Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-01 / 102. szám
(Feledi Gyula rajza) Nagy László: Májusfák Hajnalban állnak már vitézül, szökik az égről a felhő, haragos fejükön vigyázva szalagot ingat a szellő. Ünnepi ruhádat vedd elő, danolhatsz, fütyülhetsz békén, rögökön kapa vas ne csengjen, gyáron se füstöl a kémény. Mióta a mezők nyugodtak s nem ragyog fű között töltény, azóta viruló ünnep ez, minekünk eleven törvény. Pernyévé égett a papiros, amire tilalmat írtak, májusfát magasan állítunk, szegfűink szabadon nyílnak. Májusfák suhogják magasan az ember szabadult kedvét, tövükben a táncot ne járják sarkantyús csizmájú medvék. Munkás a menetben n Az a munka, amely az ember céltudatos tevékenysége, amellyel a természet tárgyait megváltoztatja, amely szükségleteinket kielégíti, kivette izmainkból az erőt. Ki a suttyó legényét, akinek aznap a pörölye százszor lesújtott, hiszen tudta a dalt. A tűzi ember verte az üllő szarván az ősi ritmust és bíztatta a fiút: Üsd, vágd, nem apád... üsd, vágd, nem apád.” A munkadal a költészet legősibb formája. Kíséri a mozdulatokat, diktálja a ritmust és mire észbe kap az ember, nincs már jártányi ereje sem. Viszont áll az Eiffel-torony, a kölni dóm, hidak ívelnek át a nagy folyókon és volt is, lesz is még munkával teremtett világcsoda. De a fiú fáradt, mert munkássá avatták. Kifekszik a műhely elé, kék eget lát és égre törő, kormos kéményt. Pihen. Kedvenc költőjének versét idézi: „De — elvtársaim! Ez az a munkásság — mely osztályharcban vasba öltözött. — Kiállunk érte, mint a kémény: lássák!”,.. Állítólag abban a kéményben — gondolta a fiú — nagy a huzat. És rafináltak voltak az elvtársak. Riegel, Nagy, Zsinkó Pongrác meg a hozzá hasonlóak az uszító röplapokat berakták a kémény nyílásába és a huzat felvitte, szétszórta, kiáltott: „Világ proletárjai...” Ez a Zsinkó ... Nincs rajta semmi vas. öreg már, hatvan felé. Ha munkába öltözik : bakancs, bőrtalpú (ez jár), bőr lábszárvédő (ez is jár), kék, de már koszos munkaruha (ezt egy év kihordásra adják), impregnált zsákvászon kötény (az rongyos, lyukacsos, mert szikrafogó és kiégette már néhány izzó reve) — és végül a fla- nelling (ez is jár). Mi hát a vas? Szakszervezeti könyvében a sok üres ablak. Munkanélküliség és börtön. Vagy az, hogy a munka kiveszi az ember erejét. Felhő takarja el a Napot? Nem. Zsinkó állt az alig segéd felett és magyarázza: „A szerszámokat el kell rakni. Az a segéd dolga. Különben is, ne hagyd el magad! Aztán mindent a helyére, mert letöröm a kezed ...” Fent a zuhanyozóban megmosták egymás hátát. Aztán Zsinkó azt mondta: „Gyér el hozzánk vacsorára.” A fiú nem kívánt enni. És akkor Zsinkó megmagyarázta: „Nem az a jó munkás, aki egyetlen nap kiadja minden erejét. Beosztással kell élni. Ezt majd megtanulod. Az erőre szükség van.” És mentek. Útban hazafelé nyestek egy gallyat a kiserdőben, nyárfát az „öregasszonynak”. Holnap május elseje. Május. Majális. Vörös május. Nyíltak a labdarózsák, a tulipánok, virítottak a lila orgonák. A földnek szaga lett. Jó nyers és zsíros szaga, kívánta a magot, kukoricát, burgonyát, mint asszony a szerelmet. Ellenben a munkásegyleti tag, az acélhang szólistája tercelt: „ha megszólal a kisharang, oly szépen szól giling-galang”. Ott Kőbányán, a gyári csehóban biztatták a mankós embert: ne azt: „Munka hadának a lépése dobog”. Hiszen tudod. Tudta. Mert ez a mozgalom. Meg az, hogy megcsapta a daru lánca, és akkor néhány embernek az volt a harc, hogy rábírják a tőkést, ne tegye utcára a nyomorékot... Mert fenemód kinyílt a csipája az egykori géprombolók nemzetközileg rokon unokáinak. Harcoltak már nemcsak a bérért, de a kulturális és politikai jogokért, sőt a hatalomért. Es a hatalom félt. Félt, mert volt Kommunista Kiáltvány, volt Párizsi Kommün és volt októberi forradalom. De volt a rettenet is, a vérvörös csütörtök, büszke rendőrlovakkal, bilincsbe vert emberekkel. Bilincsnek lánca, darunak a lánca, csak ez volt a veszteni való... Azt mondta Makk Nándor a fiúnak, aki kovács és munkás akart lenni: „Te fiú, írj egy faliújságcikket. Arról írj, hogy büdös rossz volt inasnak lenni, ellenben most urak a tanulók.” „De — mester úr — ma még nem kaptunk enni...” „Na és! Akkor, amikor még alig hogy szabad az ország! Enni kér. Mit meg nem ér az ember? Hát a szabadság! Az a tény, hogy az inas nem lába kapcája mindenkinek, hogy nem 16 órát dolgozik. Fülelj csak kölyök, akinek paraszt volt minden ága, vésd az agyadba, nincs már olyan, hogy gyermekmunkaerő, munka- nélküliség és nincs semmi fittyfene, amely munkásnyomorúság. Na, írd azt a cikket, és örülj, hogy írhatod...” Akkor berobbant a csellóba valaki és kiabálta: „Elvtársak! Hagyjátok abba a sörözést! Indulunk ... Elvtársak, legyetek vidámak! Lesz virsli meg egy korsó sör a végén.” Menj a fenébe — dörmögte valaki, mert akkor már tíz óra is elmúlt és nyolckor volt a gyülekező és Rákosi, Gerő, Farkas meg minden táblakép támasztotta a kocsma falát, de virítottak a gomblyukakban a vörös szegfűk. A sor egyenes volt és görbe és kuszáit és vibrált a sörhab Rieger száján, aki kacagott, amikor a fiú melléállt. Kérdezte: „Hát téged honnan szalajsztottak?” A fiú meg büszkén vallott: „Szabolcsból.” Abból a megyéből, ahol nem volt gyáripar, munkás. Szabolcsi munkást 1935-ben összesen 1190 főt tartottak nyilván, és volt a Vulkán, a Bóni, a Majerszky üzem, Ti- szavasváriban a Kabay-féle üzem és sokféle kóceráj. „Na nem baj, pöttöm — mondta Rieger, a tribünnél a nyakamba veszlek, hogy láss majd valamit...” A ligetben kiosztották a virslit, a zsemlét, a korsó sört. Az acélhang körbeve- rődött, a sablonlakatos fennhangon Ady versét szavalta: „... Azután a Vörös Május jött. — Be nagy dolog volt: — A szívem tombolt. — S agyam amit kigondolt, — Mind eskü volt, forradalmas —, A vörös lobogóra .. .” Az a sablonlakatos harcias, dühös versmondó, mindig arra biztatta a fiút, olvasson verseket. Mert az igazi munkásra az ä jellemző, hogy művelt része a fajtájának és nem elég a szakképzettség. Egyáltalán semmi sem elég .. . D Volt idő, amikor a fiú már azt hitte, igazi munkássá lett, mert olyan szavakat tudott: munkaerő, munkafegyelem, munkafolyamat, munka- intenzitás, munkamegosztás, munkanélküliség. Igen, volt munkanélküli. Ott szobrozott a Mester utcai köpködőben, és ha kiküldték a vágóhídra félsertéseket cipelni, akkor mindenekelőtt jól bezabált ott, ahol a zsírszalonnát sütötték ki, aztán roggyant térdekkel hordta a húst ki a rámpára. Nem volt az ünnep, és nem voltak szívbéli közelségben a társak, és ml értelme volt minden küzdelemnek? ... Viszont a ligetben az első május elsején, aztán a negyediken és a többieken, amikor mint a vérátömlesztés áradt felé és belé a szó, amikor a veteránok szerényen és bizalmasan felfedték harcban szerzett sebeiket —, akkor alakulgatott némi hit és öntudat. Munkásnak lenni jó dolog, mert a munkásnak nagy az ereje, mert ha a munkás akarja, valóban megváltoztatja a természetet, sőt a törvényeket, hiszen a munkásnak szükséglete van: fényre, levegőre és szabadságra vágyik. A május nagyon szép. A határ kizöldül, a virágok kinyílnak és május első napján a föld dübörög. Vonul a had és ünnepel. Sok itt a munkás. Sebaj! A glóbusz hordja, bírja őket, mert ők a föld gyermekei. Tudta ezt József Attila is, amikor leírta: „Barátom, drága, szerelmes barátom — akár borzalmas, akár nagyszerű, — nem én kiáltok, a föld dübörög . ..” És jönnek, egyre csak jönnek a májusok. Jönnek a munkások. Seres Ernő Májusi séta (Mohácsi Regős Ferenc rajza) geti, kenegeti a szunnyadó gépet, és egy félórai készülődés után izmos karjával megforgatja a lendkereket, hogy végül helyben ugrándozva elkezdjen pöfögni a masina. Kilenc ekefej Ki tudja, hol van a Hoffer? Utána már jöttek a tsz-be a kis Fürge traktorok, meg mások, és gyorsan változtak az emberek. Emlékszem, amikor Mátészalkán egyesültek a tsz-ek, és valamicskét erőre kaptak, elterjedt a hír: nagy gépet vásárol a tsz, Szuper Zetort. Tanulgatták a tagok a nevét, és áhítattal ejtették. Hosszú tanácskozások és fejfájdító mérlegelések után Bráder Zolit, a szaladós beszédű, de igen sokat tudó embert nevezték ki a vezetőjének. Megérkezett a szép zöld dízelcsoda, tágra nyílt szemű emberek sóhajtoztak: odanézz, még vezetőfülkéje is van. Eltelt egy darab idő, amíg tényleg munkára lehetett fogni. Mindenki látni akarta, kevesen maradtak, akik bele nem ültek, meg nem forgatták a kormányát. Egy mostani munkavédelmi előadó felsírna álmában a látványtól: a vezetőfülkében néha alig lehetett mozogni a tengersok gyerektől. Talán belőlük vált a későbbi traktoros had. Ahogy traktorosnak a szekeres parasztemberfiából kellett nevelődnie, az unoka még fel sem cseperedett, hogy apját váltsa, szülőjének jött ismét a kor változása. Évtizednyi idő alatt nem, hogy megszokottá vált a nehéz földtúró munka teljes gépesítése, megint újjal kellett megbirkózni az emberi tudatnak. Jöttek a hírek a hatalmas gépmonstrumokról. Kíváncsi volt az érdeklődő ember. Türelmetlenül találgatták: háromszáz lóerő? Kilenc ekefej? Lehetséges ez? Gyarmaton az állami gazdaságban 74 őszén érkezett meg a szupercsoda, a K—700-as. Az igazgató, maga is nagyszájú parasztember (de már mérnök) ragaszkodott hozzá, hogy ő próbálja ki. ö, akinek vörös volt a feje, ha egy görbe barázdát látott, felmászott a nyeregbe és elindult: oly görbén húzódott utána a hant, amiről az embernek az ökör jut az eszébe. De csillogott a szeme a boldogságtól, hogy uralja a gépet, tudat alatt talán azt hitte, ő maga húzza a kilenc ekefejet. A gávai határban jártam a minap. Hatalmas táblák, hatalmas termésátlagok, és mindössze két traktor. A John Deere-ből úgy szállt ki a vezetője, ahogy én kilépek az irodám ajtaján. Másutt a tsz-elnök helikopterről tart határszemlét. Mai parasztok. Várják és előkészítik a kor és a technika újabb kihívását. Esik Sándor KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1983. május 1. 0 N agyapám mesélte, aki egyidős az évszázaddal: „Jött hozzánk a faluba egyszer egy sváb ember, nem kérdezett az senkit, hogy a vett földjével hogy gazdálkodjon. Pedig mi gazdák, figyeltük az időt ahogy tavaszo- dott, és egyikünk sem berenált, vagy szántott volna másként, mint a szomszédja.” Történt mindez egy szép kis szatmári faluban, Fülpösdarócon. A Holt-Számos könyökében, ahogy helyben nevezték a Kolontoson volt annak az embernek a földje. Csak nézték, hogy a „bekerültnek” előbb kél az árpája, lucernája. Akkor kezdték értékelni, amire korábban rá se fütyültek, az idegen bolondériájának tartották, ö ugyanis még a télen kivágott egy szép egyenes törzsű akácfát, hagyta száradni, majd levágta a két végét, hogy maradjon úgy három méteresnek. Vaspántokkal megfogta, nehogy később megrepedjen. A vetés után ezzel a hengerrel járatta meg a földjét. Nyáron türelmesen elmagyarázta az időközben barátságosabbá vált falubelieknek, hogy az össze- tömörített földben hamarabb kapja meg a nedvességet a mag, a következő tavaszon pedig nem volt senki, aki ne hen- gerezett volna a vetés után. Fülpösdarócon még láttam Bunnát, a Gépészt. Így nagy betűvel, ö járt a tsz egyetlen Hoffer-körmösével, isten tudja, honnan örökölték. Nagyobb tekintélye volt, mint régen a bírónak. Mi apró kölykök szent borzadállyal figyeltük, ahogy reggel egy benzinlámpával bemelegíti az izzókúpot, szertartásosan töröl(Kiss Attila rajza) J
