Kelet-Magyarország, 1983. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-09 / 83. szám
1 HH HÉTVÉGI MELLÉKLET ' >$' ■■■ /’: '•*; ^ ■ ■■■ ’ 1983. április 9. 0 A VERS ÜNNEPE A VERS ÉLETÜNK NÉLKÜLÖZHETETLEN RÉSZE MÄR. EGYRE TÖBB EMBER POLCÄN SORAKOZNAK A VÉKONYABB, VASTAGABB KÖTETEK, S A VERSMONDÖ VERSENYEKEN, TALÁLKOZÓKON MIND TÖBB ÉRTŐ S ÁTÉLŐ TOLMÁCSOLÁST HALLANI. ÁPRILIS 11-ÉN A KÖLTÉSZET NAPJÁT ÜNNEPELJÜK. S MIT CSINÁLNAK VAJON A KÖLTÖK, A VERSEK ÜNNEPÉN? ÉN ÜGY KÉPZELEM, HOGY NEM ÜNNEPELNEK. ELGONDOLKODNAK INKÁBB A VILÁG FOLYÁSÁN, HÜMMÖGNEK, BÖLO- GATNAK EGY KICSIT, S AZTAN NEKlALLNAK FELASNI A KERTET, MERT MOST VAN AZ IDEJE, S MERT AZ EMBERNEK, FÖLDNEK EGYARÁNT ÖRÖM. MEG AZTAN ÖK NEM IS NAGYON SZERETNEK ÜNNEPELNI. TUDJAK: MINDEN ÜNNEP LEEGYSZERŰSÍT VALAMIT. KÖNNYEN FELMONDHATÓ EVIDENCIÁKKÁ VÉKONYÍTJA, A SZÉLESEN HÖMPÖLYGŐ VALÓT, S Á TÖRTÉNELMET, MELYNEK FŐSODRA SOK-SOK VISSZAFORGÖVAL, PARTMENTI ELLENÁRAMLATTAL HALAD A CÉLJA FELÉ. NE A KÖLTŐKET ÜNNEPELJÜK HÁT MI SEM, ÉS NE IS A KÖLTÉSZETET, MERT AZ MEG TÜL ELVONT FOGALOM. A.VERSEKET ÜNNEPELJÜK, AMELYEK KÉRDEZNEK, — JÖN-E RÄ VÁLASZ? — FELKIÁLTANAK, — SZÖLAL-E VISSZHANG REÁ? — S EGY OLYAN KORBAN ÉLESZTGETNEK EMBERSÉGET, HITET, AMIKOR VÁLÁS ZTÄSRA ÍTÉLTETETT A VILÁG. — VAGY ÜNNEPLÉS HELYETT MONDJUNK EL INKÁBB MAGUNKBAN, CSENDESEN NÉHÁNY SORT A KÖLTŐRŐL, AKI EZEN A NAPON SZÜLETETT. „ÉN MONDOM, MÉG NEM NAGY AZ EMBER, / DE KÉPZELI HÁT, SZERTELEN. / KÍSÉRJE KÉT SZÜLŐJE SZEMMEL: / A SZELLEM ÉS A SZEREL EM.” Mester Attila DÚSA LAJOS: ANTAL ATTILA: Selyembozótos Golgotádon Nyáridéző Oltsd el fehér blúzod, s a villanyt, nem kell hozzám se dics-, se fény. Az én nyugtalan derekamhoz elég derengő lábad is. Nem tövis az én homlokomra az sem, hogy magadért szeretsz. Szeretsz? Ugyan. Karod széttárod, s cipekedek kereszt-veled selyembozótos Golgotádon, hol nincs Krisztus, csak egy lator. Te megváltót vársz sorsodra is, értem meg csak húsod dalol. Gólyafészeknyi árnyukon gubbasztottak a gömbakácok. Lángolt a déli pillanat Vetett forró öled is lángot s szívig izzottunk, mint a Nap, FARKAS OSZKÁR: Homlokomtól a magas ég egymást csigázó őrületben. — Ködbe ormoló pirkadat siratja hült helyünk szememben. BODNÁR ISTVÁN: A partok közelítésében Homlokomtól a magas ég el nem old. Arcomon csak a ravatalozó-halál pantomimtánca, de bevérzett margaréta-szemed játszani hív. Réti boglárka sallangos sátra, megtartó pogány-hit kupolája, égrevetett ágy, jézusi jászol, csillagfészek, szívarcú Hold, vak éjszaka gyolcsa, őrző asszonyi lélek. Vagyok én általad megjelölt énekmondó, sámán, homlokomon megáldó ujjad érintésével. NAGY ISTVÁN ATTILA: Délelőtt és délután Elfeküdni a májusi fűben # kitűzni a zászlót aranytűzű fényben így maradni a mindenség közepében elfeküdni a partok közelítésében mikor a vágyak térdelnek és megérintenek elfészkelődni kéz a kézben elhintve az egyetlen szerelmet bokrodban megerősödni így maradni virágzó almafákkal mindörökre így maradni árulás nélkül gyanakvás nélkül igennel és nemmel felelni így maradni örömteli újjongásban nekidőlni háttal a földnek és feküdni és látni az eget A kertedben a kardvirág a véremtől haragos, beomlott szemű dáliák üzennek még illatot. Ablakot dárdázik a fény délelőtt és délután, repülőhangyák puha kék szárnya csukódik sután, kiül a templom az útra hallgatni a híreket, fölizzik a vágy a múltra: szembejön a szeretet álarc van rajta, iszapos fut előle a járda. Vándorút keresztjén halott: vigyázz az éjszakádra! SZIGETI GYÖRGY: Amikor szemed elé kerültem Amikor szemed elé kerültem kilábolva az ifjúságból jöttem én a feszengő bátor fürkészve mit rejt hangod ha nézel visszatartott egy sanda kényszer és lódított ezernyi átok féltem rögtön rád kiáltok vedd észre hozzád ért a vállam újjongó szívembe találtam ezer öröm pusztítja vérem szemedben ülök falfehéren arcodon piros foltok áznak könnyeimet ne add ki másnak ne add ki senkinek keservem legyen a házad ez a versem magad okold csak ha szeretlek tisztuló egemen kereslek HUDÄK ERZSÉBET: JUHÁSZ GYULA: Himnusz az emberhez Az emberhez száll himnuszom ma, hittel hadd harsogom dalom, nagy ismeretlenek helyében dacos fejem’ meghajtva mélyen, szelíden és örök reményben ez ismerőst magasztalom. Tudjátok-e, hogy mi az ember? A por s a végtelen fia, Istént teremtő földi szellem kemény pöröly vasvégzet ellen, ezer fönséges küzdelemben viaskodó harmónia! Mi köt hozzátok? Mi köt hozzátok rég volt kedvesek kik bánatomba szőttétek szép vonalú sorsotok tűnő rózsaálmát? Mi őrzi még búvó patakként a mosolyok csurom ragyogását a ködös utakon felfénylő varázst a létező távlatot? Mikor már porarcomra tapos vigyázatlan lábbal a feledés és könnyből áraszt tengert a kihagyott szívverésben tátongó magány Mi köt hozzátok rég volt kedvesek mi él bár bennem belőletek s fakaszt pillanattöredékből rózsalugast? Nézzétek: izzad tar mezőkön, sarcol a rögből életet, nap égeti és tüske marja, tépázza ég és föld viharja s a jövendő útján haladva csókolják fény és fellegek! Nézzétek: napba törtetőén, mint épít büszke kupolát. Egekbe lendül lelke, karja, kőhomloka, ércakaratja, győzelmesen lendül magasba és mélységekbe száll tovább! Ó ember, én hiszek tebenned, ó ember, mint szeretlek én, te nyomorúságos, hatalmas, te végzetes, te forradalmas, te halálban is diadalmas utód az Isten örökén! József Attila 1905—1937 A forradalmi költő Petőfi és Ady mellett a magyar líra legnagyobb alakja. Születésnapján, április 11- én ünnepeljük a költészetet. A Dunánál 1 A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély. Mintha szívemből folyt volna tova, zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. Mint az izmok, ha dolgozik az ember, reszel, kalapál, vályogot vet, ás, úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el minden hullám és minden mozdulás. S mint édesanyám, ringatott, mesélt s mosta a város minden szennyesét. t És elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. És mégis, mint aki barlangból nézi a hosszú esőt — néztem a határt: egykedvű, örök eső módra hullt, színtelenül, mi tarka volt, a múlt. A Duna csak folyt. És mint a termékeny, másra gondoló anyának ölén a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen és nevetgéltek a habok felém. Az idő árján úgy remegtek ők, mint sírköves, dülöngő temetők. 2 Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem. Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a múlt és övék a jelen. Verset írunk — ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem. 3 Anyám kun volt, az apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az. Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt — ez az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd, ha majd nem leszünk!...” — megszólítanak. Megszólítanak, mert ők én vagyok már; gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős — az Ös vagyok, mely sokasodni foszlik: apám- s anyámmá válók boldogan, s apám, anyám maga is ketté oszlik s én lelkes Eggyé így szaporodom! A világ vagyok — minden, ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör. A honfoglalók győznek velem holtan s a meghódoltak kínja meggyötör. Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa — török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e múltnak már adósa szelíd jövővel — mai magyarok! ... Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai. A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés. 1936. jún.
