Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-21 / 119. szám

Mi-SYtK;;';,ä, ,n^:.,vaí> A cseléd fiú Dr. Dobi Ferenc, a Mezőgazdasági, Erdé­szeti és Vízügyi Dolgozók Szakszervezetének főtitkára, országgyűlési képviselő. A felsza­badulás utáni hónapokban a Tiszavasvári melletti Függőtanyán megválasztották ta­nyabírónak. Suhancként képviselte a meg­gyötört, többnyire írástudatlan volt cseléd­emberek érdekét. Ezek az egyszerű, tiszta szívű emberek indították el a politizálás útján. Nagy utat tett meg azóta. Mint országos vezetőt, mint képviselőt ismerik és tisztelik szerte a hazában. Pár évig a Szakszervezetek Országos Tanácsa nemzetközi osztályát ve­zette, így több földrészen is barátokra, isme­rősökre tett szert. Nemrégen járt Kubában, beszélgetésünk után pár nappal Japánba. Tokióba indult hivatalos útra. De tengernyi elfoglaltsága közepette is gyakran vezetnek útjai a szülőföldre, hiszen édesanyja 87 éve­sen most is itt él Tiszavasváriban. A cselédházak falai rég leomlottak, az apró tanyák többsége megszűnt, a hozzájuk veze­tő dűlőutakat, ösvényeket felszántották, be­vetették. Dobi Ferenc ha erre jár, mégis emlékeket keres. Megkeresi rokonait, bará­tait is, rá-rácsodálkozik Tiszavasvári fejlődé­sére, tudja, hogy e nagyközség lassan város lesz. Ezernyi szállal kötődik a szűkebb hazá­hoz. S ha valahol szóba kerül a születése, vagy megkérdezik, hogy nem rokona-e az El­nöki Tanács egykori elnökének, büszkén mondja, hogy Szabolcsból indult. Amikor telefonon kerestem e cikk megírá­sa végett, rögtön a szavamba vágott és ezt mondta: „Szervusz. Azért tegezlek így is­meretlenül, mert én is szabolcsi vagyok.” Pár nappal később, amikor leültünk beszél­getni a MEDOSZ székházában lévő hivata­lában megtudtam, hogy szívesen beszél föl­dijeivel tegező viszonyban. Beszélgetésünk elején titkárnője üvegpohárban hozta az illa­tosán gőzölgő teát, s a poháron piros betűk­kel ez a felirat állt: „Jonatán”. Igen, a sza­bolcsi almának csinál reklámot a pohár, reg­gelente ebből a pohárból kortyolgat, ilyen poharat tesz vendégei elé is. Elöljáróban azt is elmondta, hogy megyei lapunkra is tisz­telettel emlékezik, részben azért, mert 1950- ben néhány cikke megjelent benne. Miről is szóltak ezek a cikkek? — kérdez­tem. Természetesen a szövetkezeti mozga­lom szükségességéről — válaszolta. Az újságokkal, az újságírókkal azóta is gyakori a kapcsolata. Nemcsak róla írnak, nagy ritkán ő is tollai ra-;ad. Egy szovjet fo­lyóiratban pár napja jelent meg egy hosz- szabb cikke. Gazdag élettapasztalata, egyenes mozgalmi múltja a tolliorgatáshoz is elve­zette. Nem túlzás ha azt állítjuk: ha lenne hozzá akarata és ideje, önéletrajzi regényét is megírhatná. Akár több kötetben is. Hogyan is kezdődött a tanyai cselédfiú „re­génye”? Szülei egy Balsa melletti tanyán cselédeskedtek, itt látta meg a napvilágot. Röviddel később a Tiszavasvári melletti ta­nyavilágba sodorta őket a cselédsorsuk. Alig múlt tízéves, amikor beállt a felnőttek sorá­ba dolgozni. Szántott, vetett, aratott. Egy da­rabig pöfögő traktort is vezetett. Emlékeze­tébe véste az intéző úr pattogó szavait, meg­ismerte a tanyai emberek minden kínját és keservét. Velük együtt dolgozott, sokat, na­gyon sokat. Azt mondja, szüleitől és a szomszédoktól tanult fegyelmet, ők tanították meg a munka szeretetére, tiszteletére. Talán róla, róluk is szólt Váci Mihály Szegények hatalma, vagy Akác a forgószélben című verse. Azért is szerette mindig Váci költé­szetét, mert egy-egy Váci-vers szíven ütötte. Hogy mit jelentett tanyabírónak lenni a fellélegzés után? Vallja, hogy nemcsak te­kintélyt, bátorságot, felelősséget is. Felelős­ségvállalást másokért. Juttatott földet kaptak az emberek, így édesapja is. Nemcsak öröm­mel, gonddal is tele voltak embertársai. E gondokon próbált enyhíteni, amikor segítsé­get kért a rászorulóknak. „Kisemberek” szószólója volt, azt mondja, ők nevelték kommunistává. Mindig hitt abban, amit csi­nált, megmaradt benne a tanyáról hozott ki­tartó ereje. Felfigyeltek rá a környezetében, egyre felelősségteljesebb beosztásokat kapott. Lehet-e életútját szocialista karriernek ne­vezni? Azt mondja, nem lenne szerencsés az elnevezés. Bár ha a karrier szót sikerrel he­lyettesítjük, valóban ért el munkasikereket. Szerénytelenség nélkül hozzáteszi: sok mun­ka és tanulás árán. 1950-ben a DÉFOSZ tiszavasvári irodájá­nak vezetését bízták rá. Röviddel később ügyvezető elnöke lett a földművesszövetke­zetnek. Ki ne tudná tapasztalatból vagy a történelemből, hogy gyakran váltották egy­mást akkoriban a vezető beosztásúak. Hama­rosan ő is túllépte a község határát. Tisza- lökön kinevezték a DÉFOSZ járási titkárává. Jó iskola volt neki a tiszalöki pár hónap. Szívesen emlékezik arra, hogy ezekben a vi­haros időkben is találkozott és dolgozott „tiszta szívű, egyenes gondolkodású” embe­rekkel. A tiszalöki pár hónapos bizonyítás után már gyorsan peregtek az események. Felküldték a pesti központba egy háromhó­napos tanfolyamra. „Gyorstalpaló” tanfolyam volt ez a javából. De ez a röpke idő is elég volt ahhoz, hogy lerakja a tágabb ismeretek alapjait. A tanfolyamon kitűnt társai közül, ezért a végén marasztalták, állást kínáltak neki a központban. Nem fogadta el. Húzta vissza a szülőföld. Kezdett belemelegedni a munkába a megyei DÉFOSZ-nál, amikor 1951 elején jött a parancsként ható kérés: „Azonnal menjen fel a központba káderes­nek, mert magára most ott van szükség.” Később még sokfelé volt szükség, illetve igény a munkájára. Nem tolakodott a beosz­tásokért, mégis többfelé helyezték. A Pest­re kerülése után már nyomon követni, fel­sorolni is nehéz, hogy mikor, hová, melyik közéleti posztra állították. 1952-ben megala­kult a MEDOSZ, s nyomban kinevezték a szakmai szakszervezet Pest megyei titkárává. Nagyjából a szokásos indokkal kapta a be­osztást: „Itt van rád szükség, ehhez értesz is.” Ekkor kezdett ismerkedni a pártmunka nehezével. Mert tagja lett a Pest megyei pártbizottságnak is. Kell-e ennél világosab­ban fogalmazni, mint ahogy a következőket megfogalmazta: „Átéltem a politikai viharo­kat, de 1956-ban is megmaradtam ember­nek, elkötelezett embernek. Ezt ne vegye sen­ki ömlengésnek.” Akik ismerik régebbről, remélhetőleg nem is veszik annak. Emlékez­hetnek rá, hogy 1956 végén, 57 elején Dobi Ferenc elsők közt fogott fegyvert a néphata­lomért: munkásőr lett. öt évig teljesítette az egyik legnehezebb pártmegbízatást, öt év után is csak bokrosodó teendői miatt mon­dott búcsút az önkéntes fegyveres testület­nek. E sokrétű teendők közé tartozott, hogy ellátta a Népi Ellenőrzés Pest megyei Bizott­ságának társadalmi elnökhelyettesi tisztét. 1961-ben nevezték ki a MEDOSZ Központi Vezetőségének titkárává. Kicsit később a Szakszervezetek Országos Tanácsába is be­választották. Bő húsz éve annak, hogy or­szágos ügyeket is intéz. Bár 1970 és 74 között volt egy kis kitérő, pontosabban visszatérő, amikor is a Szakszervezetek Pest megyei Ta­nácsának vezető titkári teendőit látta el. In­nen a £ZOT nemzetközi osztályának élére neveztek ki, s 1977-től tölti be jelenlegi be­osztását. Felkészült ember, minden beosztásához megvolt a „jogosítványa”. Levelező úton érettségizett, Debrecenben végezte az agrár­egyetemet. A lucerna fehérjetartalmáról, a takarmányozásról írta meg doktori disszer­tációját. Kértem, ne vegye sértésnek, ha megkérdezem: ért a modern mezőgazdaság­hoz is? Válasza ez volt: olvas szaklapokat, hivatalból jár üzemekbe, nemrég a Bábolnai Állami Gazdaságba szólította a kötelesség. Na és a nemzetközi osztály? Ott talán köte­lező idegen nyelvet tudni? Mondja, hogy igen, felnőtt fejjel intenzív tanfolyamon ta­nult meg középfokon oroszul. Az albumból előkerülnek a régi képek. Több szovjet veze­tő, a Szakszervezetek Világszövetsége főtit­kára és egy görög vezető mellett is lefényké­pezték. Indiában nemcsak a rizstermeléssel, a nemzetközi munkásmozgalommal is is­merkedett ... Tágabb ismeretének köszönheti, hogy Sze­geden jelölték országgyűlési képviselőnek. Mégpedig a neves politikus, Komócsin Zol­tán megüresedett helyére. Erre így emlé­kezik: „Az illetékeseknek mondtam, hogy szívesebben lennék képviselő Szabolcs vagy Pest megyében. Választóimmal mindjárt az elején közöltem, hogy engem Szegedre ejtő­ernyővel dobtak le, eredetileg szabolcsi va­gyok és Pest megyében dolgoztam sokáig. De ismerem és szeretem ennek az országnak minden zegzugát. El is fogadtak a szögedi- ek.” — Munkám legalább évente egyszer-két- szer Szabolcsba szólít. Csodálom a szabolcsi­ak haladását, de azt is látom, hogy van ott még pótolnivaló. Mint országos vezető tu­dom hogy egyensúlynak kell lenni, a dönté­seknél az eszem azt diktálja, hogy nem le­het kivételezni. De mégsem tagadhatom, hogy a szívem Szabolcs felé húz. Nábrádi Lajos FILMJEGYZET Magyar kommersz Külföldi kritikus barátom — mindig sokat adtam a vé­leményére — folyton azért „szid” bennünket, mármint a magyar filmcsinálókat, mert megfeledkezünk a tömegigé­nyek nívós kielégítéséről. Miit tagadjam: nincsenek hatásos ellenérveim bíráló megjegy­zéseivel szemben. Tény, ami tény, a magyar filmművészet drámai vonulata mellett csak szelíd lankák jelzik a könnyebb tartományokat, a kikapcsolódás partvidékeit. Meglehet, az ará. yok „stim­melnek”, a súlyos tragédiákra megfelelő számú vígjáték, krimi, kosztümös mese stb. jut, a minőségi eredmények azonban gyengék. Nem azért mert a kommersznek nincs Jancsója és Makkja, Fábrija és Szabója: ez majdnem ter­mészetes. Két körülmény ag­gasztó. Az egyik: nálunk nyíl­tan vagy leplezetten, de min­denképpen lenézett „mester­ség” a szórakoztatás. Ha egy rendező huzamosan és elköte­lezetten áldoz az oltárán, ha­mar a „futottak még” kate­góriába sorolják érte. A má­sik: a magyar kommersz mo­zinak nincsenek számottevő hagyományai. A felszabadu­lás előtti búfelejtő mesék ar­ra voltak jók, hogy eltereljék a figyelmet a kor gondjairól (s ezt a kétes értékű funkciót még az sem feledtette, hogy a csacskaságokban Kabos Gyu­la, Mály Gerő s más tehetsé­gek vállaltak jelentős szere­pet.) Később — a sematizmus legyőzését követően — még az igényes elképzeléseket is összemorzsolták a sztereotípi­ák. Talán Keleti Márton volt az egyetlen, aki merte vállal­ni a könnyű műfajt, s bár ne­ki is akadtak szép számmal megalkuvásai, a Tizedessel iskolát teremthetett... volna. Mostanában a helyzet meg­változott. Illetve fogalmaz­zunk óvatosabban: új szelek fújdogálnak a magyar film­gyártásban. Olyan mereven, mint korábban, már nem vá­lik ketté a művészi és a kommersztermés. Bebizonyo­sodott, hogy — nem szójáték! — a kommersz is lehet mű­vészi. Ennek lényegében há­rom feltétele van: 1. a mese hordozzon vala­milyen gondolati tartalmat, aprócska tanulságot, elfogad­ható következtetést — tehát ne csupán a valóságtól való elrugaszkodás színes lég­gömbjeit fújja fel; 2. épkézláb hősöknek bizto­sítson cselekvési lehetőséget — még akkor is, ha a kalan­dok szokványosak és a törté­net koreográfiájában minden előre kiszámítható; 3. az eszközök — az elfoga­dott és követett normákon túl — adjanak lehetőséget az eredeti stílus, az egyéni hang­vétel megcsillantására is. Gyertyán Ervin a közel­múltban okos elemzést tett közzé a magyar kommersz- film hadállásainak megerősö­déséről. Okfejtéséből idézünk; „... Olyan — nem minden­ben hibátlan, de igényesség­re törekvő — »-kommersz« filmek, mint a Vámmentes házasság, a Dögkeselyű, sőt — horribile dictu — a Po­gány Madonna tanúsították, hogy a »csak« szórakoztató filmműfajoknak is megvan­nak a maga minőségi para­méterei, s ezek számunkra sem elérhetetlenek” (Elet és Irodalom, 1983. április 8. 5. 1.). Maximálisan egyetértünk. Annyira, hogy mi a szót — kommersz — nem is tesszük idézőjelbe. Sőt: színvonalen­gedményre egyáltalán nem gondolunk a Pogány Madon­na említésekor. Hiszen Mé­száros Gyula ízléses mérték- tartással sütögette a jól be­vált patronokat, s ha egyben- másban gyanúsan ismerősek voltak is a figurák meg a ka­landok (Piedone), ki vagy a földön és egyelőre még nem a mennyekben), a produktu­mot végső soron sikerültnek tekinthetjük. Üjabban mintha változna az első bekezdésben említett helyzet. Változatlanul sok a „komor” híradás, ugyanak­kor azonban szaporodnak a kellemes kategóriájába sorol­ható filmek is. Stúdióink — úgy látszik — felismerték, hogy a „közelebb a közönség­hez!” jelszót elsősorban po­puláris művek útjának egyengetésével lehet valóra váltani. Anélkül, hogy ala­csonyra állítanák a mércét. A Horváth Péter írta és a Dobray György rendezte Vér- szerződés bevallottan a ma­gyar kommersz egyik darab­ja. A „sztorit” valószínűleg az élet írta (a laktanyából meg­szökött kiskatonák tragikus bukásáról olvashattunk az új­ságokban), a „körítést” azon­ban alkotói fantáziával és te­hetséggel kellett megszervez­ni hozzá. A filmben a cse­lekmény izgalmasságánál is érdekesebb annak a furcsa barátságnak a rajza, mely a menekülő egyenruhások. Pici és Tulák között szövődik. Ez a két összetevő egyébként egymás ellen dolgozik, s csak egy-egy mozzanat erejéig szintetizálódik. Van egyfelől az amerikai ízeket sem nél­külöző mese (üldözésekkel, fordulatokkal, veszéllyel, szexszel, lövöldözéssel), más­felől viszont két egymástól teljesen eltérő habitusú fi­atalember összehangolódásá- nak pszichológiai igényű fo­lyamata. Előbbi — az után­érzések és kölcsönzések el­lenére — kidolgozottabb, mint utóbbi, mely általában a vázlat szintjén maradt. A fentebb felvázolt követel­ményeknek Dobray György nem tesz hiánytalanul eleget. A Vérszerződés eszmei sum­mája: evidencia, az építkezés pedig túlontúl ismert és be­vált elemek tartópilléreit használja fel. Feltétel nélkül csak az ifjú színészeket di­csérhetjük. Bubik István és Epres Attila nagy átéléssel formálják meg a vesztükbe rohanó katonák figuráját. Ba­bos Gyula zenéjére a nem egyértelműen pozitív „ruti­nos” jelző illik leginkább. Szabó Gábor operatőri mun­kája korrekt, s ez — a feladat jellegét tekintve — nem is kevés. Olcsó poén lenne cikkünk végén, hogy a magyar kom­mersz nem volt, hanem — nincs. Van, létezik, de még nem eléggé erős. Azon kell munkálkodni, hogy biztató hajtásai megerősödjenek. Veress József va ezzel azt, hogy a térség ki­útkeresési törekvései a kul­túrában és a szellemi életben sokszor hamarabb jelentkez­tek, mint az általánosan vett politikában. A szerző nagyon sok tény­anyagot vonultat fel könyvé­ben. A tárgyszerű rendezést és csoportosítást mindenütt követi a szorongató kérdezés. Ez annak jele, hogy Berend nem szimplifikálni akarja a történelmet, hanem tényle­ges bonyolultságában bemu­tatni. Ennek megfelelően fo­galomszerkezeti elemei na­gyon gazdagok és árnyaltak. A könyvet olyan teljesít­ménynek tarthatjuk, amely nemcsak az egyéni vállalko­zás kimagasló alkotásának te­kinthető, hanem jelenkori történetírásunk fontos mér­földkövének is. (Gondolat, 82.) Szőke Domonkos tosan vállalt alkotói koncep­ciónak választotta meg a szerző a könyv műfaji keretét is. Arra helyezi a fő hang­súlyt, hogy kimutassa: a kelet­európai fejlődésre oly gyak­ran alkalmazott fasizmus­meghatározás mennyire el­mossa a valóságos jellemző­ket, hiszen a nemzeti ki­útkereséseknek megannyi sa­játos vonása, jellegbeli más­milyensége figyelhető meg. Mennyire más az osztrák fa­sizmus, mint a magyar vagy a térség egyéb országainak jobboldali kiútkeresési kísér­lete. Nagy erénye a kötetnek, hogy Berend T. Iván a hagyo­mányosan már megszokott gazdaság, társadalomtörténeti elemzések mellett a sokszor csak periférikusán kezelt eszme- és kultúrtörténeti jel­legzetességek elemzését is feladatának tekinti. Kimutat­KM hétvégi melléklet 1983. május 21. «j® MH i 'iQif.r.-. «^m#. i j . I ti; u MV A két világháború közötti kelet-európai fejlődés legjel­legzetesebb vonását talán a válságok elhúzódó sorozatával szemléltethetjük legjobban. Az első világháborút lezáró Párizs környéki békerendszer inkább a győzteseknek adott megnyugvást, a veszteseknek viszont állandó nyugtalansá­got. Találó megállapítással: béke helyett „húsz év fegy­verszünet” született. Berend T. Iván legújabb könyvében ennek a két évtizednyi idő­szaknak a történeti kérdéseit elemzi. Olyan átfogó kép megrajzo­lását tekinti feladatának, amely a korszak tipikusnak mondható jellegzetességeit villantja fel. Ennek a tuda­Berend T. Iván Válságos évtizedek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents