Kelet-Magyarország, 1983. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-09 / 83. szám

KM HÉTVÉGI melléklet 1983. április 9. o MEGYÉNKBŐL INDULTAK öcsi, (te nekünk, volt iskolatársaidnak, közeli ismerőidnek ma is Kosa Öcsi vagy) hallgatlak immáron legalább két órája, itt Pesten, a Keleti Károly utca elején, egy nyu­galmat árasztó, meghitt családi otthonban, ahol jól megfér egymás mellett a szatmár- csekei csónakos fejfa, a tokiói váza, a fran­cia nyelvű plakátok a falon, s nekem egy személyes élmény jár az eszemben. Diákko­runkban a nyíregyházi közgazdasági tech- nikumban önképzőkört, tornászcsapatot ala­kítottunk. Téged mindenki úgy ismert, mint az ötvenes évek legjobb nyíregyházi táncze­nekarának dobosát,.. Ülünk most itt a ké- nyelmes pamlagon, a feleséged finom kávé­ját szürcsöljük, s eszembe jut: valahányszor filmpremiered volt Nyíregyházán, mindig arra kérted a hallgatóságot: ne könnyű szó- rakozást várjanak, itt súlyosabb dolgok kö­vetkeznek . . . Azt szeretném tudni, milyen élmények fordították figyelmedet az élet sú­lyosabb eseményei irányába? „Semmilyen különleges tulajdonsággal nem ruházott fel a sors, legfeljebb az életem alakult úgy, hogy bennem a lényeges ese­mények hagytak mély barázdát. Ahogy szü­leimtől tudom, a világrajövetelem nem min­dennapi volt. Akkor kint laktunk a Nyír­egyháza melletti Ujkisteleki szőlőben, a mai Debreceni út mentén, nagymamáméknál, egy szobában. Apánk onnan járt be szobafestő segédként dolgozni a városba. Különben „nagy ágyról” származom: nagyapám, aki kőműves volt, tizenhárom gyermeket nevelt, köztük az apámat. Anyuka mesélte néha: amikor jöttek a szülési fájdalmak, kérte apá­mat, hívjon egy fogatot a szomszédból, ami­vel bevinnék őt az ötkilométerre lévő Erzsé­bet kórházba. Fogat nem volt — sajnálták akkor a fogatot az ilyen eseményhez — így apám vette a karjába anyukát.és indult el futva a kövesúton a kórház felé. A sorom­pónál anyuka azt mondta: forduljon vissza, ez innen már csak az ő ügye. A kórházka­puban esett össze, nem sokkal utána meg­születtem. Így történt, negyvenhat éve lesz, november 21-én.” Aki valamelyest ismeri Kosa Ferenc film­jeit, jól tudja, nála központi kérdés az élet és a halál, a háború és a béke. „Kemény időkre esik az én ébredésem. Amikor iskoláskorba kerültem, akkor har- monikázott a front a város szélein, az Új­kisteleki szőlők környékén, ahonnan regge­lente indultunk a Gráf kocsmától le az or­szágúira, s nem sokkal később találkoztunk a nagyobb fiúkkal, Váci Mihályékkal, akik a Gazsóka kocsma irányából jöttek. Ha utó­lag végiggondolom, pontosan úgy festhet­tünk mi, mint a Valahol Európában című film gyermekszereplői. Az úton hol tankok jöttek, hol a golyózápor elől kellett lehasal­ni az árokszélre, menekülni a közeli akácos­ba. Most már tudom, hogy akkor egyszerre éltem meg a halálsuhintás és a megmene­külés semmihez nem hasonlítható érzését. Valójában én egyszerre tanultam a háborút és a betűvetést. Ez az időszak érzékenyített meg igazán a körülöttem zajló világ dol­gaira.” Édesapja a városban szobákat festett, édesanyja pedig éjszakákat végigvarrt, hogy ezzel segítse a családfenntartás költségeit. Egy négyszer négyes szobában éltek négyen, de ez nem akadályozta meg a családössze­tartó édesanyát abban, hogy hódoljon nemes szenvedélyének, az olvasásnak. Az új kistele­ki egyszobás lakásában szinte nem akadt fal, ahol ne sorakozott volna a könyv. Lámpa világolt csak akkor ott, azt ülte körül a csa­lád, és ha elfáradt a két srác szeme, az Édes olvasott fel a szendergés könnyű perceiben. „Jól tanultam az általánosban, középisko­lába mégsem oda jutottam, ahova szerettem volna. A közgazdaságiba irányítottak, ahol nekem először minden idegen volt, hiszen én az irodalomhoz vonzódtam. így aztán ze­nét is csak érettségi után tanultam, Vikár Sanyi bácsinál kilenc évet egy esztendő alatt végeztem el. Kedvtelésből zenélgettem hét­végeken diákbálokon, a komolyabb munka a szimfonikus zenekarban folyt... Hanem a közgazdaságiban rátaláltam egy jó szellemű magyartanárra, Almási Lászlóra, aki meg­tanított az önálló gondolkodásra. Erős ön­képzőkörünk alakult, mely együtt működött Ratkó Jóskáék Kossuth gimnáziumbeli kö­rével.” Több egyetemre is jelentkezett, elutasí­tották. A legtöbbször megfelelt, de „hely hi­ányában” ... „Sohasem múltak üresen a napjaim. Sok­szor elmondtam már: fontos az én életem­ben, hogy gyermek- és ifjúkorom a Bujto­son telt. Ez valamikor egy vadvilág volt, ahol az igazáért a szó szoros értelmében meg kellett verekednie az embernek; a másik fe­jét be kellett dolgozni az iszapba: itt az erő az igazságot jelentette ... Amikor nem vet­tek fel többedszer az egyetemre, a nyíregy­házi tisztiklub könyvtárában dolgoztam (itt a főnök adta először a kezembe Hegel esz­tétikáját) nyaranta meg a sóstói teraszon ze­néltünk. Rengeteget olvastam, görög, angol német és francia irodalmat, meg Doszto­jevszkijt természetesen.....” ötvenhat. Üjabb próbatétel. Írni kezd, jobbára önmaga gyönyörűségére prózát, drá­mát, verset, s miután diákkora óta rendsze­resen eljár a Szalajka-völgybe kirándulni, érik benne az elhatározás: nem próbálkozik többé az egyetemmel, erdész lesz és írni fog éjjelente. „ötvennyolc tavaszán Anyuka gyújtott be a spórba és megállt a tekintete az újság- hirdetésen: lehet jelentkezni a Színház és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szaká­ra. Fotózni fotóztam korábban és az irodal­mat is kedveltem, de a filmhez legfeljebb annyi közöm volt, hogy eljártam az akkori Béke mozi páholyába, csókolózni a lányok- kaL Láttam vagy tízszer az „Egy nyáron át táncolt-at, meg a Támadás 6,25-kor címűt, mert abban hosszú időn át sötét volt a né­zőtér ... Próbáld meg — mondta anyukám és én írtam egy nyílt levelezőlapot, rajta va­lami ilyesmit; se rokona, se ismerőse nem vagyok senkinek, soha nem láttam filmezést, felesleges pénzem nincs az utazgatásra. Jött nemsokára a távirat a tanulmányi osztály­ról: „Gyere te hülye! Csókol anyád, Már­ta”. Mármint Jankovits Márta, a tanulmá­nyi osztály vezetője. Háromezer jelentkező közül három nehéz szűrőn végül is tízőnket vettek fel. Apám hozott el szeptemberben Pestre, a Vas utca 2/c-be, ahol szép szobát kaptam és végre életemben először fürdőszo­bám is lett!” Amíg vörösdiplomával végzett, volt a fő­iskola KISZ-titkára, VIT-küldött Helsinki­ben. S mindenekelőtt az évfolyam egyik leg­szorgalmasabb tanulója, aki éjszakákon igyekezett pótolni a „vidékiség” hátrányát. „Történelmünk fontos mozgása zajlott ebben az években: a demokratizálódás kor­szaka volt ez. A filmművészetben is fontos és sorsdöntő cél volt, hogy ez a fiatal művé­szeti ág felzárkózzék a magyar zene és köl­tészet nagykorúságához. Ez a törekvés hozta létre a Balázs Béla stúdiót és szerencsés em­bernek érezhettem magamat, hogy én ebben az időben kötöttem sorsomat a filmművé­szethez. Diplomamunkám, a Tízezer nap is a bartóki—kodályi szisztéma szerint készült: gyűjtőútra indultam, meglesni arcokat, sor­sokat. Természetesen elsősorban a szülőföld­re indultam, többek között Kopka Jancsi barátommal jártuk a nyírségi falvakat, s je­gyezhettem fel mélységes paraszti bölcsessé­geket. 1967-ben aztán a cannes-i filmfesztivál vá­logatói kiszemelték munkámat. A világ egyik legrangosabb filmeseményén a rendezés dí­ját nekem ítélték. Életem nem kevésbé fon­tos eseménye, hogy itt ismertem meg Sinit, az egyik tokiói lap filmkritikusát, aki most a feleségem, s nyolcéves Bálint fiam anyja.” Cannes után termékeny korszak követke­zett: ítélet, Hószakadás, a Mérkőzés, — a Guernica, hogy csak a fontosabbakat említ­sük. Munkái — ha olykor vitát is kavartak — kivívták a szakma, a közönség elisme­rését. — Mióta filmes vagyok, több időt töltök Tokióban, Moszkvában, Párizsban és New- Yorkban, mint Nyíregyházán. De én Buda­pestre mindig csak megérkezek, hazamenni Nyíregyházára szoktam Mert a szülőföld nemcsak egy hely, ahol születik az ember. A szülőföld elsősorban a szülőket jelenti: boldogult anyám érzékenységét, a pesti élet­ből a Nyírségbe visszavágyott apám igazsá­gosságát; az anyanyelvet jelenti, s azokat, akik ott élnek, ott nyugszanak; s jelent egy örökös vágyakozást, hogyha eljön az ideje és megnyugodhatok, akkor én is ott nyugodjak békében. — Az én dolgom, hogy beszéljek azok he­lyett, akiknek nincs módjuk vagy képessé­gük az önkifejezésre. Még akkor is beszél­jek az életükről, az életükért, ha ők ezt nem igénylik. Ez az én utam, s nem mindig asz­talsima út... Angyal Sándor FILMJEGYZET Fesztiválsirató Elöljáróban szeretném le­szögezni : mostanában nem vettem részt semmilyen fesz­tiválon, tehát a cím — kivé­telesen — nem konkrét él­ményekhez kapcsolódik. In­kább általános tapasztalato­kat rögzít. Különös tekintet­tel arra a körülményre, hogy a legutóbbi filmvilágverse­nyek nem kápráztatták el sem az egybesereglett szak­mabelieket, sem az érdeklő­dő közönséget. A tárgyilagosság kedvéért mindenképpen el kell mon­danunk, hogy a filmfesztivá­lokra szükség van. Ezek a „hetedik művészet” ünnep­napjai, amikor — most az alapelvről s nem a követett gyakorlatról beszélek — a legjelentősebb alkotások ke­rülnek a figyelem középpont­jába. A minőségi szelekció jegyében válogatják ki a be­mutatásra kerülő filmeket, s ez önmagában is fontos do­log, hiszen kis túlzással azt állíthatnánk: a film történe­te majdnem a fesztiválok történetével egyenlő (téte­lünk természetesen csak a modern korra vonatkozik). Aztán ne feledkezzünk meg a másik — talán az előbbi­nél is lényegesebb szempont­ról sem. A fesztiválokon ren- dezők, írók, színészek, szak­emberek, kritikusok stb. ta­lálkozhatnak egymással, hogy mesterségük gondjait megta­nácskozzák. A személyes kapcsolat elengedhetetlen, tehát a művészeknek érde­mes időről időre felkereked­niük, hogy a világ filmkira­katát szemügyre vegyék. Ami a dicsőséget illeti — legyünk őszinték: ez sem teljesen el­hanyagolható mozzanat. Egy cannés-i Arany Pálma, ve­lencei Arany Oroszlán; nyu­gat-berlini, krakkói, mani­lai stb. trófea belekerül az évkönyvekbe, erkölcsi és anyagi megbecsülést biztosít a film készítőinek, a hír­névnek tehát csalhatatlan fokmérője. A kis filmgyártó országok — ezek közé tarto­zik hazánk is — a fesztivá­lokon vizsgáznak igazán. Ilyenkor a hatalmas világ­gépezet „krémje” előtt pe­regnek szellemi termékeink, a nagy nemzetközi lapok tu­dósítói írnak róluk, üzleti si­kereket érhetünk el stb. Ami azt bizonyítja, hogy szá­munkra sokkal fontosabb a filmszemléké« való részvé­tel, mint a film nagyhatalmai részére. Számos további — ezúttal nem részletezett — ok szól amellett, hogy fogadjuk el a filmek versengésének alapjá­ban véve ügyesen kialakított gyakorlatát (ha már nem tu­dunk célravezetőbb módsze­reket ajánlani). Magam még­is szolid vétóval szeretnék él­ni, tehát következzenek kontrapontjaim: 1. Gyakran tapasztalhatjuk az utóbbi időben, hogy a po­litikai presztízs, a szubjektív ízlés és az egészségtelen ri­valizálás miatt az igazi érté­kek háttérbe szorulnak. Cannes-ból nem egy szovjet fűmet száműztek, ugyanak­kor a szervezők nagy elősze­retettel vetik magukat a za­jos szenzációkra. Nyugati és szocialista relációban ez azt jelenti, hogy „odaát” elsősor­ban a negatív tendenciákat feltáró, keményen bíráló fil­meket szeretik. Ilyenkor haj­lamosak megfeledkezni az esztétikai követelményekről is. Emlékeztetnék továbbá azokra a fesztiválbotrányok­ra (Nyugat-Berlin, Teherán, korábban Cannes stb.), me­lyeknek semmi közük a mű­vészethez. 2. Eszem ágában sincs, hogy „bundázással” gyanú­sítsam a zsűriket — külön­ben sincsenek bizonyítékok a fesztiválmérkőzések vég­eredményének erőszakos be­folyásolására —, annyit azon­ban megkockáztatnék kriti­kai észrevételként: a ponto­zás időnként gyanús. Jelen­téktelen semmiségek dicsőül­nek meg és látványosan mel­lőznek remekműveket is. Tes­sék csak megnézni a cannes-i dicsőségtáblákat. Korszakos fontosságú filmek mellett he­lyet kapott itt a Cherbourgi esernyők és A vasember is. Előbb műfaji kísérletnek el­megy, nagydíjas koszorúja viszont viccnek is otromba, Andrzej Wajda esetében pe­dig nyilvánvalóan a szolida­ritás — azaz: a Szolidaritás hívei erőszakolták ki az elis­merést. 3. Még egy konklúzió. Fantasztikus módon megsza­porodtak a különféle filmes felvonulások, melyeket — így előkelő! — akkor is fesztivál­nak neveznek, ha az alapve­tő feltételek hiányoznak. Az első számú feltétel: a rangos film. A hivatalosan bejegy­zett fesztiválok száma több százra rúg. Ugyan hol találni ennyi kvalitásos alkotást? Még az is előfordul, hogy a hivatalos rangsorban élen ál­ló fesztivál számára sem jut eseményszámba menő premi­er. Cannes tavaly „alulmúlta” önmagát, Nyugat-Berlinben az idén gyenge és középszerű filmeket vetítettek stb. Jó, jó — vethetné ellen a tájékozott mozinéző —: arról sem szabad megfeledkezni, hogy az egyetemes filmmű­vészet napjainkban kissé ,,gyengélkedik”, s a válogatást eleve meghatározza a szolid kínálat. Éppen erre szeret­ném felhívni a figyelmet én is. Há egyszer nincs elegen­dő mennyiségű jeles újdon­ság, engedjék az érdekeltek félárbocra a lobogót. Mutas­sanak be kevesebb filmet, ál­lítsanak össze retrospektív sorozatokat, kurtítsák meg a fesztiválnapok számát. Len­nének újítási ötleteim a „ha­zai pálya” vonatkozásában is. Egyelőre csak a kérdést fogalmazom meg: Nem kelle­ne megvizsgálná a hazai filmszemlék megrendezésé­nek ügyét, fontossági sorren­det, ésszerűségi és takarékos- sági szempontokat stb. egy­aránt figyelembe véve? A félreértések elkerülése végett mégegyszer aláhúzom: nem minden filmfesztivál el­len ágálok. Csak a rosszak ellen. Meg a devalváció elke­rülése érdekében. Azt példá­ul szívesen venném, ha a kö­zeljövő jelentős filmfeszti­váljain a jelentős magyar al­kotások öregbítenék nemzeti kultúránk hírnevét. Veress József Kortársak Lev Tolsztojról Kevés olyan házikönyvtár lehet, amelynek igényesen összeválogatott állományából hiányozna a 19. század nagy orosz regény- és drámaírójá­nak, Lev Nyikolajevics Tolsztojnak valamelyik alko­tása, hiszen utolsó nagy re­gényének, a Feltámadásnak is tucatnyinál több kiadása magyar nyelven forog közké­zen. E vaskos kötetek — klasszikus nagyregények, el­beszélések, drámák és a ma­ga műfajában ugyancsak re­meknek számító önéletrajzi trilógia — mellé kívánkozik most a Kortársak Let) Tolsz­tojról címet viselő összeállí­tás, amelynek anyagát Bak- csi György szerkesztette, vá­logatta. Érthető az érdeklődés, ameUyel a mai olvasó a pri­mőr irodalom felől kedvenc könyveinek, örök olvasmány- élményeinek szerzője félé fordul. Nemes kíváncsiság ez, még akkor is, ha a személyi­ség sajátos vonásait, az egyé­niség jellemzőit fürkészve olykor intim műhelytitkokra, a magánélet meghitt pillana­taira, netán házastársi tor­zsalkodásokra vetődik fény. Ha valaki olvasta a Háború és béke, az Anna Karenina, a Kozákok, a Kreutzer-szo- náta vagy az Ivan Iljics ha­lála történetét — márpedig sokan olvashatták, hiszen Lev Tolsztoj munkásságának java része szervesen beépült az iskolai tananyagba —, az aligha viseltetik közönbösen a moszkvai Progressz és a budapesti Gondolat Könyv­kiadó újdonságával szemben, és már csak azért sem, mert a kötet tizenhat szerzőjének némelyike memoárjában is tolsztoji mívességű irodalmat alkotott. A könyv lapjairól fölsejlik a boltozatos homlokú, szakál­las íróóriás örökké ellent­mondásos egyénisége, alkotó vívódásai, Jasznaja Poljana hétköznapjai és a grófi szár­mazása ellenére környezetét is meglepő, különc elveket valló Tolsztoj apró pillanatai. Tudomást szerezhetünk az Anna Karenina létrejöttének közvetlen körülményeiről éppúgy, mint az írót család­jától eltávolító ellentétekről vagy beteljesületlen művészi terveiről, alkotói elképzelő-' seiről. Gorkij tollából többek kö­zött ezt olvassuk: „Olykor, beszélgetés közben, ujjait mozgatja, lassan ökölbe szo­rítja, majd hirtelen kinyitja kezét, és ugyanakkor egy ki­tűnő, találó szót mond.” Ki­tűnő, találó szavak emlékez­nek meg róla is. Kortársai — doktorán és utolsó titkárain kívül többek között Ilja Re­pin, Bunyin, Kuprin, Szta- nyiszlavszkij, Paszternák és Bulgakov — figyeljük csak meg, magukról és korukról is hű képet alkotnak a mu­zsikkülsejű nagy írót, Lev Tolsztojt lefestvén. (Progressz — Gondolat, 1982.) Juhani Nagy János •• Kosa Öcsi, a filmrendező

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents