Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-01 / 102. szám
1983. május 1. KM ÜNNEPI MELLÉKLET Yárosformáló patrióták Pusztai Sqndor: „Az első háztól kezdve” ... Pongó Zsigmond: „Nem különül el gyár és város” ... Fazekas Lajos: „Találkoznak a munkatársaink” ... Lánczi János: „Értelmes célokért, jönnek”... Mintha egy léggömb szállt volna le Mátészalka főterén, kosarában 20 millió forinttal: „Itt van, a tiétek, gazdálkodjatok vele..Mindez majdnem így igaz. A 20 millió 803 ezer forint igaz, ennyi értékű társadalmi munkát végeztek a szálkái polgárok 1982-ben. A léggömb viszont nem más, mint saját dolgos kezük, aminek nyomán formálódik, fejlődik a város. Szorgalmas társadalmi munkások százai és ezrei dolgoznak a városért. Tíz évvel ezelőtt 12 ezer lakója volt Mátészalkának, ma már 20 ezer fölött van az itt élők száma. Valamennyiüket nem kérdezhetjük meg, mi sarkallja az itt élő embereket, hogy nyughatatlan szenvedéllyel otthonosabbá, szebbé, városiasabbá formálják lakóhelyüket. PONGÖ ZSIGMOND — Engem az árvízi újjáépítés hozott ide — magyarázza Pusztai Sándor tervező, a NYÍRBER mátészalkai irodájának vezetője. — Igaz. van egy családi kapocs is, ide nősültem. Debreceni vagyok egyébként, de a tíz év alatt annyira otthon érzem magam Szálkán, mintha mindig itt éltem volna. Ennek talán az is a titka, hogy az első háztól kezdve, szinte minden fontosabb létesítmény építésénél ott voltam, mint műszaki ellenőr és mint társadalmi tervező. — Nehéz lenne felsorolni, mi mindent terveztem a tíz év alatt — az óvodától a lő- térkombinátig. Nem találok ebben semmi emberfelettit, hisz szépen elosztva, több év alatt nem is annyira megerőltető. Arról szerényen hallgat a tervező, hány pihenő óráját vett el a különféle létesítmények tervezése, hányszor töltötte az estét, netán az éjszakát az otthoni rajzasztal mellett, s hányszor vetett lobot a fantázia, amikor egy- egy új megoldás képe öltött formát a fejében. Emberléptékű városépítészetre, szatmári hangulatú házakra, iskolákra, gyárakra, terekre, parkokra törekedett mindig, ezt sugallták a hagyományok és a város lakóinak, vezetőinek közös gondolkodása is. Egy tény: Pusztai Sándor a tíz év alatt 1 millió 100 ezer forint értékű tervrajzot, dokumentációt tett a város asztalára, amePUSZTAI SÁNDOR lyek sorra megvalósultak és értékük meghaladja a 35 millió forintot... Jusson másra is — Én inkább a MEZÖ- • GÉP gyáregységének kollektívájáról mondanék egy-két szót — folytatja Pongó Zsigmond, a gyáregység vezetője, aki maga is ásót, lapátot fog, amikor a közös munkákra sor kerül. — Nem különül el gyár és város, a brigádok önállóan mennek dolgozni, mindegyiknek megvan a saját óvodája, iskolája, parkja, játszótere. Közelíti a 200—300 ezer forintot a tavalyi társadalmi munkánk értéke, ennyivel kevesebbet kell kiadni erre a városnak és jut más, fontos fejlesztésre. — A gépeinkkel is segítünk, s nem dobjuk el a gyárban keletkezett hulladékanyagokat, hanem addig törjük a fejünket, amíg azokból is valami hasznos kerekedik ... — Talán sokan kételkednek, vajon a vasutasok mivel is tudják segíteni a várost, munkánk annyira sajátos. De mi is itt élünk, érdekünk a város fejlődése — mondja Fazekas Lajos, aki szintén — így fejezi ki magát — „bekerült”. Feleségével együtt Debrecenből jöttek Szálkára 1962-ben. Fazekas Lajost talán a fiatalkori élmények hozták vissza a szatmári „fővárosba”, itt járt szakmunkásképzőbe. Olyan érzékenyen és gazda módján beszél a városról, mintha az ükapja is itt élt volna. A vasút távközlési művezetője, munkatársaival sokat tett LÁNCZI JANOS azért, hogy a szálkái általános iskolákban korszerű fizika szaktantermek, oktatási eszközök segítsék a tanulást. S amire nem lett volna pénze az iskoláknak ... ' — Arra is jók a közös társadalmi munkák, hogy a munkatársaink együtt lehetnek, a forgalom és a távközlés. Nem annyira elviselhetetlen ez, nem minden szabad percünket áldozzuk fel, ez csak úgy összeszámolva, együtt tűnik soknak... Van egy olyan oldala is a dolognak, ha mi segítünk, a város is megad minden tőle telhetőt, így valamennyi vasutas gyereket elhelyeztek a bölcsődében, óvodában ... Lánczi János városi tanácselnök olyan sztorit említ, aminek a poénja 600 ezer forintot ért, így spóroltak meg egy szálkái iskolai építkezésnél több százezer forintot — a városkörnyéki községnek, Kocsordnak. Bejöttek a kocsordi nevelők, lakosok társadalmi munkára, majd pedig megmozdult az egész falu, amikor megtudták: megvan az induló pénz az orvosi rendelő építéséhez. — Érdemes megnézni, mi készült Kocsordon, talán a megye egyik legszebb orvosi rendelője, összefogásból. Visszatérve a városra, úgy tapasztaljuk, a beköltözött emberek legalább úgy készek dolgozni lakóhelyükért, mint az ős-szalkaiak. Nem megy persze mindig, minden varázsszóra. A szép eredméFAZEKAS LAJOS nyék mellett gondjaink is vannak, a Keleti lakótelep — régi nevén a Ráczkert — elég nehezen kovácsolódik közösséggé. Igaz legalább ötven községből jöttek ide az új városlakók. — Egyszer egy fiatalember azt mondta nekem, amikor ott jártunk és mondtuk, hogy jó lenne lekaszálni a térdig érő füvet a szép parkban, majd ha én is kaszát fogok, akkor ő is ott lesz. Rendben van mondtam, azt már nem említettem, ő talán meg se született, én már kaszáltam az uraság földjén. Ott voltam másnap, de a fiatalembert nem találtam ... Értelmes célokért — Ha értelmes célért hívjuk dolgozni a város lakóit, mindig jönnek és egyre többen jönnek — mondja a tanulságot levonva a tanács elnöke. És megjegyzi, egyszer a temető rendbehozatalára akarták társadalmi munkába szólítani a lakókat, nem jöttek az emberek. A tanács és a népfront vezetői nem őket okolták, hanem önmagukat. A temetőt nem okos dolog társadalmi munkában rendbe hozatni, érthető, hogy az ilyen munka nem lelkesíti túlontúl az embereket... Nem kell erőltetni... Mátészalka városnak a tavalyi kiemelkedő társadalmi, közösségi munkáért nemzetiszínű zászlót adományoz a Hazafias Népfront Országos Tanácsa, melyet a májusi tanácsülésen adják át. Ünnepélyesen, de egy szokásos munkatanácsülésen — mondta a város tanácselnöke ... Páll Géza „NEM LEJÖTTEM. JÖTTEM." Hazám és házam Egy sikeres életút Hazám és házam. Egytövű szavak. A helyek, ahol jól érzem magam. Ahol otthon vagyok. A biztonság, ahol ismernek. Ahol mindenkit ismerek. Itt más a föld illata. És köszön a trafikos. Itt az éjsötétben is eligazodok. Egymás szavát mind megértjük. Kell a haza, s kellek a házamnak. Itthon vagyok. Otthon vagyok. — Állok a stadion pénztáránál, kezemben egy ötszázassal. Egyszer érzem, valaki csendben megveregeti a vállamat: — Igazgató úr, ne váltsa fel, mert akkor hamar vége. Majd én megveszem a jegyét, s egy fröccs mellett rendezzük. A Halász öreg pincére volt, s úgy is lett, ahogy ajánlotta. Nem is hiszi, milyen boldog voltam. Éreztem, hogy itt, Nyíregyházán, befogadtak. Ez nagy dolog egy olyan ember életében, aki házat cserél. És várost. Budapestről 77-ben jöttem a megyébe. Nem lejöttem. Jöttem. Nem voltam bukott ember, se sértett. Nem is küldtek. A felkínált öt hely közül négy volt pesti, egy nagykállói. Ezt választottam. Egyiptom. India. Törökország. Európa szinte minden országa. Háhner Lajos életútja valóban a sikeres emberé. Lassan negyven esztendeje elismert szakembere a textiliparnak. Nemzedékek nőttek fel a keze alatt. Gyárak munkásai és vezetői emlékeznek rá. Miniszterhelyettes ma, aki egykor nála tanult. Kitüntetések a szekrényben. Serlegek. Az egykori erzsébeti fiú minden személyes emléke budapesti. Itt pingpongozott Farkas Gizivel és Jóskával. Itt focizott Mészáros Dodó ellen. — Hogy mi hajtott ide? Sok minden. Jó anyagi lehetőségek kínálkoztak. Mégse hiszem, hogy ez volt a meghatározó. Sokkal inkább az, hogy itt nem részfeladat megoldása hárult rám. És nem is hiszi, milyen nagyszerű dolog az embernek ott dolgozni, ahol az összegyűlt ezernyi tapasztalatot használhatja! Itt, nézze, itt a grafikon arról az időről, amikor átvettem a kállói üzemet. S itt, nagyon rövid idő után már meredeken rohan felfelé a trend. Kicsit olyan ez, mint a pionír hősiessége, ez nekem is a nagy kaland volt, ahol megmérettem, mennyit is érek. Embereket iparra nevelni, megteremteni a textilipart — felemelő, csábító lehetőségnek ígérkezett. És elszakadnak-e vajon a szálak, ha egyszer a bútorszállító kocsi elindul más vidékre? Forgatom kezemben Háh- ner képeslapjait, léveleit. Húsvétiak, egyszerű üdvözlőkártyák. „Rólad esett szó, üdvözlünk ...” „Találd meg Egyensúlyodat ...” „Hiányzol a gyárból...” Aztán kisvirágos lapocska, rajta a volt munkatársak aláírása. Aztán fénykép a másfél éve elhunyt feleségéről. Fia írásai: tudományos közlemények. Távirat, mely kitüntetéshez gratulál. Okirat egy szabadalomról. — Csak a pénzért nem szabad változtatni. Az kevés. Cél kell, s hit a saját erőben. De még így is zátonyra futhat a dolog. Hiszen minden azon áll vagy bukik: bejött marad-e az ember. Nem volt még fél éve annak, hogy Nyíregyházára költöztünk. A gyár szolgálati lakásába. Egyszer egy délután felkeres egy megyei vezető. Ül, látom, valamit kerülget. Kérdezem jötte szándékáról. Végül kimondja: „— Mondja Háhner elvtárs, hogy érzi magát Szabolcsban?” Nem hiszi, de engem sose, sehol, senki nem kérdezett erről. Meghökkentem, s megörültem. Valahol nagyon beleillett ez abba, amit tapasztaltam. Azt, hogy itt még élőek az emberi kapcsolatok. Van arcom, s ezt figyelik is. Errefelé kisebbek a házak. S földszintes a figyelem is. Van idő, hogy megálljunk séta közben egy szóra. Itt hamar elterjed a híre: van egy igazgató, aki nyáron naponta háromszor úsz- sza körül a sóstói tavat. A kállói melós jattal fogadja az igazgatónak: nem isznak munka közben. Erre még van folyó, melyből inni lehet. S még a város közepén, a Lenin téren is van énekesmadár. m — Hat év alatt a megyében több erkölcsi — hangsúlyozom erkölcsi! — megbecsülést kaptam, mint egész életemben. Észrevették. Figyeltek rám. Kitüntetés, a MTESZ-ben végzett munkáért Kafoay-érem, tág, hasonlíthatatlanul tág tér a közéletben — ez mind osztályrészem. És mindehhez még az is, hogy szeretnek az emberek. Kilenc hónapja Űj- fehértón vagyok igazgató. Kíváncsi voltam, hogy hogyan hangolódunk össze a műszakiakkal, munkásokkal. Nagykállóban, úgy érzem, sikerült. Itt is. Megérezték, mi a vezetésem lényege. Ha parancsolok, lévén igazgató, engedelmeskednek. Ha megnyerem őket: segítenek. Nos, ez utóbbi a lényeg. És ami a nagyváros nagyüzemében elképzelhetetlen, itt megvalósul: kapcsolatom van minden munkatársammal. Igaz, az emberek is másak. Itt élni kell ahhoz, hogy valaki tudója legyen annak: mi is Szabolcs-Szatmár. Mert rosszul tudják, ma is. Csacska szemérmünk még azt sem láttatja, amit pedig világgá kellene kiabálni. Az újfehértói gyárat Európa minden részében le lehetne tenni, megállná a helyét. A szabolcsi munkás tud világszinten is posztót gyártani. A szatmári táj: megejt. A törekvő csodákra képes. És a rossz se rosszabb, mint másutt. — Hat éve már, hogy elköltöztünk, budai lakásomban ma a fiam lakik a családjával. Ha pesti utam van, mindig felkeresem őket. Kiderült, a házban észre sem vették, hogy már nem ott lakom. A hatemeletes épületben, míg pesti lakos voltam, nem láttak többször, mint manapság. De hihető, hogy sok más embernek sem hiányzóm. Ugyanakkor sok ismerősömmel most gyakrabban találkozom, hiszen sokan jönnek, hogy meglátogassanak. Ha a fővárosban összefutok velük, több szót váltunk, mint korábban. Ha Pesten vagyok, elmegyek színházba. Ez havonta van. Míg ott laktam, ennyiszer nem jutottam el. Hadd tegyem hozzá, itthon is színházlátogató vagyok. A szakma is nyilván tart, a textiles egyesület, a nemzetközi is, megtisztel munkával, előadással, folyóirattal. Én csak nyertem azzal, hogy ideköltöztem. Falán képek: rajtuk szatmári táj. Lakatos Jóska neki panaszkodik levélben: jobb volt nyíregyházinak lenni. Látogatóit mindig, megsétáltatja a városban, melynek még most is van varázsa. Szenvedélyesen küzd mindenért, ami a megyének jó. Kapcsolataival igyekszik összekötni a várost a nagyvilággal. Kis- dunai nyaralója helyett a Tisza mellett felejti gondját, búját. — Másfél éve, harminchárom évi házasság után elveszítettem drága feleségemet. Immár halott is köt a városhoz. Magam maradtam, magányosan. Éreztem a sajnálatot, a részvétet. De hiába öltem magam bele a munkába, a szövetségi munkába, este egyedül voltam. Egy lakásban, ahol nem szólhattam senkihez, s nem szólt hozzám se senki. Öldöklő egyedüllét volt. Közben vívódtam: mit szólnak, ha megnősülök. Mégis, ez kis város. Megítélnek? Megmosolyognak? Csúfolnak? Megvetnek? Döntöttem. Megnősültem, április első napjaiban volt ez. S hogy a közeg, amelyben élek szeret, az kiderült abból, hogy megértettek. Az ember itt nem arc nélküli. Minden lépésemre azonnali a válasz. Nem rohannak el mellettem jellegtelenül még az alig ismerősök sem. Tartozom mindig valakikhez. A gyárban, az utcán, a házban, a boltban. Nagyszerű a munkám, jól is keresek, de mindezt megtalálnám másutt, Budapesten is. De a kapcsolat megfizethetetlen, hogy személyiségem nem vész el a rohanó tömegben, mindennél többet ér. Járom a szobáit. Itt csehszlovák rokka, ott sportserleg, másutt Munkaérdemrend, aztán egy kis indiai Buddha, amott egyiptomi szobrocska, berakásos doboz Libanonból, album munkásairól, a gyárról, MADISZ-megbízólevél, 51-es Űjítók Lapja, könyvek, polcszámra, s a sarokban, díszhelyen, egy rokka, Szatmárból... — Csak nézelődjön bátran. Nem olyan régen köröztem ide a gyári szolgálati lakásból. Ezt én vettem. Öröklakás... Bürget Lajos JF J w IyIII I jf mm äf jgÄ jjnB IHl, .
