Kelet-Magyarország, 1983. június (43. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-18 / 143. szám
VÁLTOZÓ életűnk Fogadóórák Fogadónap. Május X-én ¥ város tanácselnöke, (elnökhelyettese, titkára) fogadónapot tart, reggel 8 órától 11 óráig a hivatali helyiségében. Nem tadom ki vette észre, de szóismétlés is van a hírben, mintegy jelezvén, hogy nagyon is hétköznapi, nagyon is szenzáció nélküli hírek ezek. Űj és régi folyosók. Cj és régi ügyfelek. Ügyek. Bizalmasok vagy éppen hétköznapiak. Az életűnk valamiféle metszetei, az egészre jellemzők és mégsem egészen. Tetten érhető-e egy fogadónapon az életűnk változása? Igen és nem, mert nagyon szegények lennénk, ha e szokványosságában is rendhagyó „találkozók” az élet egészéről vallanának. Az egész nagyobb és gazdagabb, de egy fogadónap szélsőségei mindenképpen elmondanak valamit magukról... Vagy harmincán várnak a folyosón. A fogadóórának keletje van. Ki ül, ki áll, ki türelmetlen sétál fel s alá. A különösség ízét érzem. Másutt és máskor, ha várni kell, legyen az az orvos várószobája, a vasút váróterme, felvételi vizsgán az egyetem folyosója, vagy éppen nyitás előtt a bolt előtti tér, az emberek mindig beszélgetnek. Elmondják a betegségüket, a soha többé nem látott másiknak elmesélik, hogy hova utaznak és miért, a valójában riválisok barátságokat kötnek, a vásárlók elmondják, hogy mit keresnek ... Valami egészen más ez a folyosó. Mindenki hallgat. A nyíló ajtó, a társadalmilag szükséges demokrácia egy meghatározható formája, de a várakozók egymás ellen is hozzák az ügyeiket. Valójában úgy, mint a bíróság folyosóján az ellenérdekű felek. Van itt aki függetlenül attól, hogy az elnök, elnökhelyettes vagy a titkár fogad-é, hetenként eljön, és valaki görccsel a torkában először téved ide. Kimondom úgy ahogy van, a gyakorlottak visszaélnek valamivel, a gyakorlatlanok félszegen kezdenek valamihez. Odabent, az ajtó mögött ügyfelekre vár az elnök (az elnökhelyettes, a titkár) és ügyfelekre vár az egy-két szakelőadó, aki a válaszadásban segít majd. Többektől kérdeztem: hogyan kell felkészülni egy fogadóórára? Egybehangzóan mondták, hogy minden fogadóóra más. Egyetlen felkészülési mód van: az emberség. Valamiképpen ki kell bogozni a néha félszegségből elmondhatatlan igazságot, máskor rá kell jönni, a meghatóan panaszkodó eldugott igazságaira is. Rutin? Mesterség? Egy bizonyos, olyan tantárgy, amiből nem lehet vizsgázni semmiféle egyetemen, de amit naprakész pontossággal egymás után harmincszor-negy- venszer tudni és alkalmazni kell. A legtöbben lakásügyben jönnek. Fiatal házaspár, már gömbölyödő aranyos kicsi asszony, megszeppent férj. ök odakint megbeszélték, hogy mit mondanak majd idebent, de az elnök a közepén kezdi, azzal, hogy mikor jön a baba, meg hogy hogyan is képzelik az életüket holnapután. Panasszal jött a házaspár, és egy jó beszélgetés lett belőle, mert építéstechnikus a férj, és megértik, hogy még a siető trónörökösnek sem jár lakás egyévi városban lakás után. Telket viszont kínál a tanács, és ez a két kicsi ember nagyon szép hangulatban számolgat majd otthon ma este... Sírva jön be a fiatalasz- szony. Málik az albérlet fala, rothad a bútor, már a jégszekrény is tönkrement és mi dolog az, hogy a tanács mindeddig még csak nem is ígér... A beszélgetésben kiderül, fél éve sincs annak, hogy a városban élnek. A négy kilométerre levő községből csak azért költöztek be, mert így hamarább lehet meg az a lakás ... Nem egy ember jön, hanem egy egész család. Még az ölbéli sem hiányzik, mert ők úgy gondolják, hogy hatásos érv egy alvó, vagy az adott pillanatban megcsípett felsíró csecsemő. Több mint félóra telik el az üggyel, amíg végül kiderül, hogy a szabálytalan adásvételügyletüket már a bíróság is tárgyalta. És háromnegyed óra telik el, mire kimondják azt, amiért jöttek. Adjon a tanács lakást ha már az adásvétel nem sikerült, mert bejött két rokon is, és szűk már a múltkor kiutalt ház . . . Átkozódva mennek el, szidva istent, tanácsot elnököstül, mindenkit, akit csak lehet, mert miféle igazság az, ahol meg se hallgatják a cigányember igazságát. Asszonyok jönnek. Még az asztalig sem érnek, már tudni a kérést: kimondta a bíróság a válást, nem akarnak a faluban maradni tovább, kell hát a lakás, mert gyermeket nevelnek... Általában: sokan jönnek jogot nem ismerők, olyan kéréssel, amit teljesíteni lehetetlen. És sokan jönnek olyanok, akiknek elég lett volna egy űrlapot kitölteniük odalent az ügyfélszolgálati irodában. Már-már nevetséges, de aki tegnap az osztályvezető szobájában verte az asztalt, az most feljön a „főnökhöz” és itt kér szelíden. Az elutasítás után aztán káromkodva megy el, és holnapután majd kiköt egy felsőbb hatóságnál. Teljesen szabályos építési büntetés ellen apellál, már- már asztalt meghasító energiával egy nyugdíjas, ö vezető volt, ő megszolgált ezért a társadalomért, ő helytállt a nehéz időben, és most elvárná, hogy a tűzveszélyes garázsát — úgymond — ne vegyék észre. Dühöngve megy el, és még fenyeget is, hogy a Minisztertanácsig fellebbez... Síró asszony jön a kislánya dolgába. Majdhogynem ke- zitcsókolomot köszön. A lánya érettségizett és állást ke- res neki, lehetőleg a tanácsnál, mert a gyerek a fizikai munkát nem bírja, nem is szereti, és egyetlen vágya, hogy a tanácsnál dolgozzon. Az asszony cséphadaróként mondja. Igazságtalanul bántak a gyerekkel a felvételi vizsgán, azért nem került egyetemre. Elhelyezték egy óvodában, de ott nem bírta a kisgyerekek szagát, lehetett volna kereskedő, de azt nem szereti. Segítsen hát az elnök, de azonnal, mert különben a kislány elemészti magát... Nem tudom, hogy az ügyfelek tudják-e, hogy mit kell kiállnia annak, aki hallgatja őket. Ez az asszony is átkozódva megy el, mert hát a jóindulat nem elég a segítséghez. Tanácsot kap, hogy tanuljon szakmát a gyerek, ez aztán úgy felháborítja az édesszülőt, hogy ránkvágja az ajtót. És jönnek a többiek. Olyanok, akik rászorultak erre a beszélgetésre, és olyanok, akik csak ügyesebbek szeretnének lenni, mint a többi ember. Néhány ügy viszont elrendeződik, bizonyságául annak, hogy nem a fogadóórák rendszere a rossz, hanem a mód ahogy ezeket sokan használni (kihasználni) szeretnék. Kint a folyosón fogy az ember. Aki bent félszeget játszott, ügyefogyottnak tetette magát, itt kijövet dünnyög- ve mond kemény véleményt a világról. Akit meghallgattak és bíztatást kapott a bajára, csendesen elmegy a maga örömével. Házaspár jön ki, szemmel láthatóan örülnek, de az asszonyka pergő nyelvvel neveli a férjét, hogy mit kellett volna még elmondani odabent. A cigánycsalád még osztozik a tanácsház előtt, ők legközelebb megkeresik a másik elnököt, hátha azzal megy majd a dolog. És az ügyeskedők legtöbbje visszajön, végigpróbálni elnököt, titkárt, kinél veszekedve, kinél könnyekkel. A jövő héten igyanígy felesleges dolgokkal telik el a fogadónap kétharmada, és alig hiszem, hogy bárkinek is eszébe jutna: a saját értékeiből vesz el, amikor a mások idejét pocsékolja. Folyosók. Üjak és régiek. Arcok. Ismerősek, mindig visszajárok és ismeretlenek. Ügyek. Fontosak, és köztük nagyon sok olyan, ami nem több mint puszta ügyeskedés. Idő- rablás? A fogadónap egy fontos fórum. Értünk való. Ameny- nyit elrontunk belőle, azt magunknak rontjuk el. Bartha Gábor Ibrány, 1983. április 3. A nagyközség népe egykori zsellér földosztó ősei nagyszerű tette előtt tiszteleg. Az Árpád utcai parkban — szép, új házak között — megható ünnepi műsor kíséretében emlékeznek a hatvannégy évvel ezelőtti tavaszra: 1919 márciusában a megyében elsőként osztottak földet az ibrányi nincsteleneknek. Sok száz szemtanúja előtt hull le a lepel a domborműről, amelyen Borbás Tibor szobrászművész kőbe faragott alakjai elérkezettnek látták a pillanatot a cselekvésre, birtokba vették az ősi jusst. Menjünk még vissza az időkben. A dadai felső járás főszolgabírája írja a nyíregyházi alispánhoz 1897. december 15-én: „Tisztelettel jelentem azon sajnálatos körülményt, hogy a szocializmus járásomhoz tartozó Ibrány községben is felütötte a fejét, ami különben természetesen várható is volt, s ez ma már minden községben van, csak nem olyan nyilvánosan, mint Ibrányban. Amint a szocializmus fellépésének tudomására jöttem, e hó 14-én Ibrány községben megjelentem, a lakosságot összehívtam, s pár szóval tudomásukra adtam, hogy mily balga és meddő dolgot követelnek, s hiú reményeket táplálnak akkor, midőn a rossz akaratú iz- gatók beszédére, s a képtelenségeket magukba foglaló hírlapi czikkekre hallgatnak, s intettem őket minden, az állami rend ellen irányuló csalekmények elkövetésétől... Beszédemet mintegy 300—400-an teljes csendben meghallgatták, s a mellékelt kérvény átadásával kijelentették, hogy ők semmi rendbontást nem akarnak, csak arra kérik a hatóságokat, különösen az Alispán Urat, hogy a kérvényben foglaltak teljesítésével, illetve keresztül vitelével sanyarú helyzetükön igyekezzék segíteni. Bárha azért azt hiszem — ismerve az ibrányiaknak a régebbi időben viselt dolgaikat, amikor a csendbiztost is agyonverték, hogy a békés szellemet a kilenc csendőr látása öntötte be- léjök...” Idézet az ibrányi földművelő egylet tagjainak a főszolgabírónak átadott kérvényéből: „Oly sanyarú állapotban vagyunk ma szegény földműves és kézi munkás napszámos emberek, hogy már eztet tűrni tovább nem tudjuk, kénytelenek vagyunk nyomorult helyzetünk miatt panaszt emelni, mert nem vagyunk képesek a mindennapi kenyerünket, ruházatunkat, és családunkat a nyomor miatt fenntartani, mert a földes úrasá- gok oly nyomort hoztak ránk, amit hogy tűrni már tovább teljes lehetetlen...” A Kató Antal elnök, Német András, Bárányt István és Kiss András által aláírt kérvény kilenc pontban kéri a munkát, a csekély napszámok felemelését, az uzsorák eltiltását, a cselédeknek a bér felemelését, szabad magán lakást és a vasárnapok, ünnepek és május elseje megünneplését. A válasz nem késett. Még több csendőr érkezett a faluba. És jaj volt annak, aki az ember legelemibb jogáért emelt szót. 1919. március 5., Nyírvidék Szabolcsi Hírlap: „Tegnap megkezdődött Szabolcsban az az új világot jelentő hatalmas munka, amely megszünteti a földbirtok terén levő évezredes igazságtalanságokat, amely végét veti a kérges paraszt tenyér kiuzsorázásának, amely a földet a dolgozó falusi szegénység kezébe juttatja. A magyar népkormánynak a birtokreformról alkotott törvénye alapján működő birtok rendező bizottság tagjai Szabolcsban elsőnek Ibrányba szálltak ki... A bizottságot a vasúti állomáson fogadta a falu népe, amelynek nevében Nagy Imre, az ibrányi szociáldemokrata párt elnöke üdvözölte az érkezőket. Formás szavakban mutatott rá az elnök arra, hogy a falu népe hálás szívvel fogadta a népkormány ama rendelkezését, amely földet ad a dolgozó földnélkülieknek ... Fölötte meleg ünneplésben részesítették az ibrányiak a bizottságot, amelyet a községháza kapujában a földmunkások és kisgazdák szövetségének az élén S. Kulcsár Mihály elnök fogadott... Rámutatott arra, hogy Ibrány község szervezett, türelmes népe megnyugvással fogadta a birtokreformot, nyugalommal teszi le sorsát a birtokrendező bizottság kezébe, és alig várja, hogy a bizottság igazságos munkájának befejezése után a nép és az ország javára hozzáláthasson a munkához... Ibrány község határában Lónyay János grófnak és társainak mintegy 3000 katasztrális hold földje került fölosztás alá...” Mire kiosztották volna a földet, megbukott a néphatalom. 1919 őszétől 1945 tavaszáig újra az éhenhaláshoz sok, a jólakott- sághoz kevés bér járta az ibrányi uradalmakban. Aki szólni mert, a hatalommal, a csendőrrel és a pappal találta szemben magát. Aki szólni mert, megkínozták, lelkileg is meggyötörték. A nincstelenek közül sokan már a túlvilágban sem bíztak, otthagyták a hivatalos, a gazdagok pártjára álló egyházat és sajátos politikai szektát alapítottak, abban várták az új, a jobb világ eljövetelét. Hegedűs D. Géza, a község szülötte olvassa fel Sánta Ferenc: Föld című elbeszélésének egy részletét: „...Nagyon jól emlékszem a parasztra, akit 17-szer vertek meg a csendőrök és többek között láttam a magam szemével a hóna alját, ahol is teljesen vad és nyers volt a piros hús, olyan piros, mint amilyenné a tűz fölött forgatott vad hús válik, mert sült krumplit, egészen forró sült krumplit szorítottak a hóna aljába, akkor, amikor már bele fáradt a verésbe és amikor már nem volt képük a talpát ütni, mert kékség volt az egész, és püffedt, mint a vízbe fulladtak lágyabb részei, s akit tavasszal, nyáron, ősszel és télen menetrendszerűen felzörgettek éjszakai csendjéből, hogy elvigyék megverni, hogy eképpen példázzák mindenkinek, hogy a szegény ember kötelessége a robot mellett a halálos hallgatás, és ne merje kinyitni a száját, és ne merje kimondani a száján azt a szót, hogy igazság, mert akkor forró krumplit szorítanak a hóna vékony bőrére és kiverik gumibottal vagy pisztolyaggyal a fogat a szájából, és ezen túlmenően megfigyelik minden lépését, és a halálba kergetik a gyermekeit is, mert nem engedik, hogy kaszát, vagy kapát vegyen az apjuk a kezébe, és dolgozni mehessen, mert ha szegődni akart, akkor ajtót mutattak neki, vagy azt mondták, hogy felforgatókat nem etetnek...” Valaki ott a tömegben azt mondta, hogy ismerte ezt az embert. Szilágyi Simonnak hívták. Hallgatjuk tovább az elbeszélést. „ ... Emlékszem, mikor ez a parasztember, ez a föld nélküli földmíves lehajolt, és négykézlábra ereszkedett, és úgy nézett ki, mint a kutya, amikor vizet iszik a patakból, mert a lábát és kezét letette a földre, de akkor már a kalapját előbb lehetette a fejéről, és azt is a földre ejtette, csak úgy leejtette oldalt, maga elé, és aztán úgy, négykézlábra ereszkedve födetlen fővel megcsókolta a szemerkélő esőben a földet, és a könnye összefolyt, ösz- szekeveredett az ég vizével meg a föld sarával, és úgy csókolta a földet, hogy nem szé- gyellte a könnyeit, pedig erős ember volt és szemérmes, de akkor odahajolt a föld fölé és amikor felemelkedett, akkor az arca tele volt sárral, és ott volt a cövek a lába előtt, hevenyészve beleütve a földbe, és akkor elvette a gyermeke kezéből a fejszét, és eldobva ismét a kalapját, de most már azt sem nézve, hogy hová esik, magasra emelte a szerszámot, és ütötte, verte beljebb, mintha át akarná szakítani a föld túlsó oldalára, s aztán a gyalult, sima deszkát, amelyen kocsikenőccsel festve ott állt a neve, ez a föld az övé, és nem úri birtok többé, fel tűzte, mint a hajnal a napot az égre, feltűzte a tábla szélében, és a talpaival, melyek nyomorgatottjai voltak a botnak és a hatalomnak, végigléptetett a földjén, és ahogyan mifelénk mondják, nem tudta a száját összecsukni örömében, s mint a szivárvány mögül, még ereszkedett egy-egy könny a szeméből, és egyébként is olyan volt a szeme, mint egy gyermeké, amikor nehéz és hosszú sírás után áttündököl felette a kacagás...” A krónikás, aki ott. állt a Földosztó szobra előtt, visszagondolt 1945 tavaszára, majd egy harminchét évvel ezelőtti eseményre. Akkor is tavasz volt, 1946. március eleje. Nyíregyházán dübörgött a föld azoknak az embereknek a talpa alatt, akik tüntetni jöttek a régi, úri világ maradványainak megszüntetéséért. A krónikás akkor fiatal fiúcska volt és azt figyelte, hogy a menetelő!; között a legtöbben Ibrányból jöttek és a legtöbbnek nem volt a lábán cipő. És jól emlékszik a krónikás arra a későbbi napra is, amelyen — most huszonegy éve — az ibrányi kultúrházban kimondatott: a földet eztán közösen művelik meg az ottani emberek. A harmadik eseménynek idén áprilisban volt tanúja ott, az Árpád utcai kis pl, - ban. A szép, új házak és lakóik láttán e"ő. södött benne: az eltűnt régi világra nt- • szabad nem emlékezni. Kopka János KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. június 18. £ Tisza-parti táj. (KrutUla József tollrajza)
