Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-01 / 102. szám
1983. május 1. Tanulni másik életformát Mekkora egy gyár? E gy gyár akkora — így hihetnéd —, amilyen nagy, ahány négyszögöl az udvar. Másképpen: akkora, amennyit termel. Persze egy gyár lehet akkora is, ahová a híre elér, lett légyen e hír gazdája egy sportközösség, egy irodalmi színpad. Folytathatom: egy gyár akkora, amennyit egy tájban szolgál. Mekkora a BFK? Akkora, amennyit a gyáraival a magyar nemzetgazdaságnak szolgál. Sűrűsödő gondjaink között az ipar, a termelés világméretű gondjai nem kímélték a textilipart sem, hovatovább rang a talponma- radás is. Mekkora érték e hazának egy vidéki gyár, egy vidéki gyártól is távol eső kisüzem, abban is egy varroda? Any- nyi csupán, amennyit termel, amennyit a nagy közös kalapba beletesz? Vagy nagyobb érték is lehet annál? Élt valahol, valamiképpen négy asszony. írhattam volna félszázat, százat, de hát csak négyükkel beszélgettem. Valamennyien termelőszövetkezetben- dolgoztak, öt- venfokos üveg- és fóliahá- zak páratelt világa volt a fele életük. Tonnányi súlyok, máskor egész napos görbedé- sek kínja, napi tizenkét, olykor annál is több órás munka fáradtsága. Most, 1981. óta varrodai munkások. Tanfolyamot végeztek, géphez ültek, autóbusz hozza- viszi őket a munkahelyükre, ahol napi nyolc óra a munkaidő, megoldott az üzemi étkeztetés, és ahogyan ők mondják, a fáradság is legfeljebb a töredéke a réginek. Ugray Csaba, a varroda vezetője: — Mit jelent itt, Mátészalka és Ópályi határában, ez a varroda? Még 1981-ben a Kraszruamenti Termelőszövetkezet adott ehhez egy épületet. A helyet és valamiképpen az alapot. Én BFK-s voltam. A gépeket a gyár adta és a termelőszövetkezet adja az üzem helyét, annak fenntartását, fenntartási költségeit, de ami a legfontosabb, termelőszövetkezeti dolgozóként az üzem munkásait is. Számos ilyen „minigyár” létesült a megyében. Mennyit érnek ezek? Bérmunkában dolgozunk, és két év után összegezhetjük azt, hogy nem is rosszul. Sok minden olyat meg tudunk csinálni, amihez odabent az anyagyárban nem lenne ember. Kisebb rezsivel, hiszen ha az itt dolgozó asszonyokat, akár csak a mátészalkai gyárig is utaztatnánk, akkor lényegesen magasabbak lennének a költségeink. Más dolog, hogy ma már az én munkaadóm is a termelőszövetkezet. Különben a Könnyűipari Főiskola textilmérnöki szakán végzek rövidesen. Sok mindent meg kellett értenem itt. Azok, akik az üzembe kerültek, szó szerint, a szántóföldekről jöttek. Nem dolgozni kellett megtanulniok, dolgoztak ők egész életükben, de igenis meg kellett tanul- niok egy másik életformát. Üzemet, gépet, a gyárak munkásainak másféle életvitelét, a gyári dolgozók másféle kapcsolatrendszerét. Életformát kellett váltaniok. Három hónapig tanultak bent Szálkán. Alapbérért, de aki már akkor normát teljesített, az többért. Az emberek természetesen nem egyformák. Van, aki több gépen tud dolgozni, van, aki csak egyen. Vannak, akiknek csak néhány évük van a nyugdíjig és vannak fiatalabbak. Nem egyformák a keresetek sem, de egy biztos: ahogyan egy palántát nem lehetett rosszul elültetni, mert nem lett belőle növény, ez az itteni munkájukra is érvényes. Szeretnek jói dolgozni és bármilyen kicsi, ezért lehet jó az üzem. Az étteremben ültünk le beszélgetni. Volt idő, nem érkezett meg az anyag, nem volt munka. Ilyenkor aztán a hangulat is rosszabb. Papp Miklósné mondta: — Itt akkor jó, ha sok a dolgunk. Magunkfajta nem tud már tétlen ülni, meg hát a pénz is nagyon kevés ilyenkor. Én negyvenkilenc éves vagyok. Mit jelent a gyár? Meleg, világos munkatermet. Fürdőt, főtt ételt délben. A parasztemberek életében annyira megszokott gerincfájások elmaradását. Azt, hogy a letöltött nyolc óra után egész emberként megyek haza. — Otthon? — Van jószág, kert. Van a család, de hát az akkor is volt, amikor tizenkét-tizen- négy órát dolgoztunk a kertészetben. Itt néha morgunk a kicsi pénz miatt, de azért, amikor a szövetkezetben kell a munkás, és mi itt leállunk, hogy menjünk almát szedni, akkor megérezzük a különbséget. És hiába keresünk többet ott, már ide vágyunk. Papp Miklósné minden gépen tud dolgozni. Háromezer forintnál többet keres. Negyvenhat évesen kezdett tanulni. Kiváló munkásnak mondják, és ő munkásnak vallja magát. Tamás Domokosáé mátészalkai. Tizennyolc éve termelőszövetkezeti tag: — Egymást megszokni volt nekünk nehéz. Azelőtt is volt brigád, de csak néhány embernek kellett összeszokni. Itt vagy száznak. A mezőgazdaságban maga osztotta be az ember a munkáját, itt más a rend és ezt is meg kellett szokni. Egy baj van csak; amikor kevés a munka. Olyankor hosszabbnak tűnik a nap, mindenki idegesebb. Nemcsak azért, mert kevés lesz a pénz, mert kimondom, hogy nem keresünk jól, hanem azért, mert másba nőttünk, más volt az életünk idáig. Asszonylányaim vannak és egy szakközépiskolás fiam. Rájuk marad így több időm és erőm. Néha el is gondolom, hogy érdemes volt-e a gyárnak taníttatni engem? A nyugdíjhoz vágyóik közel, de olyankor azt mondom magamnak, hogy itt se vagyok haszon nélkül. — A keresete? — Két és fél ezer volt a legtöbb, de hát csak egy gépen dolgozom. Ha fiatalabb lennék más lenne, ha régen lett volna ez a gyár, ha az egész életem úgy telt volna, hogy egész emberként megyek haza, nem pedig összetörtén . . . Ezzel sokan vagyunk így. Ismerek olyat, aki azelőtt soha nem ült le a televízió elé, mert nem ért rá. Most másnap reggel megbeszéljük a filmet... Csonka Miklósné már az írás szándékáért is haragudott: — Minek az? Hát nem mindegy, hogy munkás valaki vagy paraszt? Itt is dolgozunk, ott is dolgoztunk. És ha hazamegyünk, még vár ránik a jószág, a kert most is. Én csak egyért vagyok dühös, ha nincs munkám. Azt nem bírom elviselni. Nem bűn az, hogy az ember keresni is akar, de bizony hiba, hogy ez nem rajtunk múlik. Itt a gép, itt az ember és mi csak rágjuk egymást, mert nincs mit csinálni néha. Olyan ez, mintha vetetlen hagyná valaki a kertjét. Egyikünk se pihenni jön ide. — És amikor sok a munka? — Amiatt még soha nem panaszkodtam. Átállásért se, semmiért. Azt megérti az ember, vagy ha dühös is egy kicsit, az csak olyan harag, hogy csak a füstje nagy, mert azért, akik itt vagyunk, mind jobban élünk. Én már elgondoltam, hogy mi is változik velünk. A háza előtti kertre mindenki büszke, most meg ide az üzem köré csinálunk kertet, és arra is büszkék leszünk egy kicsit. Ez pedig azt jelenti, hogy nemcsak megszoktuk, hanem egy kicsit meg is szerettük, hogy itt együtt vagyunk. A négy asszony közül Mi- nárcsik Sándorné az egyetlen, aki dolgozott már gyárban: — Milyen itt? Jó. Én esztergályos voltam az ISG-ben. Szerettem is, és bizony az esztergálástól távol esik a varrás, de meg kellett szoknom. Magam nevelem a gyerekem, a két vagy három műszakot nem tudtam megoldani. Egy nagy gyár persze más, mások az emberek is, de mi is másabbak vagyunk két év után, mint amilyenek voltunk. Ez a munka nem olyan nehéz, hogy az embernek ne maradjon ideje, ereje, kedve másra. Egy- egy könyvre, televízióné- zésre, idebent szünetben vagy munka után egy jó beszélgetésre. És az élethez ez is fontos, ez is kell. Van aki nehezen szokta meg, van aki könnyen, van aki hamar, van aki később. Egy biztos: munkássá lettünk. Ez nem attól függ, hogy mekkora az üzem, mert bármilyen kicsi, a mi életünkben nagy. És megszabja az életünket, változtat rajtunk... M ekkora egy gyár? Akkora-e, amennyit termel, amennyivel a nagy közösből részesedik, vagy nagyobb érték is lehet annál? Hiszem: egy gyár akkora, amennyit egy tájban szolgál. Akkora, amennyit az emberek életében épít. Bartha Gábor MIT HAJTOD MAGAD? H árom boldog fiatalember mutatkozik be a nyíregyházi 110-es szakmunkásképző intézetben. Árad belőlük a boldogság, ragyognak tőle, érthető, hiszen valami olyasmit produkáltak, ami tényleg páratlan. Megnyerték a szakma kiváló tanulója versenyt, első helyen végeztek az országos mezőnyben, hazánkban az idén tehát ők a legjobbak szakmájukban. Simon József gázkészülék-szerelő, Maslenyik Géza autókarosz- széria-lakatos, Éles András vízvezeték- és készülékszerelő. Ezzel elérték, hogy azonnal befejezték a tanulást, s számukra véget ért a szakmunkásképzés, megkapják a bizonyítványt, az országos szervek tajándékát: az NDK-s utat, munkahelyüktől a jutalmat, magasabb besorolást a kezdőfizetésnél, s még valamit, ami ugyancsak fontos: a dicsőséget. Azóta már irigykedve nézik őket társaik, akiknek most kell igazán rákapcsolni. Itt kezdjük a beszélgetést. — Sok munka van ebben az eredményben — magyarázza Maslenyik Géza. — Mert tényleg igaz, hogy általában nem divat tanulni, A dobogó tetején Simon József: — A legtöbbet a szakoktatómnak köszönhetek. aztán amikor mi nyolctól kettőig iskolában voltunk, utána meg mentünk a munkahelyre, gyakorolni, volt, hogy megkaptuk: milyen hülye vagy, mit hajtod magad? — mi mégsem álltunk le. Persze nem határozott céllal „hajtottak”, hiszen egyikük sem számított ilyen eredményre. Éles András nj^séli az egyik sztorit. Huszonegyen voltunk az országos versenyen. Az eredményhirdetésnél, mikor már csak hat név volt hátra, úgy éreztem: na ez elveszett. Húsznál azt hittem, kihagytak a névsorból. Huszonegyediknek jelentettek be. Még vigasztaltak is, nem baj, az is szép eredmény, amikor „leesett”, hogy visszafelé olvasták a helyezettek nevét. Két részből, elméleti írásbeliből és másnap gyakorlatból állt a vizsga. Mint a fiúk mondják, komoly erőpróba volt mind a kettő. Nagy fel- készültséget kívánt az elméleti rész, mert olyasmiket is kérdeztek, ami. határeset egy-egy szakma között, vagy olyat, amire lehet, hogy húsz évig sem lesz szükségük. A plusztudást azonban egyáltalán nem érzik fölöslegesnek, sőt mint mondják, jó az, ha ilyesmi van a tarsolyban, talán egy váratlan pillanatban mégiscsak elő kell venni. Nyitottnak mondják magukat, akik szívesen tanulnak, készek az új ismeretek befogadására, s ezt tartják a szakmai kultúra alapjának is. — Itt van például a mi szakmánk — mondja Simon József — a gázosoké. Nem csak a munka elvégzése fontos, de az is; hogyan viselkedünk. Bejárunk idegen lakásokba, ránkbízzák a kulcsot, s természetesen azt is elvárják, hogy tisztaságot hagyjunk, takarítsunk el magunk után. Ez persze nem minden szakmában általános ma nálunk, inkább csak az öregek adnak az ilyesmire. Sok a panasz a szolgáltató- iparra, jogosan. A szakmai kultúrával is jobban kellene törődni. Mindhárman megegyeznek abban, hogy szívesen választották és tanulták ezt a szakmát, ketten kizárólag erre a pályára készültek, s abban is hasonlítanak: a tehetséget, a rátermettséget kevésnek tartják a komoly eredményhez, Nem elég, ha valaki tud, kell a szorgalom, a kitartás is. Mindhárman nagy tisztelettel beszélnek szakoktatóikról, akiktől a legtöbbet tanulták, Szkita Maslenyik Géza: — Nem elég, ha valaki tud, kell a szorgalom, a kitartás is. Ferencről, Krasznai Andrásról és Ligeti Józsefről. — Volt az országos versenyen egy idős szakoktató — meséli Simon József — az ő szavait soha nem fogom elfelejteni. Azt mondta, ő 30 éve dolgozik, de ma sem szégyell tanulni a szakmunkás- tanulótól, ha az olyasmit tud, amit ő nem ismer. Mostanában, hogy az utóbbi időben gyakrabban vannak együtt, a közös siker valamiféle nemes kapcsolatot is teremtett, tisztelik a másik eredményét, s ma már többet jelentenek egymásnak, mint iskolatársak, ez már igazi barátság. Meg is komolyodtak, hiszen hirtelen felnőtté váltak — munkakönyvét, munkahelyet intéznek, viccesen mondják: még nyakkendőt is kötöttek. Kíváncsiak voltunk, akik ilyen sokat tanulnak, vesznek-e könyvet a kezükbe a kötelező anyag után? Vajon mit olvasnak most a győztesek? Jóska Arany verseit, Géza, aki egyébként a történelem- könyveket is kedveli, s harmadik lett a megyei versenyen — most a KRESZ tankönyvet — András az Akvarisztikát. Költészet, történelem, természettudomány — pedig ezek elvileg messze esnek a műszaki területtől. És a vágyak, a tervek, az álmok? Simon Vásárosnamény- ban fog dolgozni, s mivel az iskolában KISZ-titkár veit, ott is folytatja majd a közösségi munkát is. Jelenleg az a legmerészebb álma, hogy talán majd egyszer, belőle is lehet szakoktató. Maslenyik maszeknak készül, Éles András: — Ha majd a fiaink meglátnak minket a falon. ugratják is a többiek —, milliomosok leszünk? — András pedig saját szavaival „meg sem áll” a technikusminősítőig. A 110-es eddig is szép eredményeket ért el az országos versenyeken, mindig ott álitak a dobogón, de három első még nem volt. Persze más iskolának sem nagyon. Most a három első helyezett revét és fényképét a büszkeség-táblára teszik ki. Milyen érzés a falra kerülni? — Nagyon jó érzés — mondja Éles András. — Különösen, ha arra gondolok, hogy egyszer majd a fiaink is ide jönnek tanulni. Baraksó Erzsébet KM ÜNNEPI MELLÉKLET
