Kelet-Magyarország, 1983. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-09 / 83. szám
1983. április 9. ^ Kívánságműsor, hétfőn délután kettőtől—ötig. Felfigyelek a megdöbbentően hosz- szú listára: név, teljes cím, időnként kis magyarázat, kommentár is, aztán szinte végeérhetetlen névsorolvasás, majd megszólal az Edda Művek.: „Kölyköd voltam, véredből lett-e-em Kölyköd voltam, nem értettél enge-e-em Emléked mégis fogva tar, el nem enge-e-ed Rossz hold kelt föl, mikor a kölyköd lettem, Rossz hold kelt föl.” önkéntelen is behúnyom a szemem, látom magam előtt az ifiparkban hullámzó tömeget, a magasra tartott kezeket, mintha irgalomért könyörögnének választott isteneiknek, hallom a sikoltásukat, s arra gondolok, valahol most egy magányos gyerek sír a szobájában, együtt az Edda-zenével.. Lehet, hogy az ország másik végében, de lehet, hogy ebben a lakótömbben. Göndörített, fakó, inkább seszínű haj, egyenfarmer, piszkos körmök. Másodéves szakmunkástanuló. — A faterom frankó kra- pek. Jó fej, melózik rendesen, nem volt még balhéja soha. Adja haza a pénzt, ahogy kell, előleg, fizetés, elég jól keres. Szerszámkészítő. Egyebet mit tudok róla? Semmit. Alig találkozunk. Én kollégista vagyok. Miért, mit kéne tudni? Hogy milyen színű a szeme? Fogalmam sincs... Kaján szöveg, zavart mosoly, gyors hajlam a pirulásra. Köpenyén levonó: egy majompofa vigyorog. Nyolcadikos fiú. — Hogy ez ki? Hát az őszi. Vagyis az osztályfőnök. Mások is utálják, mert, hát, hogy is mondjam, szóval szakmailag jó, de emberileg egyáltalán nem tudjuk értékelni. Hogy miért? Ez így alakult. Ha belép az osztályba, már vége a rendnek, a tekintélynek. Szóval, majompofa. De neki azért ne tessék elmondani. Kisírt szemű anya a nevelési tanácsadó előtt, nem tudja, bekopogjon-e vagy sem. Egyedül van. — Először erőltettük a gimnáziumot, most már tudjuk, kár volt. Pedig összeköttetést is igénybe vettünk, csakhogy felvegyék. Nem ment a tanulás, egyszerűen elő se vette a könyveket. Még az elsőt se járta végig. Nem volt mit tenni, másodszor a szakmunkásképzőt próbáltuk. No, nem mintha lenéznénk, de hát mégis, mi mindketten diplomásak vagyunk, különb jövőt szántunk az egyszem fiúnknak. Azt is otthagyta. Most csavarog, piszkos, napokig nem alszik otthon, azt mondják, kétes egyénekkel barátkozik. Mi nem tudjuk, mert már nem tudunk vele beszélni, csak ül, szomorúan, ha néha hazajön, s ha csak teheti, menekül otthonról. Nem tudjuk, hol rontottuk el. Álmodozó szemű, romantikus típus, szőke, finom hajcsigákkal, kedves szelídszavú. Középiskolás, nem tudom, ha- nyadikos, egy filmvitán, jegyeztem fel hozzászólását: 1 — Nekem a Hair volt a kedvencem, kár, hogy már nem játsszák, hogy a mostani tinik is láthatnák. Két jelenetére emlékszem jól, az egyiken a csavargó fiú hazamegy, előbb jól összeszidják, aztán az anya titokban csak odadugja neki a pénzt, nehogy az apja meglássa. A másikon pedig miközben a börtönben levágják egy másik fiú, szép hosszú, szőke haját, egy csomó kérdés végén azt teszi fel a fiú önmagának, mért nem szeret engem az anyám? Kívülről tudom, négyszer láttam . .. Nekem jó érzés-e így látni a nevemet a falon? Nem. — Tizenöt éves lányom elsős gimnazista — magyarázza a tanárnő — együtt olvassuk az Ifjúsági Magazin magánügyes üzeneteit. Néha eltér a véleményünk, de többnyire egyetértünk. Most azonban, hogy Fekete Gyula írása megjelent az ÉS-ben, egy kicsit, hogy úgy mondjam, összekaptunk. Nekem nem fér a fejembe, miért van ilyesmire szükség egy magyar újságban. Vitára, hogy ki hogyan veszítette el a szüzességét — ami a legtitkoltabb magánügy — sokan még a teljes címűket sem átallották megírni. Vagy — megáll az eszem, miért kell reklámozni, hogy „12 éves popper csaj vagyok”, esetleg „csövi”, vagy más. A lányom szerint azonban erre igenis nagy szükség van. Azt mondja, náluk az osztályban is sok olyan gyerek van, aki a magánügyeiről otthon egy szót sem szólhat, vagy mert nem érnek rá, vagy nem érdekli a szülőket, s nem alakult ki őszinte kapcsolat. Vannak pedig esetek, amikor muszáj valakinek elmondani. Ilyenkor jön az ifjúsági sajtó, a példakép helyett a pótlás. Jó néhány kérdést megvitattunk a minap a nyíregyházi Kossuth gimnázium öt diákjával. Például: Milyenek a mai fiatalok, hogyan látják önmagukat, miért nem divat ma tanulni, kik azok a „pedálozók”, mi a fiatalok helye, szerepe a KISZ-ben, hogyan készülnek az ifjúkor határát átlépni, kik segítenek, kik fogják kezüket, vannak-e felnőtt társaik — mi a véleményük a példaképekről? A legsúlyosabb, őket leginkább foglalkoztató problémákat így tudnánk szerbe- számba venni: 1. Alig gondolkodunk és tunyák vagyunk. 2. Vannak, akik céltalanul sodródnak, egyszerűen nem akarnak semmit, vagy nem tudják, mit akarnak. 3. Sok közöttünk a koravén gyerek, akit favorizáltak a szülei — különzene, különangol stb. aki nem volt fiatal valójában. Egy kicsit jobban kibontva az öt fiatal véleményét: sok gyereket beadnak a szülei a gimnáziumba, annak ellenére, hogy nem vágyik oda, de hát valahol mégis el kell tölteni az időt; — a komoly tanulás csak harmadiktól kezdődik el, s főképp azok körében, akik elszántan és konkrétan készülnek egy meghatározott pályára; — sok a magányos gyerek, aki nem beszél a problémáiról, de látják rajta, hogy gondban van, ha mégis kipattan az ügy: válás, szeretetlenség, köRengeteg ilyen levelet kapnak az énekes sztárok. Egyszer alkalmam volt a szakma egyik prófétájával elbeszélgetni arról, mit jelent számukra az ifjúság „fejedelmének” lenni? Földes Lászlóval, a főhobóval, azaz a Hobo Blues Band együttes vezetőjével az elmúlt szezonban Miskolcon találkoztam, ott játszott főszerepet a színházban. — A HBB feliratokat már megszoktuk. Ám mostanában újabbak is olvashatók a falakon. Például ez: „Éljen Földes László! Éljen a szabadság!” Mit szól ehhez? — Teljesen komolytalannak tartom. Nem tudom, kik azok, akik ilyesmiket irkáinak a falra, de gondolom, azok, akik koncertjeink leglelkesebb rajongói. Félisteneknek tartják azokat, akiket a színpadon látnak, hiába csinálom én az ellenkezőjét, hogy például a saját képem darabokra tépem. Ezek a gyerekek fantasztikusan nyitottak, s nekik is megvannak a speciális szokásaik, épp úgy, mint például az, hogy a magyar operaházban agyonék- szerezve járnak az emberek. zömbösség vagy egyéb családi nyavalya áll a háttérben — amit a gyerek nem bírt feldolgozni —, ez meglátszik a céltalanságán, a kedvtelen- ségén. Egy másik csoport: az anyagi javakban dúskálok, akiknek mindenük megvan, elég a szájukat kinyitni, új farmer, diplomatatáska, számológép, egyéb diák-státusz- szimbólumok — zsebpénz számolatlanul, de ezért nem követelnek tőle semmit, még a szeretetét sem kérik; — s még egy „kaszt”, a favorizáltak: többnyire nem jószántukból, hanem szüleik kívánságára járnak ilyen-olyan különórára, mert a szülők barátainak is odajár a fia—lánya, s a gyerek, maga sem veszi észre, annyi kötelessé- be keveredik, hogy elfelejt mosolyogni, örülni, nincs ideje gyereknek lenni. Meglepő, — vagy épp nem az — mennyire „rímel” a diákvéleményekre Szedlák Richárd iskolaigazgató hangos meditációja: — Az, hogy a mostani fiatalokkal valami baj van, nem újság. Foglalkozik vele a szakmai és egyéb sajtó is, főképp az aggasztó példákkal. Mi itt, iskolai körülmények között ezeket nem érzékeljük, bár nekünk is vannak szélsőséges eseteink, de tudjuk őket „fogni”. A gondok egyik forrását ott látom, hogy ez a generáció felnőttebb, „féfiasabb” mint a korábbiak, a mai fiatalság, beleértve a tiniket is, nem tud igazán gyerek lenni. Ennek bizonyára megvan a családi és társadalmi háttere, én csak az iskolai viszonyokról szólva azt emelném ki; sajnos, „eladtunk” egy kapcsolatot, tanár—diák között. Azt meg végképp nem tudom, mi lesz később, hogyan tudjuk majd egyének sorsát megismerni, ha mammutiskolákat csinálunk? Elmondták a diákok, hogy valóban nem sikk ma tanulni, inkább csak úgy ellógni valahogy az időt, ezért ki is nézik a „pedálozókat”. Érdekes a megítélés: egyes osztályokban a régi stébert tartják pedálózónak, azt, aki besúg a tanárnak, afféle kedvenc, mindig van valami közölnivalója óra előtt és után — viszi a taneszközöket. Más osztályokban már azt is, aki minden órára készül, jó jegyet szeretne. Az iskola igazgatójától tudom, ez hogyan jelentkezik a félévi osztályozatokban: minden negyedik diák megbukott, s jelenleg ennél is többen állnak bukásra. Ez az iskola nem úgynevezett elit, de nem is küzd nagy gondokkal, diákjai közül minden tizenegyedik hátrányos helyzetű, s okoz valamilyen családi probléma miatt nevelési nehézséget tanárainak. Üjabb témakör: sorolják maguk a fiatalok, milyen okai lehetnek a közömbösségüknek, a „félvállról vett iskolának”. Például; nagyon rossz hatásúak azok az ünnepségek, melyekre intézményesen kivezénylik a diákokat. Oda se figyelnek. A KISZ szerepéről, tekintélyéről, most nem folytattunk mélyreható eszmecserét, de addig eljutottunk: nem ad tekintélyt az, ha valaki, mások helyett húzva, sok társadalmi munkát végez. A többség az ilyet kinézi, s magában sajnálja. S még egy elgondolkodtató vélemény: a helyről. Kossuth Lajos neve a bejáraton, Krúdy, Münnich, Rajk szelleme a termekben — ők is koptatták ezeket a küszöböket —, s egyes vélemények szerint a diákok egy része még arra sem volt képes, hogy a táblák feliratát elolvassa. Érdekes a diákok megfigyelése egy-két korosztállyal fiatalabb társaikról. Ez példázza talán, hogy menynyire nem generációs ellentétről van szó, mennyire nem a felnőttek nehézkes, begyepesedett gondolkodásáról. A mai tizenöt-tizenhat-tizen- hét évesek már nem értik tizenhárom-tizennégy éves társaikat, ismerőseiket, testvéreiket. Már két tinédzser sem érti meg egymást, há- rom-négy-öt év korkülönbséggel. Vajon, ha ez tényleg így van, mi lesz a mai bakfisokkal, kamaszokkal pár év múlva? lene megnevezni aki életre- szóló hatással volt rám, akkor Che Gevara az. Amit tett, ahogyan tette, amiért tette, ö lehet példakép. Körkérdés — most már nem példaképről, hanem eszmékről : Gajdos Marianna elsős, tanár—statisztikus házaspár gyermeke, feltehetően ő is tanár lesz: — A legfontosabb emberi tulajdonságok, melyek példák lehetnek: becsület, szeretet és segíteni a másikat. Bodnár Bea másodikos, orvosházaspár lánya, öten vannak testvérek — humán pályára készül, lehet, hogy pszichológus lesz. — Nekem a legfontosabb: szeretettel meggyőzni mindenkit. Második a kitartás — ezt a sport révén magam is próbálom gyakorolni. S hár- madik: nyíltak, őszinték legyünk. Greskó László — tanácstitkár és könyvtáros gyermeke — valamilyen jogi pályára készül: Két dolgot tartok a legfontosabbnak: nyíltság és őszinteség. Garai Zsuzsa, harmadikos, postás és távirász leánya jövőjéről egyelőre még nincsenek konkrét tervei: — Életünk olyan bonyolult, hogy ma talán már az alkalmazkodás képessége a legfontosabb emberi tulajdonság. S az előbbi negyedikes, Balogh Zsolt: — Egy szó a lényeg: emberség. ( Külön fejezetet szántunk beszélgetésünkben a példaképek és az emberi érték fogalmának. E kettő szinte szükségképpen olvad ösz- sze, mert abban mindjárt az első percben, kérdésem után megegyeztek, hogy példaképben nem hisznek, ez rossz szó, helyette az eszméket használják. Nem személy, hanem tulajdonságok csoportja, amit követendőnek tartanak — egy kivétellel. A kivétel: Balogh Zsolt negyedikes — édesanyja tanítónő, édesapja nyomdász, a tanárképzőre készül biológia—technika szakára:— Ha egyetlen embert kelKritikusak és okosak. Bennünket, felnőtteket, beleértve szüleiket és tanáraikat is kíméletlen mércével mérnek, sokszor maximalisták. Ezt is egyeztettük, mi hatan, s egyetértettünk, így érdemes. Példaképet is ezért nem vesznek -talán rólunk, mert esendők is vagyunk, de gonoszak is, harácsolok, gyengék stb. Zárókérdés: Te milyen felnőtt leszel? — szinte egymásnak tették föl ők öten az újságíró ötlete nélkül. Balogh Zsolt: — Mindent úgy szeretnék tenni, ahogy az apám. Ügy nevelni, olyan családban, mint ö, csak hát egy „baj” van. Soha nem vettem észre, van e — valami módszere? Irta: Baraksó Erzsébet Fotó: Gaál Béla KM HÉTVÉGI MEtLÉKLET „Kölyköd voltam”