Kelet-Magyarország, 1983. május (43. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-21 / 119. szám
1983. május 21. O Elveszett illúziók A Kelet-Magyarország tárlata Niels Bohr, a Nobel-díjas atomfizikus csaknem térdre vetette magát Roosevelt elnök előtt, hogy az atombombát ne Hirosima és Nagasaki fölött próbálják ki. Roosevelt, állítólag, mindent megígért a tudósnak, majd egy támaszpontról felszállt néhány repülőtiszt, navigátor, bombakioldásra képzett katona, és 1945 augusztusában távolról fényképezték azt a bombafelhőt, melyben több tíz ezren lelték halálukat. Ennek a bombafelhőnek az árnya máig a fenyegetés ernyőit teríti fölénk. Megbújik alatta egynémely legenda is. A világ közvéleménye például úgy tudta, hogy ama bombázó pilóták vezetője, bizonyos Eatherly megtébolyo- dott a felelősség súlyától, míg társai az ismeretlenség homályába rejtőzve titkolják tettüket. Nem így van. A bombázó pilóták Hirosima pusztulásának évfordulóin — mint a Spiegelben olvasom — összegyűlnek, és valóságos dáridót ,-npnak tettük ünneplésére. Ama szerencsétlen Eatherly- ről persze megfeledkeznek, hi zen börtönviselt ember, i'lhámosság vádjával állta bíróság előtt, és szerintük pír;::zé tette szenvedését. Hi- ál hogy a „szélhámosról” c nagy kortárs angol költő eposza szól, hiába, hogy még magyar költő is megírta a sorsát: az egykori katonák többsége semmifajta lelkifurdalást nem érez, hanem pezsgővel ünnepli, hogy ők szabadították ránk az elmúlt évtizedek legnagyobb fenyegetését. Sir John Hackett csak nemrégiben adta közzé sikeres könyvét: A harmadik világháború: 1985. A szerző, az angol vezérkar immár nyugdíjas tagja, dúsan kárpitozott lakásának kerékasztalán játssza le egy új világégés forgatókönyvét. A manapság divatos futurológiába immár előrenyomul a hadászat. Sir John egészen pontosan tudni véli, mikor, hol és miért robban ki a harmadik világháború. Érvei persze gyanúsak, hiszen mai politikusok véleményét vetíti ki a jövendőre. A NATO-t olyannyira elgyengítette a békepropaganda — érvel a hajdani vezérkari tiszt —. hogy európai haderejének gyengeségét kihasználja az ellenfél. Tankjai megindulnak Nyugat-Né- metország felé, miközben egy atombomba megsemmisíti az angliai Birmingham városát. Az ellencsapással nem késlekedik a NATO: ICBM-rakéták röppennek fel és megsemmisítik Minszket. A világháború nemsokára a nyugati hatalmak teljes győzelmével végződik, az ár mindössze egy angol iparváros és szovjetunióbeli testvére. Nincs több ellentét a világban, kitör az örök béke. Könnyűszerrel elmebetegnek nevezhetnénk Sir John Hac- kett-et, ha könyvének részletes dokumentáltsága nem utalna arra, hogy őrületében van bizony rendszer. Nem egy magányos álmodozó vágyképeiről van szó, hanem meghatározott hatalmi és katonai körök bestsellerként közzétett közvélemény-befolyáso- lásáról. A könyv hitelét szerzőjének katonai rangja adja, s népszerűsége ennek a hi- telnek egyes folyománya. Olvasói így egy illúzió rabjai: az olcsó háború, a gyors béke legendáját hinti el közöttünk Sir John Hackett. Érvelése sajnálatosan ismerős. Vajon nem e hajdani vezérkari tiszt egykori ellenfelei ígértek villámháborút? Egy sztálingrádi tél cáfolt rá illúzióikra. Veszedelmes ábrándképek, legyőzésre várnak. Elszaporodtak a pesszimista utópiák. Különösképpen még azok között is, akiket a józanság táborában tudhatott a közvélemény, de akik hamis illúziókra valamifajta pánikkal feleltek. Nemrégiben jelent meg a hazánkban is népszerű Bemard Malamud amerikai író legújabb regénye, Az Isten kegyelméből. Malamud egykori hitvallása az volt: „Az író feladata, hogy megóvja a civilizációt a pusztulástól”. Azért is vetette föl a nevet: Malamud, mert az héberül tanítót jelent. Regénye egy nukleáris háború pusztítása után játszódik, melynek egyetlen túlélője Calvin Kohn merő véletlenségből maradt életben. Amikor istenéhez fohászkodik, ez az isten a mennyekből vigasztalan ítéletet hirdet. Calvin túlélése apró tévedés volt, és a regény ezt be is bizonyítja. Csimpánzok közé kerül a hős, sőt, egy „csimpánz nőbe” lesz szerelmes — de a majmok elpusztítják végül az új Noét, az utolsó embert. Vigasztalan képet sugall Malamud regénye — számomra azt a borús ábrándot, hogy a pánik felkeltése egyúttal védekezés lehet a minket fenyegető pusztulás ellen. Ügy gondolom nem így van. Két hamis szélsőség kísér. Az egyik a hirosimai bombázók ünneplő magabiztossága — a másik a pániké. E két szélsőség között kell rátalálnunk a józan mérlegelés és a jövő esélyeit firtató gondolkodás hangjára. Az elmúlt esztendők egyik legsikeresebb „békekönyvét” egy Jonathan Schell nevű újságíró és író adta közzé: egy fiatalember, civilben a New Yorker szerkesztője. A nukleáris fenyegetésről szól ez a mű is, de kiegyensúlyozott elemzése pusztán azt tárja fel, hogy rendelkezésre állnak már azok a fegyverek, amelyek elpusztíthatnák földünket — ám ennek a pusztításnak megannyi akadályát is kitermelte az élet. Lehetetlen például ép ésszel fenntartani az „első csapásnak” olyan mitológiáját, mint amilyent az amerikai hadvezetés terjeszt. Lehetetlen a már 1974- ben James Schlesinger egykori hadügyminisztertől felröppentett „korlátozott nukleáris háború”, mert ezek a korlátok merőben képzeletbeliek, így az illúziók és legendák körébe utalhatók. Jonat- han Schell az általános és teljes leszerelés híve — s így meglehet, maga is némely illúzió foglya —, de érvelésének túlnyomó része használható és józan. A könyvet eddig egy esztendő alatt tizenhét nyelvre fordították le; folytatásokban közölte például a New Yorker és a hamburgi Die Zeit. Feltartózhatatlannak rémlebt Jonathan Schell hatása, egészen addig, amíg előállt egy ausztráliai professzor, foglalkozását tekintve filológus, és bebizonyította, hogy Jonathan Scell könyve : közönséges plágium. Nem más, mint a Bécsben élő, jelenleg nyolcvan esztendős Günther Anders Münchenben 1972-ben kiadott Végítélet, avagy az idő vége című filozófiai könyvének ..felhígított” változata. Plágium? Pusztán arról van szó, hogy az idős filozófus a hetvenes évek elején közzéadott gondolatai akkor még nem hullottak termékeny talajra; és hogy ezekre a gondolatokra valaki a távoli Amerikából „rárímel”, az még korántsem bizonyítja a plágium tényét, inkább azt, hogy a filozófus gondolatai kiállták egy évtized — az atomkor egyik évtizedének — nehéz próbáját. Jonathan Schell repülőgépre ült, és egy német bíróság előtt jelent meg, hogy bebizonyítsa: a filozófus könyvét nem olvashatta, hiszen nyelvén egy szót sem tud. Ellenfelei azonban nem zárták ki azt a lehetőséget, hogy a művet akár magánúton lefordíttathatta magának — a per jelenleg eldöntetlen. Holott nem erről a perről van szó; a tét nagyobb, és a perben félként, tanúként, ügyészként a földteke népei vesznek részt. A filológia gyárthat legendákat; de a legendák kora lejárt. Pánik és hisztéria nélkül érdemes szembenézni korunk tényeivel. Ami pedig az amerikai bombázótiszteket illeti: ki irigyelné tőlük a pezsgőt? Ünnepeljenek csak nyugodtan a majmok ama minibolygóján, ahol emlékeikben élnek. A hétköznapi, józan embereknek más a múltja, s reméljük, más a jövendője. Ha az eget kémlelik, úgy nem a kegyelem elmaradó üzenetére fülelnek, hanem arra, amire dolgos népek több ezer esztendeje: süt-e a nap, esik-e az eső? És ha süt — elmosolyodnak. Ungvári Tamás Váci András alkotásaiból Weöres Sándor: Nyolcadik szimfónia Krúdy Gyula emlékére — RÉSZLET — I. Valaki ül magasban s nézi az ítélet elf oszló képeit: felhő-kúp a hegyet idézi, ablak-sor a menny fényeit: mind nyújtózik valami másért s már postát küld a pusztulásért. Erkély lebeg mint léghajó ég-föld szabdalt űrében: tűzfalak, háztetők szögében zöld-barna domb, kék úsztató, s éjjel csatok-gombok ragyognak testén az égi állatoknak. Levegő alján, óriási pók, magasból függ a székesegyház, négy tornyán izzó fém-gumók, a láthatatlan kötélzet-váz ott kapcsolódik, s tört sovány kőszobrok ülnek homlokán. Valaki mozdul az erkélyen, körötte virág, kő-kalit, pamut-fonál fut a kezében, sok kis emléket gombolyít a kémények zsúfolt terébe, felhő-rovátkás messzeségbe: „Te karmazsin, a mennyboit ereszén drótok mögé bukó repedt tál, idegenül, mondd, mért fogadtál, hisz jöttödnek örültem én míg ajtóm szinte feléd lépett vele én nyíltam volna néked s a sok virág apró cserépben mely a kékségnek integet, én voltam, tarka udvarnépem feléd száguldott, mind tied ...” Kondulnak a harangok sorba: „Ö nem gondolta, nem gondolta.” Felkacug lentről a piac: göröngyösen kent vegyes-lekvár, sivít a síp s a kis malac, a sorompón túl rengeteg sár, mögötte lomb- és kő-sorok: ott már a temető suhog. A halottak mint nagy babák vermükben szúnynak láthatatlan, nem forognak a forgatagban, belőlük nyílik a virág mely az erkélyre pírját ejti s hogy honnan fakadt, elfelejti. Magas az erkély, rajta állva a lenti nép mind föld pora, de aki a határon túlra látna, itt nincs és nem lehet soha: mert ha van: nem fönn-lebegőben. már érkezéskor eltűnőben. II. Régi táj rejtekén lombba hulló völgy erén a féltámadt álom ujja kószál ernyedt húrú hangszerén, lapoz árnyék-bibliában hol egy zergeszív lakott, ódon patikában mér bengáli balzsamot ez a tornyos hajú öregasszony, régen meghalt ifjú lány bámul rája elhanyátlón ingaóra homlokán (és a vendég-hölgyek ott bizalmatlan keblükön megrázzák a lakatot uzsonnáznak illatot ezüst fényű kötőtűvel szemelgetnek bánatot) itt soká élek én fecskefészek ereszén pelyhek közt magányosan kísértet-vadonban egymagám bontogatva pecsétjét agg italoknak ama vízre lépőn mely a ház mögött ered kettényilva kéklön mint szépasszony karjai s fejest ugró emberek csobbanását hallani: itt, bár szárnyam sose lesz. a denevér-múltban hagytam. hátam tollakat növeszt s a víz elsűlyed alattam (kár hogy sose láthat-an mi terem a hátamon pulykafüggők pávafancak szétterülnek sátoroznak) és a tollak közepén füstölő barna szén, kettő, félig-hunyva mosolyogva a ma behorpad alatta csupán a tegnapi szél kanyargat szén-füstöket fon belőlük felleget vágtató fodrokat (holdsütésre várnak) égi mennyasszonyokat (elmeszesítik a vágyat) ó te messzi pára-lány és te kis arany köd-isten ki a szégyen alkonyán elolvadsz a fürdővízben! KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Nyírségi tanya Tiszai komp Mohácsi Regös Ferenc rajza
