Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-21 / 119. szám
1983. május 21. Bartha Gábor riportja A megélhetés csapdája Minden lehetséges későbbi félreértés ellen: a megélhetés szó valami egészen mást jelent, mint valamikor jelenthetett. Veres Péter, hogy írhasson, aratónak szegődött, s gyötrődve bár, de csinálta, mert az újig való kenyér volt a megélhetés. Kenyér újig, a zsírra hizlalt, már-már családtagként megbecsült disznó szalonnája, a biztos élet. Gábor Andor egy szép írásában krumplit lopott a szegény ember. Mire utolérték a „bűnért”, és elvitték a csendőrök ér.te, még meleg krumplisbarlang volt a gyerekek szája... Szorgalom, furfang és szerencse kellett a koldus megélhetéséhez is. Akinek ez a kor ismeretlen, az fejcsóválva hallgat, mintha mesét mondanánk. Akinek még ez a kor ismerős — olykor — maga is meglepődik, hogy lám, mindez igaz volt, lehetett, de hát elfelejtettük. Elfelejtettük? 1983. Mátészalka. Riport a megélhetésről, a megélhetés — szükséges — furfangjairól. Hit hívunk annak? — Nézze, én gyerekkoromban, ha zsíros kenyeret kaptam uzsonnára, akkor azt ettem, ha lekvárost — minden háznál főzték még akkor a szilvalekvárt —, akkor azt. Anyám még sütötte a kenyeret. Kimondhatatlan boldogság volt, hogy egyszer a házit igazi bolti kenyérre cseréltük. Négy gyerekem nőtt fel. Keresők. ök már, miután hetvenben, az árvíz után, beköltöztünk Szálkára, nem ették meg a lekváros kenyeret. A gyümölcsízest még igen. Nagyok az unokáim. Ha az anyjuk parizert adna nekik tízóraira, meg sem ennék... — Bérházban lakunk. Ketten keresünk, de hát a kettőnk bére se több hatezer-ötszáz forintnál. Ehhez jön a családi pótlék három gyerekért. Ha ebből élnénk, mi lennénk a lépcsőház szegényei ... — Két lánygyermeket nevelek egyedül. Hazajön az egyik, farmer kell. Nem akármilyen, olyan, amilyen a többinek is van. Vegyem el tőle? Kiügyeskedem, mert ne legyen kevesebb az én gyerekem, mint a többi. Jön a másik. Ugyanolyan farmer kell neki is. Persze, hogy megveszem, ha éjfélekig varrók is érte ... — Tíz éve kerültünk ösz- sze. Vettünk egy lakást, van kocsink. Ketten keresünk nyolcezer forint körül. Van egy kis kertünk is, de hát számolja ki! Ezt én a havi nyolcezerből életem végéig se gyűjtöttem volna össze. Az ember úgy ügyeskedik, ahogyan tud. Segítettek az én és a feleségem szülei is. Bérelek hatszáz négyszögöl földet. Paradicsom volt benne. Van néhány almafa is. Lehet, hogy évközben erre költőm a fizetésem egy részét, de egyben megkapom az évi fizetésünk kétszeresét. Az igaz, hogy nekünk szombat-vasárnapunk munkaidőben nem volt. meg a szabadságunk is ráment, de azt nem mondhatom, hogy nem csinálom. Nem élhetek én se rosszabbul, mint bármelyik szomszédom. És tudja, furcsa világ a mienk: ha a szomszéd új bútort vesz, ha kocsit cserél, ha a gyereke különórákra jár, akkor nekem is utána kell csinálnom, mert semmibb ember vagyok máskülönben. Nem magam előtt, mások szemében __ Mi a „megélhetés” ma? Szükséges-e, hogy a gyerekünk csak szalámit egyen, és a padszomszédja miatt, a legdrágább farmert „súrolja téglával kopottra”? Kell-e új bútor a lakásba a szomszédok új bútora miatt? Kell-e faház a Tisza-partján, ha oda a család mindössze két hétvégen látogat el, és a többi hétvégen paradicsomot szed, mert ki kell fizetni az azonos beosztású kollega házához hasonló ház részleteit? Hajdani rossz szájízzel emlegetett, kifejezetten kispolgári szokás, írhatnám „nyavalya” volt, hogy filléres flancokért versenyeztek a családok, és jaj volt annak, aki e versenyben lemaradt. Mit csinálunk mi? Ugyanazt? Hasonlót? Valamit, ami ugyanazzá, vagy hasonlóvá lehet? Tény, hogy nagyon sok család a természetes szükségletek feletti szinten akar élni, és az is, hogy ezért sokmindent áldoz. Olykor emberi elnyomorodásokat is vállal. A jólét nyomorúsága Nyomoríthat-e a jólét? Nos. ha mindenképpen túloz az indulat, de bocsánatos vétek ez, ha tisztes a szándék őszinte akarok lenni, akkor általánosítva is le merem írni, hogy igenis nyomorított az életünkben a jólét. Egy kapitalista társadalomról szóló leleplező riportban könnyű volna bizonygatni, hogy amikor az átlagos jólétet biztosítani másképpen nem tudó családok a szabad idejüket is bérbe adják, akkor valami ember- és társadalomellenes dolog is történik. Tizenkét- tizennégy-tizenhat órát dolgozni csak egyfelől emberi hőstett, másfelől az emberi rangvesztés kockázata. És ráadásul ennek a kockázatnak nyertese sincs. A gyerek (gyerekünk), aki nem eszi meg a parizert és nyafog, ha a háromszáz méterre lévő iskolába nem autón viszik el, aki padtársaival, a szülők pénzén keveredik divatcsatákba, semmivel sem gazdagabb, semmivel sem értékesebb, többet ígé- rőbb kisember, mint mi voltunk zsíros kenyérrel, háromszor talpalt cipőkben. A gyerek, akit az akár elégséges érettségiért is lakodalomméretű ballagási ünnepség köszönt, és személygépkocsit kuporgat össze neki a 12 órát dolgozó szülő, kevesebbet érő, mint az, aki saját pénzéből, saját munkájából egy kerékpárra kuporgat ösz- sze. A megélhetés furfangja, hogy a lakodalmas ballagóra, arra az ajándékgépkocsira összegyűlik a pénz, a megélhetés csapdája, hogy ezért a pénzért az életünkből sok mindent áldozunk. A zenész: — Van egy másik szakmám. Szobafestő vagyok. Zenészként megkeresem az öthatezer forintot. Festőként „maszekben” majdnem eny- nyit. . . A kisiparos: — Kétszintes házat építettünk. Vettem nutriaanyákat, meg néhány tenyészkant. Most eladom mind, befejezem a házat. Megérte-e? Ha a munkát is számítom, akkor alig, de van egy hétéves kislányom. Annak élek . . . Az agrármérnök: — Nem mondanám, hogy nem keresek tisztességesen. Az apáméktól van egy kis almás, de béreltem földet. Paradicsomot és uborkát termesztettem, meg volt egy bérelt almásunk is. Hát eny- nyi... Tízéves házasok vagyunk, üdülni egyszer voltunk. Egy hétig. Most arra gyűjtök, hogy építenénk. Akkora helyre, hogy a gyerekeknek is legyen majd helyük, ha úgy hozza az élet. Most nyolcéves a nagy . . M ÁV -villany szerelő: — összeálltunk néhányan. Szombat-vasárnaponként dolgozunk. Ez megér egy másik fizetést. Nagy gyerekeim vannak. Mind a hármat segítem .. . A szakmunkás — szakmáján kívül is — segít építkezésen, vagy kisiparos ismerősénél, vállal kertgondozást. Valójában felsorolni is sok, hogy a mellékjövedelmeknek hányféle formája alakult ki. A zugtaxizástól a kontárkodásig széles a skála. Flanc vagy szükséglet ? Egy húszezer lélekszámú város életmódjában meghatározó a mellékjövedelmekért végzett munka. Mátészalkán 2000 termelőnek van például szerződése az áfésszel. Van, aki gyümölcsöt, zöldséget kínál, van aki nyulat. galambot, nutriát tenyészt. Túl a maguk hasznán, ennek jelentős népgazdasági haszna is van. A termelők, tenyésztők többsége, döntő többsége szenvedéllyel szereti azt, amit csinál. Pihen is a kertjében az, aki napközben munkapad mellett áll, vagy íróasztal felé görbéd. Az így szerzett jövedelem a családi költségvetések része, és ha utána számolunk, akkor kiderül, hogy a családi költségvetéseknek egyre inkább szüksége van ezekre a kiegészítésére, ha a család már egyféle életmódot megszokott és arról nem akar lemondani. Kisjövedelmű családokban a szintenélés lehetőségét adja a mellékjövedelem. Nyugdíjasok, de alkalmazásban állók is vállalnak bedolgozást a háziipari szövetkezethez. Nyugdíjasok és alkalmazásban lévők váltanak iparengedélyt, jutnak így legális jövedelemhez. Nem arról van szó, hogy a becsületesen elvégzett munkáért kapott fizetésből nem lehetne megélni, de valamennyien szeretünk jobban élni. Ebben még semmi káros, semmi elvetendő nincs, amíg ezt a jövedelmet hasznosan tudjuk elkölteni. A baj ott kezdődik, amikor erőnkön felül vállalunk a magasabb jövedelemért, csak azért, hogy egy magunkra erőltetett versenyben egymásra erőltessük egy infantilis követelményrendszer minden kényszerét. Mondják a szociológusok, hogy az elidegenedés rémével fenyegetett lakótelepeken a családok nem is ismerik egymást, köszönés nélkül mennek el egymás mellett a szomszédok. Ez eddig így igaz. bár bérháza válogatja. Az is igaz viszont, hogy az egymást egy házban, vagy lakótelepen ismerők, egyforma vagy hasonló méretű lakásaikban nem a jövedelmi viszonyaiknak, sajátos családi igényeiknek megfelelően rendezkednek be. A beköltözéskor még eltérhet egymástól a berendezés, hiszen sok átmentett darabja van egy másik életformából, de két- három évi türelmi idő után kétségbeejtően hasonlítani kezdenek egymáshoz a lakások. Egy-egy család bútorcseréje nem a család ügye. Ha valaki kolóniái bútorra cserél, akkor a kolóniái bútor néhány hónappal később már megjelenik az ismerősök lakásaiban. Egy-egy család bútorcseréje — sok esetben vélt társadalmi kényszer. Ugyanígy: kényszerítőnek érezzük magunkra, vagy nagyon sokan érzik annak, amit magunk körül látunk. Van egy sztereotip mondat: „Az én gyerekem sem alávalóbb ..így történik meg, hogy a tízezer forintos családi jövedelmű gyerek is versenyez a 30 ezer forint jövedelmű szülők gyerekével. A flanc jóval meghaladja a szükségletet, és így természetszerű, hogy nagyon sok olyan megszerzett érték van, amely nem az embernek segít az élethez, hanem döntő módon csak kifelé szolgál. Tisztességes varseny? Ha nagyon megvallatnának, akkor is nehezen tudnék olyan családot mondani, amely csak és kizárólag a munkahelyén kimutatott jövedelméből él. A társadalmi gyakorlat, a mellékállások kiegészítő és mellékjövedelmek szövevényes rendszerét teremtette meg. E jövedelmek közé kell számítani a vidékről betelepült falusi háztartásokból elindult fiatalok otthonról kapott támogatását is. A várostól 30— 50 kilométerre hízó bika, termő kert, háztáji jövedelme a városban jelentkezik. Itt lesz belőle lakás, gépkocsi, duplaszéles aranygyűrű és kicserélt bútor. A jövedelmek döntő többsége megszolgált jövedelem. A gyári munkás, aki otthon kapál, vagy szabad idejében kisiparosnak segít, szabadnapjait és szabadságát építkezéseken letudott napszámmal tölti, megdolgozik ezért a jövedelemért. Megdolgozik és megszenved érte. Szervezete hamarább kopik, regenerálódásra nincs ideje, de állni tudja a versenyt azokkal is, akik nála jóval köny- nyebben élnek. Különös dolog, vagy talán nem is az, de ha a megélhetésről beszélünk, akkor általában példaként ezeket a könnyebb életű embereket emlegetjük. — Nézze, én nem tudom, hogy miből élnek mások, de nekem azt ne mondja senki, hogy a fizetésükből telt millió forintos nyaralóra . . — Egy baj van. hogy aki dolgozik, az nem ér rá pénzt keresni... — Csak a pénz hoz pénzt, annak van, aki úgy indult... — Nagy baj lenne abból, ha el kellene számolni, hogy kinek miből telik mindenre... Egy-egy mondatot idéztem beszélgetésekből, de elmondhatók vele bizonyos, a társadalmunkban létező indulatok. Való igaz, hogy a megélhetésnek számos olyan furfangja van, ami túlmegy a tisztesség, olykor talán a törvény határain is. A baj az, hogy ezekből lesznek a példák, és a vitatkozó ember ezekkel a példákkal élve, tény, hogy a társadalmi mozgás, gazdasági életünk változásai módot adnak az átlagosnál nagyobb, kiugró jövedelmek becsületes megszerzésére is. Az is tény, hogy nagyon sokan vannak, akik ezt képtelenek megérteni, elfogadni, és valamiféleképpen erkölcstelennek érzik. Lehetséges, sőt majdnem biztos: ezt elsősorban azok érzik, akikben kevesebb a tehetség, a vállalkozási kedv rendkívüli produktumok elérésére, de azért legyünk őszinték: nem minden látványos anyagi gyarapodás mögött van valós produktum. A verseny nem mindig tisztességes. Aki él, és valamiképpen él, az az önmagához hasonlók közül a legjobb anyagi körülmények között élőkhöz szeretne hasonlítani. Életvitelében is őket mintázza. Csak emlékeztetni szeretnék rá, nálunk divatba . jöhettek országok, ahová sikk volt utazni, divatba jöhettek üdülőtípusok, amiket sikk volt megépíteni, méregdrága bútorok, amiket sikk volt megvenni. A tisztességtelen az, hogy ezeket a divatokat nem azok diktálták, akik erejüket pazarolva is dolgoztak, miattuk, hanem jórészt azok, akiknek különféle ügyességekből, vagy szerencsés családi körülményeikből adódóan telt mindezekre. Hosszú sotát írhatnám az ilyen példáknak. Kis ügyességgel, és jó időben való alaptőkével bárki vehet és adhat el gépkocsit bevallott vagy beváltatlan felárakkal. Üzletelnek manapság telkekkel, ingatlanokkal. Van példám arra, hogy valaki jól megrendezett válóperrel pluszlakáshoz jutott. Ehhez persze a társadalom segítsége is kellett, és /kellett a jogszerű lehetőség. Folytathatom: megengedhetett en ügyesség a csúszópénz, az „Én megszerzem neked, ha te megszerzed nekem, elintézem, ha elintézed” társadalmi viselkedési forma. Csupa olyan dolog ez, ami okkal kelt egyféle felháborodást. Szükség van-e furfangra? Egyértelmű és ezt aligha vitatja bárki, hogy a puszta megélhetéshez nem kell semmiféle furfang! Ahogyan kezd rossz ízű szólássá válni az a kegyetlen mondat: aki dolgozik, nem ér rá pénzt keresni —, ugyanúgy szólássá vált már az is, hogy aki dolgozik, az meg is él ebben a hazában! És ahhoz sem kell furfang, hogy jól megéljünk. Más dolog, hogy hol húzzuk meg a jó élet határát. Ezt a határt kiválasztani ugyanis nehéz. Bölcsesség kell hozzá. Mert a rangon felüli élet megzsarolja az embert, az ezért megkövetelt 12—16 órás munkával a gyerekeinknek biztosított rangon felüli élet megzsarol jó néhány lemondással. Az élet értése és bölcsessége kell ahhoz is, hogy megértsük a rangon felüliség kockázatát. Amit megszoktunk, arról lemondani ugyanis nehéz, és a szalámira ka- patott gyerek nehezen szereti meg majd egyszer a parizert. A fiatalokért ma még dolgozó idősek megfáradnak egyszer. És akkor a rangtartáshoz a furfang se lehet már elég. Jó erre már most gondolni. KM HÉTVÉGI melléklet Szigeti Magda: Flóra
