Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-01 / 102. szám
1983. május 1. o (Gaál Béla felvétele) Nyírségi május Nem a három liláért... A tanítónő gyermekek között. — Az esküt husz°nfhal eve tettem le Nyíregyházán, a 4-es számú iskola dísztermében. A tanítói diplomát egyébként Kisvárdán szereztem, ahol akkor még ilyen képesítést is adtak. Aztán itt, a díszteremben egyszer csak szólítják a nevemet: Kormány Margit, Penyige. Ez azt jelentette, hogy nekem Penyigére kell mennem tanítani. Az eskütétel egyébként is izgalomba hozza az embert, de ezt még csak tetézte, hogy fogalmam sem volt, merre van ez a Penyige. Aztán amikor fogyni kezdett a tömeg, odamentem az asztalhoz, hogy megkérdezzem, melyik vonatra üljek fel, melyik visz Penyigére. Nem szégyellem így utólag sem, hiszen valójában tudnom kellett volna, de hát ez a Penyige nemigen szerepelt akkoriban naponként az újságok hasábjain, nem történtek ott világra szóló dolgok, hogy az ember a fejébe véste volna egy ilyen kis település nevét. Szeptemberben mégiscsak kimentem Penyigére, első munkahelyemre, hogy aztán negyedszázadig ne is mozduljak onnan. De hát valójában nem is erről akarunk mi beszélgetni, itt a penyigei iskola tenyérnyi tanári szobájában Kormány Margittal, hanem egy romantikus kalandjáról, amely ugyancsak egy életre szól. Ez a romantikus kaland egy tragédiához kötődik. — Alighogy ide érkeztem, természetesen hozzám is eljutott a szomorú Szenke-le- genda híre, amely sajnos, nagyon is valóságos volt egykoron. Egy hétfői napon, 1905. május elején kilenc kislány fulladt bele a Szenke patakba. Vasárnap döntöttek, hogy átmennek a túloldalra csónakon, napszámba az ottani földbirtokos földjére. Tizenhárom lány indult, de kilenc nem tért vissza, a csónak felborult és a lányok a vízben lelték sírjukat... Én, aki Kisvárdán Makay Laci bácsinál kóstoltam a régészet ízét, azt, hogy milyen csodálatos régmúlt dolgokat rekonstruálni, természetesen felfigyeltem erre a legendára, amit aztán országos fórumokon is sikerült megjelentetni, nagyon szép műsort sugárzott róla a pesti rádió, s a 13 szakaszos balladáról részletesen szólt már az Etnográfia című folyóirat is. Nem önmagáért, nem kuriózumként kutatta ezt a történetet Kormány Margit Pe- nyigén, hanem azért, hogy feltárja egy letűnt világ kiszolgáltatott embereinek életét. Rendes parasztcsaládnál kapott albérletet 26 évvel ezelőtt Kormány Margit tanítónő, azt is az igazgató intézte, csak egy hibája akadt ennek a szobának: nem volt rajta kémény, nem lehetett benne fűteni. Egy évig élt, fagyoskodott itt, de mit törődött ő akkor a feltételekkel! Ha felállt a katedrára, ha végigsétált a padsorok között, ha rászegeződött a sok tisztán fénylő szempár, Penyigén is boldognak érezte magát. Egy év elteltével aztán „kiérdemelte”, hogy lakáshoz jusson: nagy pillanat volt az életében, amikor beköltözhetett a régi iskola egy kis szertár helyiségébe, ahol már duruzsolhatott a kályha. Itt élt tizennégy évig. — Jött hozzám egyszer a tévé — édes istenem, a tévé Kormány Margitnál, Penyigén! — s jót nevettünk azon, hogy Vajek Jutka meg Bur- za Árpád csak úgy tudta felvenni a filmet, ha a „lakásom” ajtaját nyitva hagyták és a kamerával kimentek az előszobába. De amiről beszéltünk, az nagyon fontos dolog volt. A Szabó Valikéról kérdeztek, a legfiatalabb tanácstagról, akit én tanítottam az iskolában, mondjam már el, milyen embernek ismertem, ismerem. Hát, ez az! Ilyen alkalmakkor érzi az ember, hogy bármilyen nehéz, göröngyös is ez a pálya, azért szép. Mivel teltek, telhettek egy tanítónő napjai itt, mindentől távol? — Azzal elsőként, hogy heti hatvan órában is tanítottam. Ilyenkor délelőtt-dél- után a gyerekeket, este pedig a felnőtteket. Persze ez még nem volt minden és most megint visszaidézem egykori tanárom, Laci bácsi intelmét: a tanító nem barikádolhatja el magát, nem élhet elefántcsont toronyban, a tanítónak együtt kell lélegezni a környezetével. Ezért is szervezett Margit népdalkört a helyi művelődési házban, amely egykor vetekedett a híres komoréi népdalkörrel. Bár igaz, hogy az utóbbi régebbi volt és életképesebb — ma is igen híres — de a penyigei tanítónő szívesen emlékszik vissza azokra a dalos estékre is. Aztán szertárlakása kilincsét nagyon sokszor nyomták le olyan helybéli emberek, akik a legkülönfélébb segítséget kérték. Mert Kormány Margit ha elvégezte munkáját a katedrán, kezdte egy még nagyobb katedrán, a faluban, ahol tanácstag és népfronttitkár, a járásban, ahol az elnökség tagja, aztán Nyíregyházán, ahol a népfront megyei bizottságának tagja, s el-eljut a fővárosba is, a Parlament épünak. Egyik társunk azonban nagyon szívére vette, hogy a brigád nem szavazott meg neki egy fillért sem, itthagyott bennünket. Sajnáljuk, mert jó szakember volt, de nem nagyon tudott beilleszkedni közénk. Azt viszont tudomásul kell vennünk, hogy a jutalom nem jár, hanem adható. Különben nem keresünk valami fényesen, de különösképpen a panaszkodásnak sincs értelme, az alapfizetés úgy négy-ötezer forint, erre jön még a műszakpótlék, a túlóra, úgyhogy megélünk belőle. Igaz, Mercedesünk sosem lesz, mint itt a városban néhány állampolgárnak ... ezen viszont néha eltöpreng az ember, honnan van ezeknek az embereknek félmilliójuk kocsira!? No mindegy, ha tiszta a lelkiismeretük ... Gazdasági munkaközösségben Nekem kocsi? Ugyan miből! Az öregemnek van egy kis autója, azzal szoktunk ki-kiugrani Sóstóhegyre a feleségem szüleihez. Hát bizony, ott a kertben segíthetnék valamivel többet is, de elhiheti, egy-egy rázósabb nap után elfárad az ember. Ráadásul most a múlt év végén alakítottunk itt a gyárban néhányan egy gazdasági munkaközösséget, munkaidőn túl vállalkoztunk az érintés-, villám- és a villamos tűzvédelmi berendezések felülvizsgálatára, szóval az időt van mivel eltölteni. Csináljuk lassan már féléve, de még egy fillért sem láttunk belőle. Igaz, erre mi vállalkoztunk, majd ha mindennel végzünk, akkor kérjük a jussunkat. Így azonban legalább egy összegben látjuk majd a pénzt, aminek persze már rég megvan a helye. Hogy beszéljek már magamról is!? Nem tudom, érWeöres Sándor: Vándorút Egy fa, két fa, sok fa, erdő, egy vidám, dal, egy kesergő, hosszan tart a vándorút. Árok, tanya, falu, város, ez rideg, az barátságos, nem mindegyik tár kaput. Az idő gyakran goromba, mégse térek otthonomba, hajlékom mind e világ. Bőven, mint a bolondgomba, rézpénz potyog kalapomba, vagy ha nem, hát tüske vág. demes-e szaporítani a szót, de ha már megkeresett, legyen. Tősgyökeres nyíregyházi vagyok, a feleségem is itt a város határában nőtt fel. Tizenharmadik éve dolgozom itt a gyárban, 1970. november 9-én kerültem ide. Természetesen véletlenül. Hatvankettőben érettségiztem a Vasvári Pál Gimnáziumban, és most kapaszkodjon meg, erdészmérnöknek készültem. El is mentem Sopronba, nem sikerült a felvételim, s ott voltam ahol a part szakad. Mivel a természetet nagyon szerettem, elmentem az erdőgazdasághoz, de valahogy nem éreztem jól magam, s váltottam. Következett néhány hónap múltán a vasipari szövetkezet. Jól érzem itt magam Szakmám persze nem volt, beálltam segédmunkásnak. Én mondom, remek kollektívába csöppentem, ott ismertem meg az ipart, az ipari munkás életét. Hatvanhatban elvégeztem a szakmunkásképzőt, elektroműszerész lettem, egy évvel később meg beiratkoztam a miskolci technikumba. Nem sokkal ezután pedig — hogy én most már tamilt ember vagyok! — beosztottak irodai munkára. Egy évig valahogy elsiny- lődtem, s a cimborák csak rábeszéltek, jöjjek ide a gumigyárba. Jöttem. Sokáig a kapcsolószekrények felelőse voltam, aztán művezető lettem, most néhány éve meg szocialista brigádvezető is. J ól érzem itt magam. A gyár segítségével jutottam lakáshoz is, igaz, tizenöt vagy húsz évet írtam alá, hogy itt maradok. De kit érdekel ez? Ki akar innen elmenni? Én biztos, hogy nem. Megbecsülnek. Ez a legfontosabb. Lejegyezte: Balogh Géza letébe, amikor ülésezik a Hazafias Népfront Országos Tanácsa. Most honismereti szakkört vezet, szép sikere volt, amikor megyei szintű bemutatót tarthatott. „Életmód Penyigén a századfordulón” címmel. Már félezerre tehető a leendő kis penyigei múzeum ereklyéi, emléktárgyai, a vászonneműek, a bőrbugyel- láris, a járom, meg a guzsaly, a földet mérő kabola és a fa krumplitörő. Akkor járt először a megyei tanács épületében (1981.), amikor eredményes pedagógiai tevékenységéért „Kiváló munkáért” kitüntetésben részesítették. Birtokosa a Népfront-munkáért kitüntetésnek is. — Bár nincs saját lakásom, nincs autóm, mégis gazdag embernek érzem magamat. Az én boldogságomat az jelentette és jelenti, hogy tudtam és még tudok dolgozni. Aztán alaptermészetem, hogy én mindennek nagyon tudok örülni: egy új lemeznek, egy kirándulásnak a szegedi játékokra, egy jó előadásnak a nyíregyházi nyári egyetemen. Imádom a természetet, s tavasszal alig várom, hogy kibújjon a fű, pattanjon a rügy, a gyerekekkel máris nyakunkba vesszük a rétet, a mezőt. Szent meggyőződésem ugyanis, hogy a gyermekeket nem tanítani kell a hazaszeretetre, a gyermekeknek meg kell mutatni a hazát, a szű- kebb hazát, hogy egy életre hozzá kötődjenek. Kormány Margit nek is tekinthető, nincs benne semmi rendkívüli. Mint olyan sokan, ő is rengeteget dolgozott és dolgozik, jóformán nincs ideje magára sem. Mégis igaz, hogy bár abban is tipikus a sorsa, hogy egyedül él, mégsem magányos. Mindennap, minden órában egy falu tisztelete, szeretete övezi. Angyal Sándor Arra kérem, ne nagyon ferdítse el a szavaimat, mert a fiúk engem lent az üzemben nagyon megborotválnak! Kezdjük akkor talán a bemutatkozással! Horváth Sándor a nevem, a nyíregyházi gumigyár operatív üzemében dolgozó Puskás Tivadar szocialista brigádjának vagyok a vezetője, tizenhármain vagyunk. Látom, fogalma sincs arról, mi is az az operatív üzem, de elmagyarázom. A gyár sebészei Nyugodjon meg, senkit sem operálunk, furcsa is lenne ebben az olajos ruhában, de ha már az orvosi hivatás került szóba, annyit elmondhatok a szakmánkról, tulajdonképpen mi vagyunk a gyár berendezéseinek baleseti sebészei. Villanyszerelőkből, műszerészekből áll a csapat, s ha valahol hibát észlelnek, ha valahol sürgős beavatkozásra van szükség, nekünk kell loholni. Látja megint csörög a telefon, most sem sikerült „elbújnom”. mindig megtalálják az embert. Igaz, be is jelentjük, hol lehet bennünket megtalálni. A padlóüzem vezetője keresett, az után érdeklődött, mi van már a szálkaelhordó heveder motorjával, meddig keressük még a hibát! Pedig hát az idegeskedés, a kapkodás soha nem vezet jóra. Azt viszont megérti az ember, hogy mindenkinek a saját munkája a fontos, pláne ha zsebre megy a játék. De higgye el, nem csak erről van szó! Félreértés ne essék,'én sem vetem meg a pénzt, a másik sem, mert bolond ember aki megveti, de a becsületes ember megnézi, miért kapta. A jó szó ereje S ha már a pénznél tartunk, hadd jegyezzem meg: nagyot téved az a vezető, aki azt hiszi, csak a forinttal lehet honorálni a kiemelkedő munkát. A jó szó is sokat nyom a latban. Nézzük meg például a szocialista brigádmozgalmat. Tavaly a vállalat kiváló brigádja címet nyertük el, az idén az aranykoszorút szeretnénk elérni. No a forintról! A múlt évben a kiváló címért pontosan 19 500, azaz fejenként ezerötszáz forintot kaptunk. Gondolja, ezért a három liláért hajtottunk egész évben? Sőt, volt olyan társunk, akinek még ennyi sem jutott, mert nálunk is divat a differenciált bérezés. Nem volt ebből harag, legfeljebb az idén majd jobban hajtaKM ÜNNEPI MELLÉKLET __ / Penyigei boldog ember
