élő nagymamát, a megmászható fát, a rá felkapaszkodni való kerítést, tyúkok etetését, poros akácot... Melyik az emberibb rangsor? Hiszem, hogy a gyerekeké, mert az ő rangsorukban első helyre kerül a falu és csak utolsóra a nagy pénzű külföldi út. Legyünk őszinték, nemcsak tisztességesebb, emberibb léptékű, hanem hasznosabb is az ő rangsoruk. Nem véletlen, hogy a meglesett beszélgetés emléke napokig bennem maradt. Néhány héttel korábban, a gyereknapon az aszfaltrajzversenyen induló gyerekek munkáit nézegettem. Napokig, mert ott jártam el reggel és este, mert a rajzzá öltözött gyermekálmok makacsul ellenálltak az időnek, és alig-alig látszott meg rajtuk a felnőttek lába nyoma. No lám, ezek a kőre álmodott rajzok ugyanazt a rangsort tükrözték, ami a gyerekeinkben talán jobb, romlatlanabb a mi rangsorainknál. Ezekre a kréta- rajzokra persze egyetlen napig figyeltünk és kevesen gondoltunk arra, hogy azok nem mások, mint a világról megfogalmazott véleményeik. Nem rajzolt luxusautót egyetlen gyerek sem. Bérpalotát se, de szalmatetős házat már több is. Volt űrhajó a rajzok között, de egyetlen gyerek se próbálkozott, hogy a tengert rajzolja pálmafákkal. írtam fentebb, hogy gyerekeink tanév vége felé fáradtak már. A fáradt ember álmai őszintébbek, igazab- bak. A nyár várása bennük olyan mint egy tiszta fehér lap, amelyet a nyár szülők számára kötelező nagy rajzversenyén nekünk kell majd telerajzolnunk. És nem a magunk, hanem a gyerekek álmaival. Azt gondolom, hogy a nyár tervezésekor nekünk felnőtteknek tudomásul kell vennünk, hogy ami nekünk kényelefti, az a gyereknek esetleg kényszer. Hogy ami nekünk társasági élet, az a gyerekünk nyakára rakott kölönc. Hogy amíg minket kielégíthet az automatizálódó világ ezer csodája, a gyerekünknek csak egy játék az automata, de felfedezni való birodalom a természetes élet, a természet maga. B ármennyire szeretjük őket, hiába dobunk beléjük húsz-, tíz- ötezer forintos nyaralásokat jelképező érméket, mindez a magunk játéka marad, ők ugyanis ugyanolyan piszkosak, lebarnultak, sebhelyesek szeretnének lenni, mint mi voltunk gyerekkorunkban. Ha ezt nem adjuk meg nekik, akkor szegény felnőtté nőnek még a leggazdagabb gyerekek is. Én hiszek a krétarajzaiknak... Bartha Gábor £ ppen gondolataimba merültem, amikor megszólalt a feleségem: — Szaladj le, fiam, c. zöldségesbe egy kiló kelkáposztáért. Magasröptű gondolataim úgy zuhantak alá, mint vércse a naposcsibe láttán, de zokszó nélkül vettem a pulóvert és a szatyrot, és nekilódultam a lépcsőháznak. Fentről lefelé számítva az első lépcsőfordulóig vettem magamban sorra az elmúlt négy-öt év különféle közgyűléseit, tanácskozásait, és fájón nyugtáztam, hogy hiába, az emberiség, úgy látszik, nem okul semmiből. De hogy is tanulhatna, amikor itt van például a mi kis lakóegyüttesünk, és hát itt is hányán nem jönnek ki egymással. A második lépcsőfordulóig áttekintettem magamban az afroázsiai egységtörekvések helyzetét, megpróbáltam visszaemlékezni a legfontosabb dokumentumokra' és záróokmányokra, de gondolataimban megzavart az egyik szomszéd, aki megállított, és arról tájékoztatott, hogy a tojás ára a maszeknál húsz fillérrel több, mint tegnap. Erről jutott eszembe a világínség aggasztó jelensége, amit a harmadik lépcsőfordulóig megpróbáltam átfogóan elemezni, magam előtt ÖTVEN ÉVVEL EZELŐTT — 1933. JÜNIUS 18-ÁN — RÁDIÓS SZENZÁCIÓ TARTOTTA HATALMÁBAN A NYÍREGYHÁZIAKAT: ELKÉSZÜLT ÉS MEGKEZDTE SUGÁRZÁSÁT A FRIEDMANN-TELEPEN LÉVŐ ELETÓ-DÜLÖBEN A NYÍREGYHÁZI RÁDIÓÁLLOMÁS. KÉT 61 MÉTERES FATORONY ÉS A HOZZÁTARTOZÓ KIS ÉPÜLET ALKOTTA A RELÉÁLLOMÁST, AMELYNEK ÉPÍTÉSÉT NAGY ÉRDEKLŐDÉS KÍSÉRTE. A MEGYE NAPILAPJA, A NYÍRVIDÉK FOLYAMATOSAN BESZÁMOLT AZ ÉPÍTÉSRŐL, A KÍSÉRLETI ADÁSOKRÓL, MAJD AZ ÜNNEPÉLYES AVATÁSRÓL A látható hang ÖTVENÉVES A NYÍREGYHÁZI RÁDIÓÁLLOMÁS — persze csak gondolatban — térképre is kivetítve a kritikus gócpontokat. Egyik ismerősömre emlékezve fel- rémlettek előttem a nagy sáskajárások is, amelyek csak még inkább nehezítik az amúgy is bonyolult helyzetet. „Nyíregyháza az ország kultúrközpontjába került — írta a lap —, vasárnap leleplezték az ország negyedik, de legnagyohb reléállomását.” Ezt követően — ám már a kísérleti adások idején is — egymásnak ellentmondó tudósítások is megjelentek a lap hasábjain. Rádióklinika a főpostán Eleinte a nagyobb készülékekkel rendelkező rádiótulajdonosok amiatt panaszkodtak, hogy a kísérleti adások idején romlottak a vételi viszonyok, míg az egyszerűbb, detektoros készülékek gazdái nagy ovációval fogadták az adóállomás működését, mert végre ők is jól, tisztán vehették a rádió műsorait. A perlekedés odáig ment, hogy a rádiótulajdonosok visszakövetelitek a rádiódíjakat a relé zavarai miatt. Félreértésekre adott okot az is, hogy sokan nem a megfelelő hullámhosszon hallgatták az adást. A posta szaktanács- adója órákat adott a főposta épületében, melyet „rádió- klinikának” is elneveztek, ugyanis az érdekeltek magukkal vitték készüléküket is és a helyszínen gyakorolták a pontos vételt. Nagy visszhangot váltott ki az egyik fővárosi szaklap írása is, amely azt tette szóvá: az adóállomás közelében lévő benzin- és petróleumraktár katasztrófával fenyegeti a létesítményt és környékét. Később a kedélyek lecsillapodtak, az emberek megbarátkoztak a reléállomással és ződésének témájára, mert egyik lakótársam éppen eldobta a csikket, s felhívtam rá a figyelmét, hogy ezzel tulajdonképpen földünk globális problémáinak egyikéhez járul hozzá a maga módján. A negyedik fordulóban rövid elemzést tettem a begyűrűzésről, mint világproblémáról, amelynek át- kos hatása nem csupán a nemzetgazdaságokra, hanem rám, mint állampolgárra is egyre inkább kiterjed, szóval nekem is begyűrűzik. Éppen valami találó, világos hasonlaton törtem a fejem, amikor beleütköztem egy másik szomszédomba, aki arról regélt valamit, hogy kikelt a zöldhagyma a kiskertjében. Ez az! — tépelődtem az ötödik lépcsőfordulóban, a zöld az igazi. Nem a zöldekre gondoltam, hanem a zöld forradalomra, amely megoldaná a világínség helyzetét, amelyet már a harmadik, vagy a negyedik fordulóban elemeztem. A hatodik fordulóban, úgy emlékszem, kitértem magamban a világ elszennyeMegjegyzésére, amit erre mondott, a következő fordulóban, de lehet, hogy ez már az utcán volt, elemeztem a személyiség megsértésének, megalázásának tematikáját, majd kitértem az emberi jogok érvényesülésének kérdéseire is. Visszafelé menet, ha jól emlékszem, a zajhatásokkal, a geotermikus energiák hasznosításával, az űrhajózás néhány elméleti és gyakorlati kérdésével foglalkoztam, majd áttekintettem az olajárrobbanás, a vege- táriánizmus és a szabad egyházak helyzetét. S amikor letettem az asztalra a hat kiló sárgarépát és a húsz deka kucsmagombát, a feleségem úgy nézett rám, hogy rögtön megértettem, miért égették meg annak idején Galileit, a nagy gondolkodót. Kaposi Levente Az adó — belül. (Jávor L. felv.) fokozatosan megtanulták a rádiókészülékek helyes „üzemeltetését”. A 239,8 méteres középhullámon Ma már mindez rádióstörténelem, melyet a jubileum alkalmából tablókon láthatnak az érdeklődők. Korabeli fényképek örökítették meg a háború utáni helyreállítási munkákat is és az új — mostani — Bortanyán lévő 25 kilowattos adó építésének egyes mozzanatait. A tízholdas területen lévő új adóállomás 1953 nyarán kezdte meg a sugárzást, s teljesen magyar berendezésekkel, a Beloiannisz Híradástechnikai Gyár műszereivel dolgozik napjainkban is. A 117 méter magas úgynevezett önsugárzó acéltorony a város és a környék egyik jellegzetes építménye, amely a balatonszabadi relével együtt a Petőfi rádió műsorát sugározza a 239,8 méteres középhullámon, s természetesen az állomás sugározza a nyíregyházi rádió műsorát is. Zentai József, az állomás vezetője mutatta be munkatársiunknak az adótermet, ahol rengeteg műszer segíti a zavartalan adásit és vételt, közülük az egyiknek a képernyőjén a szakemberek a hangot — annak milyenségét, minőségét, jellemzőit — is látják és értékelik. Az itt dolgozó szakemberek — egymást váltva — a rádióadások egész ideje alatt résen állnak és perceken belül elhárítják az esetleges hibákat. De az igazi munka az adás befejezése után következik. Amíg a rádióhallgató alszik, a szerelők, a karbantartók dolgoznak, mindent ellenőriznek. Többek között havonta egy szerelő megmássza a magas acéltornyot és ellenőrzi a csavarkötéseket és mindent, ami a hatalmas antenna biztonságos működésével összefügg. Jó munka — észrevétlenül Az állomás dolgozói büszkék rá, hogy az üzemzavar miatti adásszünet az évek során néhány percben mérhető csupán, mert a folyamatos és gondos karbantartás megelőzi a hibaforrások keletkezését. Vihar esetén azonban — ha az adóállomás fölött vonul el — ki kell kapcsolniuk az adást, elsősorban biztonsági okokból. A posta által működtetett adóállomás dolgozói nincsenek reflektorfényben, róluk nem szálnak a híradások, munkájukat tulajdonképpen akkor végzik jól, ha észre sem vesszük őket, illetve zavartalanul élvezhetjük a rádió műsorait. Az ötvenéves jubileum is csendben zajlott le június 17-én a borbányai állomáson, ahol az egykori alapító, veterán szakembereket is meghívták és baráti beszélgetésen elevenítették fel a közös élményeket. P. G. Munkában a gátőr Tiszalöknél, a Keleti-főcsatorna mentén Bereczki László gátőr közel nyolc kilométernyi gát rendbentartásáról gondoskodik. Mostanában legfontosabb teendői közé a gát magasra nőtt füvének gépi nyírása tartozik, (császár) Aayagi érdekeltség HOLNAP, HOLNAPUTÁN és még egy ideig aratunk. Ezernél több kom- bájnos, több ezer gépkocsi- vezető szemszállító, legalább ezer bálázó száll most gépre. Sok száz azoknak a száma is, akik szerelőként, szárítóként, beíróként, raktárosként részesei a legnagyobb és legfontosabb nyári munkának. Tőlük mindenki: a gazdaságok vezetői, a járások, megyék és ország vezetői, de társaik és a munkások, tehát az egész ország gyors munkát, derekas helytállást vár. Nincs kétség, így is lesz. Főként ott, ahol alapos volt a felkészülés, személyre szóló ütemtervet készítettek és kialakították a mindenki számára ösztönző bérezést. Bér és aratás? Az anyagi ösztönzésnek ma már jól használható formái, alapjai vannak. Az aratók bérezése mégsem egységes, nem is lehet az, mert üzemenként változnak az alapok, a feltételek, sőt a legtöbb gazdaságban heterogén a kombájn- és gépkocsi- park, tehát emiatt is szükség van a differenciára. A bérezés alapja tehát az a norma, amit a gép tud, amit az embertől tonnában, szempergésben, tarlómagasságban és időben elvárnak. Mégis mit keres, avagy mennyit kereshet egy szorgalmas kombájnos? Ha jó az anyagi ösztönzés, ha nem hiányzik a szorgalom, úgy egy kombájnos napi bére 400—500 forint. Erre ad lehetőséget az olyan norma, miszerint ha az E—512-es gép 30 tonna búzát csépel el, tonnánként 9 forint a fizetség, de minden további tonna 13 forint 50 fillér. A kombájn képes a napi 50 tonna betakarítására, de az embernek is akarni kell. Ha ez megvan, úgy 440 forint a kereset. Persze lehet több is, ha nem 10, hanem 12—14 órát dolgozik a kombájnos. Volt már rá példa, nem is egy, hogy a kombájnos két hét szorgos munkával 7—8 ezer forintot keresett. Megérdemelte, megérdemli. Természetesen az ösztönző bérezés — aki csak részt vesz az aratásban — mindenkire vonatkozik. Ügymond, a sima pénzért sem a szállítótól, sem a szárítómunkástól, sőt g raktárostól sem lehet elvárni, hogy túlórázzon, hogy többlet- munkát végezzen, csak azért, mert a kombájn megy, a kombájnos keresni akar. Erről néhány helyen megfeledkeznek és csodálkoznak, ha estefelé már akadozik a munka, baj van a gépkocsi gyújtásával, a szárító olajadagolójával, meg minden. Ilyen helyeken sürgősen tisztázni kell: ki is arat tulajdonképpen ? Nemcsak a kombájnos arat. Mindenki azt teszi, aki ezekben a napokban a búzatáblákhoz, a búzához kötődik. Ezért is furcsa az olyan gyakorlat is, hogy ebédet, hűsítő italt csak a kombájnosok kapnak, a gépkocsivezetők, a bálázók meg nyelnek nagyokat. A DIFFERENCIÁLT bérezés, .az ösztönző javadalmazás, a sikeres aratás egyik sarkalatos pontja. A helyes arányok és normák kialakítása legalább anny: körültekintést és figyelm.'t érdemel, mint az például, hogy van-e elég alkatrész. Ahol jó a norma, ott cselekedetre és szorgalmas munkára sarkall, ott van kenyérkereset és ami fontosabb, gyorsan és jó minőségben gyűl magtárba a ke-* 5 nyérnekvaló. S. J, 1 I A gondolkodó ember
