Kelet-Magyarország, 1983. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-09 / 83. szám
Magyarok Montevideóban Dél-Amerika Svájcában, a világ másik oldalán közel tizenötezer kilométerre hazámtól, ismét városnéző és múzeumokat látogató sétáim egyike után történt, az ó- és újváros találkozásánál a Plaza Independencián —, a Függetlenség terén. A tér közepén az uruguayi nép szabadsághősének, Jósé Artigasnak lovas szobra áll. A jobboldalon az államelnök impozáns, oszlopos, egyemeletes épüíete, szemben a Julius 18. sugárút, mely nevében az alkotmány ünnepére emlékezik és a főváros legelegánsabb és legforgalmasabb utcája. Artigas szobránál helyezik el a koszorúikat a különböző állami és társadalmi szervek vezetői nemzeti ünnepeken. Ide és a szobor mögötti fekete márványból készült mauzóleumba látogatnak százával az iskolások és a külföldiek. Gondoltam arra is, hogy mindkét országban keveset tudunk egymásról, pedig itt is él a pusztán a magyar csikós, csak itt gauchónak hívják. Az öregeket épp úgy megbecsülik, mint nálunk. Talán csak az a látható különbség, hogy Uruguayban rendeznek karnevált, akárcsak Brazíliában, nálunk pedig csak a debreceni virágkarnevállal büszkélkedhetünk. Ha az államok politikai berendezkedése különböző is, mégis van közös ügyünk a kereskedelemben és néha a kultúra területén, amikor egy-egy magyar művész érkezik a távoli országba. Azután Kodály emlékére is gyönyörű ünnepséget rendeztek. Talán nálunk is kevesen tudják, hogy Montevideoban hatezer magyar él és öt magyar klub működik. Van hétvégi magyar iskola, magyar tánccsoport gyermekeknek és fiataloknak is. A Magyarok Világszövetsége sok magyar könyvet, diafilmet küld és legutóbb még citerát is kaptak a fiatalok, hogy tanulhassanak citerázni is. Azon kívül minden vasárnap van a rádióban magyar adás, amelyet a szomszédos Argentínában is hallgatnak. Ezeken kívül a magyar nagykövetség időről időre filmelőadásra hívja meg a magyarokat és az érdeklődőket. Legutóbb nagy sikere volt a „Magyarok” című filmnek, amelyet az ottani filmklub a legjobb filmek között mutatott be. Egy dologra mindig büszkén gondoltam, hogy itt milyen becsülete van a magyaroknak, mert őket a befogadó állam szorgalma« dolgozóinak ismerik és sokszor egy egész emberöltő során szereztek egyénileg is megbecsülést a magyar névnek! Nem kisebb büszkeség az sem, hogy az uruguayi himnusz zenéjét magyar ember szerezte ! Amint elgondolkodtam a pádon ülve —, ahová a feleségemmel is kiülünk esténként, minthogy a térre nyíló lakásban lakunk —, egy időMontevideó. Plaza Independencia. Függetlenség tere. — Artigas szobrával. sebb férfi telepedett mellém. — Buenos tardes —, jó délutánt — köszöntött, mi magyarok egész nap folyamán csak jó napotot mondunk. — „Buenos tardes” válaszoltam és beszédbe elegyedtünk. Néhány általános mondat után megállapította szomszédom, hogy nem régen vagyok Uruguayban. Nem —, mondottam —, alig pár hónapja érkeztem Magyarországról. ... Akkor beszéljünk magyarul —, mondotta, mert én is magyar vagyok, de több, mint ötven éve élek Uruguayban. Az én örömöm leplezetlen volt. — Űjra egy magyar, aki bár régen eljött otthonról, jól beszél magyarul, csupán az jellemző, hogy a magyar beszéd közben egy- egy fogalom nevét spanyolul mondja. Módunk volt, ha nagyvonalakban is, áttekinteni az öt évtizedet. Mindig becsülettel dolgozott és jövedelméből több más társával együtt egy pénzkölcsönzőt, amolyan kis bankfélét hoztak létre. Ebből segítették elindulni a később érkező magyarokat. A kivándorlók nagy többsége még az első világháború előtt jött ki új hazát keresni. Ezek az első kivándorlók rögtön magyar egyesületet alapítottak és volt tornász- csapatuk, színjátszó- és tánccsoportjuk, kuglicsapatuk —, ez ma is nagyon erős —, amellett nagy létszámú magyar iskolájuk. Nagy kirándulásokat tartottak, kugliversenyeket rendeznek még most is a buenos-airesi magyarokkal. Hogy egy időszak milyen gazdag volt, azt később bizonyították a Magyar Otthonban és a Magyar Kul- túrközpontban rendezett fényképkiállítások a négy évtizedes ünnepi évfordulón. Az én új ismerősöm sakkversenyeket rendezett, ő maga kiváló sakkozó még ma is. Régen alig akadt ellenfele, de még most is a legfőbb szórakozása a sakkozás. Meg az is, hogy eljár a magyar klubokba, hogy magyarok között legyen. Most az a terve, hogy hazalátogat még Magyarországra. Hívja a szülőföld és a sok gyermek- és ifjúkori emlék. Többször gondolt nősülésre, de valahogy mindig elmaradt. A többiek vagy magyar lányt vettek feleségül, vagy uruguayit. A „benősülők” közül a legtöbben ott vannak ma is a különböző magyar klubokban. Akkor érzik igazán jól magukat, ha elmesélhetik egymásnak a „régi idők” „szép emlékeit”. „Isten áld meg a magyart” ez olvasható márványba vésett arany betűkkel a mon- tevideói Magyar Otthon bejáratánál és az udvaron egy másik márványlap magyar földet takar. Sokezer kilométerre a Dunától—Tiszától. Gacsó László KRÓNIKA A NYÍREGYHÁZI KISVASÚIRÓL Hangulatos utazások Alig másfél évtizede, hogy Nyíregyháza egyik jellegzetes „tartozéka”, a villamos utoljára gördült végig az utcákon a Sóstó felé. Az ide látogató idegenek emlékezetében is élményszerűen megmaradtak a hangulatos utazások. A Nyíregyháza-vidéki Kisvasút városon belüli járatát kiszorította a korszerű tömegközlekedés, de a másik, a dombrád—balsai Tisza- parti vonalon még ma is szolgál a keskenynyomközű vasút. A magyarországi nagy „vasútépítési láz” a múlt század második felében bontakozott ki. A tiszavidéki vasút volt az első, amely elérte Szabolcs megyét. Ez a vonal Debrecenből indulva Nyíregyházán, Szerencsen át Mis- kolcig vezetett. Debrecen felől az első személyvonat 1858. szeptember 5-én gurult be Nyíregyházára. Néhány év múlva hozzáláttak a következő, a magyar északkeleti vasút építéséhez. Ez a vonal Kisvárda felé 1872-ben készült el. Az utasforgalom az akkori időkhöz képest nagy lehetett. 1881-ből fennmaradt a nyíregyházi utasok reklamációja, mely szerint gyakorta összetévesztik az állomáson a vonatokat, mivel egyszerre két irányba — Miskolc és Kisvárda felé — is indulnak. Kérik, táblákkal jelöljék a kocsikat, megelőzendő az utazók bosszúsága. A két említett vonalat fenntartó társaságnak egyébként nem jövedelmezett eléggé a vasúti forgalom, ezért hamarosan megváltotta a tiszavidéki és az északkeleti vasutat a MÁV. Pedig utazási kedvben nem volt hiány, különvonat indítására is akad példa. 1884. szeptember 8-án „Kéjvonat” gördült ki Nyíregyházáról a főváros felé. A derék honpolgárok Munkácsy Mihály: Krisztus a Kálvárián című nagy festményének budapesti kiállítása alkalmából ültek be a gőzmozdony vontatta kocsikba. „A Kéjvonatok bevezetése azt mutatja, hogy nemcsak szükségből, hanem kulturális célból vagy egyenesen szórakozásból is utaztak már” állapította meg a Szabolcs megyei monográfiában a vasúti közlekedés alakulását taglaló szerző. Ekkortájt — az 1880-as évek elején — már felmerült egy újabb vasútépítés terve, ami élénken foglalkoztatta a szabolcsi közvéleményt. Egyre többen fogalmazták meg, hogy Nyíregyházáról kiindulva síneket kellene fektetni a Tiszáig Kótaj, Ibrány, Pa- szab, Bércéi, Gáva és Ven- csellő érintésével. A vicinális jellegűnek álmodott vasút csak évtizedek múlva valósulhatott meg, mint a' Nyíregyháza-vidéki Kisvasutak vonala. Helyi érdekű vasút több is érintette a megyét. így a debrecen—hajdúnánási, igaz csak öt kilométer hosz- szan. A másik a megyeszékhelyet kötötte össze Nagy- kállóval, Nyírbátorral és Mátészalkával. Utolsó előttiként a Nyíregyháza—Vásárosna- mény közötti vasút épült meg. Végül 1906-ban avatták fel ünnepélyesen a kisvasutak Az első szerelvény Nyíregyházáról Dombrádig közlekedett érintve Kótaj, Búj, Ibrány, Rétköz, NagyKorunkra jellemző, hogy egyre több nő vállal állást. Foglalkozásukat — ha szükséges — úgy jelöljük, hogy megtoldjuk a szót a -nő utótaggal (pl. tanárnő, kalauznö, munkásnő stb.). Vannak azonban olyan foglalkozások is, amelyek kizárólag nőkre jellemzőek, pl. szülésznő, dada, óvónő stb. Újságjaink szinte szenzációként közölnek olyan híreket, amelyekben az olvasható, hogy jellegzetesen női foglalkozásokat férfiak látnak el. Az óvónőképzőkben végzett férfiak foglalkozása ugyan óvónő, de a gyerekek óvó bácsinak szólítják őket. A Védőnőképző Főiskolának is volt már férfi hallgatója. Védőnőnek nevezzük őket? Nem lehet — mondhatja bárki, hiszen férfiak. A védő bácsi inkább bizalmas megszólítás. Az élet tehát feladta a leckét: hogyan nevezzük — hivatalosan is! — a „védő bácsikat”, illetve az „óvó bácsikat”? Népszerű hetilapunk a következő címet adta az egyik hírnek: „A szülésznő — férfi!” Hollandiában ugyanis a bábatanfolyamot férfiak is elvégezhetik. Amikor az okhalász, Telektanya és Dombrád községeket. Az 52 kilométeres távolságon kezdetben naponta három vonatpár kattogott végig, a 30-as években már öt vonatpár járt a kisvasút ezen szakaszán. Ugyanis bővült a vonal, mert ismét felmerült az eredeti elképzelés, a Paszab—Balsa felé vezető pálya kiépítése. 1911. augusztus 6.: ismét piros betűs nap a kisvasút történetében. Átadták a forgalomnak a nyíregyházi— dombrádi vonalból elágazó, Herminatanya, Balsa felé kanyargó sínpárt. „Ez a vasút úgy a városban, mint a falvakban az utcákon halad végig és az úgynevezett Rétköz és a Tiszavidék vagyonos' községeinek népét hozza Nyíregyházára. A Sóstón megy keresztül s a fürdő forgalmát sűrű járataival addig el sem képzelt mértékben megnövelte”, fogalmazott lelkesülten a kortárs. levél a kezükben van, nem nevezhetjük őket sem szülésznőnek, sem szülésznek (ez inkább szülészorvost jelöl). Nálunk inkább az ápolónőképzésben vesznek részt férfiak. Amikor állást vállalnak, a betegek legfeljebb csak tréfából hívhatják őket nővérnek vagy madámnak; de éppen olyan vicces lenne, ha így szólítanánk őket: fivér, möszjő. Kivételes esetekről beszéltünk. S ha ezek a foglalkozások netán „elférfiasodnának”, nyilván megkapják majd a nemnek is megfelelő nevet — minden ékelődő szándék nélkül. Lássunk azonban más példákat is! A kismama (= terhes nő, kisgyermekes anya) mintájára létrejött a kispapa (= kisgyermekes apa)* a gyes-mama mintájára pedig a gyes-papa szó is. A kismamák az anyák boltjában vásárolják meg gyermekük számára a szükséges árucikkeket. Nyelvünkben van ugyan egy apák boltja kifejezés is, de ez az italboltot jelenti. Minden év májusának első vasárnapján ünnepeljük az anyák napját. De van-e apák napja? Hogyne lenne! Nem 1911. más szempontból is jelentős e helyi érdekű vasút krónikájában: az volt az az év, amikor a Nyíregyháza-vidéki Kisvasút a megyeszékhely és a Sóstó közötti forgalomban a villamos üzemre tért át. Ezen a távon félóránként robogott végig a járat, és a MÁV-állomás valamint a Bessenyei tér (a mai Tanácsköztársaság tér) között tízpercenként csilingelt végig a villamos. Épült egy gazdasági célú vonal is ebben az időben Sós- tószőlőtelepre három vonatpárral, de 1932-ben a gazdasági világválság idején a Sóstó átrendezésével egyidejűleg megszűnt. A kisvasutak forgalma a balsai szakaszon a 30-as években fellendült, mert elkészült Balsánál a Ti- sza-híd, és a vasúti pályát összekapcsolták a Bodrogközi Gazdasági Vasúiéval. A nagy tömegű áruszállítás lehetővé vált egészen Sátoraljaújhelyig. Megyénknek ez az északi része tehát megtalálta a viszonylag gyorsan járható utat a Hegyalja felé. Reszler Gábor is egy, hiszen a fizetési napokat hívják így. Nemrégiben kaptunk hírt arról, hogy nemcsak tréfából van apák napja, hanem a valóságban is: az USA-ban június harmadik vasárnapját elnöki rendelettel apák napjává nyilvánították. Ezzel állítólag régi hagyományt újítottak fel. Kivételes, olykor tréfás megjelölésekről szóltunk. Valóban szokatlan, amikor egy- egy férfi jellegzetesen női teendőket lát el. Ebben nincs kivetnivaló, a szokásostól való eltérés még nem hiba. Legfeljebb az elnevezésekkel kapcsolatban adódnak nehézségek, s ezeket éppen a szo- katlanság okozza. Amennyiben gyakrabban találkozunk hasonlókkal, a nyelv is megállapodik egy elnevezésnél. Az idő és a használat majd eldönti, hogy lesz-e megfelelő kifejezés, avagy a meglevők tartósnak bizonyulnak- e. Könnyen lehet, hogy alkalmi szóalkotások lesznek, mivel az említett foglalkozások „visszanőiesednek”. A következő évek megadják a választ. Mizser Lajos O ÓVÓ BÁCSI! Az eső zuhogni kezdett. A fiú dühösen rámordult a lányra: — Igyekezz! Hallod? Szedd a lábad! — Jó, jó — békítette a lány. — Ne dühöngj már megint. Begombolta a blúzát és futásnak eredt. Mire beérte a fiú, ruhája csuromvizesen tapadt mellére, hátára. — Utánam gyere! Kapaszkodj a korlátba, különben a vízbe pottyansz. Egy perc múlva megérkeztek. — Itt lakom — szólt a fiú. — A környéken sehol sincs ennél jobb. Mire vársz? A lány gombolni kezdte a blúzát. Fázott. Amikor belebújt a fiú pulóverébe, a levetett ruhadarab még száraz részébe megtörölle arcát és a haját. — Koszi. Már nem is fázom. Közelebb ment a parthoz, leült egy kőre. Tekintete messze elkalandozott; a folyó felszínén sűrű bugybo- rékok kavarogtak. — Mi van veled? — kérdezte mogorván a fiú. A lány ráemelte a szemét. — Azt kérdeztem, mi bajod? — Mi lenne? — A lány megvonta a vállát. — Ülj le te is — mondta később. — Nézd, milyen óriási bugyborékok úszkálnak a vizen. Osztojkán Béla : — A fiú lekuporodott a rongyos, rohadó matracra, magára húzott egy pokrócot, és becsukta a szemét: — Szólj, ha meguntad. Későre járt, az eső elcsendesedett, a lány még mindig a parton ült, a fiú azt hitte, alszik. — Egy hete szöktem meg — mondta váratlanul a fiúnak. — Ha elkapnak, téged vesznek elő. — Felkapta a fejét. — Tudod, mire gondolok? Hogyha elkapnak, te odaállsz eléjük és ezt mondod: „Feleségül veszem. Eltartom.” — Felnevetett, aztán újra lehajtotta a fejét. — „Gondoskodni fogok róla.” — mondta még, szinte magának. — A rendőrök ezt persze nem hiszik el. Bevisznek az intézetbe, rám adják a kockás flanellruhát, aztán odaülök az ablakhoz és várok. Hogy megszökhessek megint. Vagy egyszercsak beállíts. Mária néninek odaHíd alatt adsz egy papírt, amin pecsétek vannak __Szülnék neked gyereket. Amennyit csak akarnál. A kislányoknak szép fehér, vagy barna gyapjúruhákat vásárolnánk, és a fiúk sem viselnének mindig tréningruhát. — Egyébként —, folytatta később —, Mária néni most oltja le a villanyt. A lányok még hancúroznak egy kicsit, de aztán kussol- niuk kell. Képzelheted, mik történnek a takarók alatt... — Honnan tudod? — Tudom. A híd dübörögni kezdett. — Vonat! — ugrott fel a lány. — Most megy el fölöttünk! Miért nem mondtad, hogy itt vonatok is járnak? — Elég! — tolta el magától a fiú. — Meg akarsz hülyíteni? Ide nem hallatszott el a nagyváros zaja. A Duna sem csobogott: halkan, nehezen hömpölygött, ahogy illik, ahogy megszokta. A lány levetette a ruháit. Odabújt a fiúhoz. — Szép vagy — mondta neki a fiú. Megtapogatta a csípőit. — Hány éves vagy? — kérdezte halkan. — Már tudnék szülni. Kisvártatva megint a lány szólt: — Alszol? — Gondolkodom. Felült. A takaró lecsúszott róla. A fiú becsukta a szemét. — Miért hoztál ide? — kérdezte tőle. — Hogy aludj. Hogy ne legyek egyedül. — Van pénzed? Nem akarok jegy nélkül villamosra szállni. Kibújt a pokróc alól és pillanatok alatt magára kapkodta a ruháit. — Eljössz értem? — kérdezte még utoljára. — Hozol pecsétes papírokat? Egy perc múlva a fiú utánaszólt. Nem kapott választ. KM HÉTVÉGI melléklet 1983. április 9. ©
