Kelet-Magyarország, 1983. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-03 / 79. szám
1983. április 3. O Több mint nosztalgia Milyen az albérlet? Á szabolcsi munkásság követei Kilencven napos előny A városba elkerült lányokat könnyen szájára vette a falu. A belső értékrend nemigen fogadta el a fővárosban már tegnapi divatnak számító ruhákat sem, a másfajta viselkedést, uram bocsá’ az arcfestést. Az otthon nagyviláginak tűnő lányok pedig a ridegebb életbe csöppenve nehezen találták a helyüket. A város előnyeit (éppen ide- genségük miatt) nem élvezhették eléggé, hátrányaitól viszont ők szenvedtek leginkább. Nem mérhető Budapesthez Nyíregyháza. Nem annyira vonzó, de kevésbé is taszít. Kisebbek a lehetőségek, viszont kevésbé rejteget veszélyeket. Sok faluról jött lány dolgozik itt. Ideiglenesen városi polgárokká lettek. Inkább családtag... Hét éve lakik albérletben a szakolyi Szűcs Erzsébet. A konzervgyár szakmunkásaként keresete szerencsés esetben a négyezer forintot is eléri. Három műszakban dolgozik. Négy kisebb testvére van. Fehér köpenyben, kendőben, akár egy ápolónő. Komoly, megfontolt. — A főbérlőkkel nekem eddig nagy*szerencsém volt. öt évig laktam egy helyen, ez a második. Inkább családtagnak érzem magam, mint albérlőnek. Ha időm van, besegítek a ház körüli munkákba is. Műszak után olvasni, kézimunkázni szoktam, néha megnézek egy-egy jobb filmet. A brigáddal közösen járunk színházba, mindenki vett bérletet. A gyár szokott kirándulásokat szervezni, oda is eljárok. — Nekem jó itt Nyíregyházán, lakáskérelmet is adtam be minigarzonra. Az otthoniak azért nagyon hiányoznak, amikor csak tehetem, megyek haza. Ha úgy alakul, hogy ottani fiúhoz megyek feleségül, szívesen visszaköltöznék. Szűcs Erzsiké falubelije Szabó Erzsébet. Ö is a konzervgyárban dolgozik. Elvégezte a szakközépiskolát is, csoportvezető a fémcsomagolóban. Kevesebbet keres társánál, de nem éjszakázik. Mosolygós tekintetű, most lett ifjú asszony. A lányok nevetve idézik az első napokat. Szédültek a szalag mellett, sírtak. Furcsa volt a tömeg, a zaj, hogy este is milyen nagy fényesség van. Azóta megszokták. Szabó Erzsiké már nem szívesen költözne vissza Szakolyba. Hét végén haza — Nekem nem olyan jó tapasztalataim vannak az albérletekkel kapcsolatban. Tíz év alatt sokfelé megfordultam. Egyik-másik meghirdetett helyre jó érzésű ember a kutyáját se költöztette volna. Volt úgy is, hogy hatan laktunk egy családnál. A legtöbb helyen egy teát sem főzhettem meg. Három éve lakom jó helyen, egy egyedülálló néninél. Ó eredetileg ki sem akarta adni a szobáját, de végül mindketten jól jártunk. Neki van azóta kihez szólni, s végre én is megfelelő körülmények közé kerültem. — Régen elég sokat jártam szórakozni, táncolni a vőlegényemmel. De mióta katona .. . Olvasni szoktam, nagy ritkán moziba megyek. Színházbérletem már nincs, egyedül oda sem jó járni. Hét végén általában hazautazok. Nemsokára már Sóstóhegyen fogunk lakni. Az már majdnem Nyíregyháza! Tetszik a város, de... A gumigyár lakást bérel dolgozóinak. Egy hónapra mindössze százhatvan forintot fizet a külön bejáratú lakrészért a két laskodi lány. Mindketten szalag mellett dolgoznak, két műszakban. Vitéz Gyöngyi még csak kóstolgatja ezt az életformát. Fél éve sincs, hogy idejött. Előtte naponta bejárt Kis- várdára. Mizsák Ilona évek óta a TAURUS-ban dolgozik, de hosszú ideig ő is naponta ingázott. Harmadik éve lakik benn. Gyöngyit ő „csalta” ide, amikor a lakótársa férjhez ment. Ilona hét gyerek közül a legidősebb. Már dolgoztak itt a faluból mások, azt mondták nem túl nehéz a munka, s hamar bele lehet jönni. Teljesítményben dolgozik, három és fél ezer összejön rendszerint. Munka mellett végzi a szakmunkásképzőt, szabad ideje nagy részét most a tanulás tölti ki. Szórakozni nem nagyon járnak. A gyári programokon szoktak részt venni, velük járnak kirándulni. — Kényelmesebb idebenn, sokkal könnyebb a városi élet. Azért mégis jobban szeretnék falun élni. Van kert, jószágot lehet tartani — morfondírozik Ilona. Gyöngyi sem tud dönteni: — Majd ahogy sikerül! Tetszik a városi élet, de otthon is szívesen maradnék. Az lenne a legjobb, ha Lasko- don lenne ez a gyár! — neveti el a végét. Papp Dénes — Hogy mi hiányzik a legjobban? Természetesen az otthon, a család — néz a távolba Raska Gyula villany- szerelő. Kilenc emeletet mászunk, míg egy létrán kibújunk a tetőnyíláson. Alattunk a város, távolban kéklenek a Kárpátok vonulatai. — Ügy tűnik, a szlovákoktól jön a felhő — mutat keletre kísérőnk, Kiszály György, majd délre tekint. — Otthon, mifelénk süt a nap, de most párás a levegő, nem látni haza. Egy hétmérföldes csizmában járó óriásnak talán nem több jókora ugrásnál a tavaszi napfényben fürdő Tisza, amely csillogó vonalával a magyar—szovjet határt jelenti. Innen északra, alig harminc kilométerre a mesz- sziről jött vendéget magasban lobogó piros-fehér-zöld zászló köszönti egy épülő házon. Az úton éppenhogy feltűnik a tábla, amelyen cirill betűkkel hirdeti a felirat: Uzsgorod következik. Ide, Ungvárrá látogattak el ismét a szabolcsi építők, hogy az Inturiszt megrendelésere egy újabb épületet emeljenek. A Zakarpatja szálló 14 emeletes tömbje, látványos éttermei, lakályos szobái jelentették a belépőt, az újabb meghívót, ezúttal egy 107 lakásos házgyári tömbnek, amely az Inturiszt dolgozóinak, alkalmazottainak ad otthont. Építők tiszte öröktől fogva, hogy otthont teremtsenek — másoknak Tiázat, lakást, amely a kezük nyomán születik, miközben ők az emelkedő falak tövében hazagondolnak, a maguk otthonára, a családra, amely többször vár, mint amennyit együtt örül a munkából fáradtan hazatérővel. — Telefont várok. Csak annyit mondj a feleségemnek, hogy jól vagyok — kéri az irodában lévőt Kenyeres Miklós művezető. A fejében már akkor kirajzolódott az épület, amikor tavaly ősszel még az alapok lerakására gondoltak a városszéli sártengerben. Társa, a szakipari művezető, Mogyorósi János még a nyíregyházi elindulás előtt, a tervek alapján számolta ki, hogy az irányítása alá tartozó nyolc szakma munkásainak milyen feladatai lesznek. Hittel vallja: — Nem lehet reszkírozni, mert kevés egy telefon, ha hiányzik valami. Országhatár van közöttünk, napok telhetAz erkélyeket szerelik az ungvári háznál. nek el, amíg megérkezik a későn rendelt anyag. Akár csodájára is járhatnak a Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalat építkezésének. A 107 lakásos épület kivitelezéséhez tavaly szeptember 13-án kezdték meg a felvonulást, október 20-án indult az alapozás, s december 15-én már az első házgyári elemeket rakhatták egymásra. A tavaszi verőfény március 10-én a szerelés befejezésének örülhetett, s a végső, a belső munkákkal nyár elején minden bizonynyal végeznek. — Három hónap előnyt szereztünk, ennyit vállaltunk — jelenti ki Molnár László építésvezető. ő az, aki egyszerre irányító, ellenőrző, hírvivő, a munkát szervező és számon kérő. Hetente akár kétszer-három- szor átlépi a határt, de muszáj, mert bármennyire hihetetlen, az ungvári építkezés nem az egyetlen, csak az egyik, amit irányít. Különben Tiszavasváritól Nyíregyházáig mindenütt megfordul. S mindez máris bizonyítja, hogy a majdnem egy kisebb falu lakosságának otthont adó ház építése nem kíván néhány tucat embernél többet. Most éppen 81-en vannak — a SZÁÉV mellett a szereléseket yégző alvállalkozókkal, az Émexport lebonyolító irodájával együtt. Az elsőnek érkezett húsz emberből 16 még kint van az építkezésen. A többiek — a szakmák, a tennivalók változásával — cserélődtek. — Nem is nézhettük, hogy kinek mihez van papírja — jegyzi meg Birtok István lakatos. — Amikor a felvonulási faházhoz jöttek a teherautók az elemekkel, rakodott, aki csak bírt. Az első négy hónapot szállodában húzták ki, azóta a maguk kis „birodalmában”, az épület tövében lévő faház- városban laknak. Irodák, fürdők, étterem és büfé (hazai áruval) — minden egy helyben található. — Mégsem a kényelemért vagyunk itt — teszi hozzá egy másik munkás, Szalóki Sándor. — Szívesebben vállaltuk a vasárnapi munkát, ha úgy jött a sora, mert akkor otthon is többet lehettünk. Akik beszélnek, mind így kezdhetik munkáséletük történetét: „Amikor beléptem a SZÁÉV-hez ...” Birtók István és Kenyeres Miklós egyenest az 1950-es hőskorról mesélhetnének. Jelzi ez az ösz- szeállítás, hogy az ungvári csapatba a legjobbak, a hűségesek kerültek. S náluk nem maradt szólam, valóság lett a mesebeli mondás: a hűség elnyeri jutalmát. Mert mi tagadás, a keményebb munkáért jobb fizetés jár, aki spórol, a napidíjból otthon akár egy Trabantra valót is átutalhat. Színes televíziót, lemezjátszót mind vettek, akik hosszabb ideig kint voltak. — Persze a vállalatnak is megéri a külföldön végzett munka — tágítja a kört Seres Antal műszaki igazgatóhelyettes. — Kihasználjuk a gépeinket, kamatoztatjuk a megszerzett tudásunkat Ezért tárgyalunk egy újabb szovjet megrendelésről. A Kárpátok túloldalán, Cserno- viciben kérnek tőlünk szállodát, aminek az építéséhez hamarosan hozzákezdünk. Addig viszont az ungvári építők nem csak gondolnak arra, mi lehet otthon, (hanem majd dobogó szívvel nyitják a kiskaput vagy csengetnek a bejárati ajtón, hogy a havi egyszeri, 4—5 napos hazautazás alkalmával magukhoz öleljék szeretteiket. Űk, akik másoknak építnek otthont, hazatalálnak egy kis időre, ünnepelhetnek a családdal, sorolhatják a külföldi élményeket, a látott várost, a talált barátokat, az élet soksok apró és nagyobb örömét. Lányi Botond Mérkvállaji képeslap. (Elek Emil felvétele) Újsághír: A Szovjetunió megalakulásának «0. évfordulója alkalmából szovjet kitüntetéseket adtak át december 21-én a szocialista versenymozgalomban kiemelkedő eredményeket elért magyar dolgozóknak, a SZOT székházában. A „XI. ötéves terv élmunkása” kitüntetést kapta Hadászi Miklós az 5-ös Volán tehergépkocsi-vezetője. Igazán jólesett a nem várt elismerés, amelyet ka- mionosként kaptam. Azóta is viselem a kabátom hajtókáján a szép jelvényt. Először 1959. május 12-én ültem volán mögé, mint hivatásos gépkocsivezető. Négy esztendeig vezettem személygépkocsikat. A Volánnál a Csepel tehergépkocsin kezdtem, de jártam buszvezetőként Nyíregyháza útjait csuklósokkal, s amikor megérkezett az első Skoda kamion, odavezényeltek. örültem, tudták rólam, élek-halók a nagy kocsikért, ezeken érzem igazán otthon magam. így aztán már tizenként éve járom a világ országútjait, elsősorban a szocialista országok városait, vidékeit. Legtöbbet a Szovjetunióban és Csehszlovákiában fordulok meg. Milliomos vagyok. Bár V _________________ még csak a 750 ezer kilométer balesetmentes vezetésért kaptam meg a kitüntetést, de az idén, úgy gondolom, már az I millió után is kijár majd a boríték. Rengeteg időbe, éjszakába telt, sokszor kellett táskát, csomagot készíteni, főzni, éjszakákon át egyedül vezetni. Égető forróságban a sivatagban megjártam Ázsiát, vezettem ful- lasztó monszunban napoEgy boldog „milliomos" kon át, ültem a volán mellett koromsötétben, ködben, s megúsztam. Itthon nyári zakóban indultam el, s Moszkvában minusz 34 fok volt, amikor megérkeztem. De mindig ott voltak mellettem a szovjet kollégák. Segítettek. Vártak forró teával, meleg takaróval. S indulhattam tovább Minszk- be, ahol már „csak” mínusz 28-at mértek érkezésemkor. Én szállítottam Nyíregyházáról a Hajtóművek és Festőberendezések Gyárából a moszkvai ZIL-autó- gyárba a konvejor pályákat, alkatrészeket, s ugyanezeket Minszkbe a traktorgyárba. Tizenkét esztendő alatt voltak igen kritikus, embert próbáló perceim, napjaim, éjszakáim. Soha nem fogom elfelejteni azt a három napot, amelyet hóviharban töltöttem a Kárpátokban. Az volt a szerencsénk, hogy ilyenkor télen a szovjet lánctalpasok ügyeletet tartanak, s igyekeznek kimenteni a bajba jutott gépkocsikat. Engem és kollégáimat is ők rűen- tettek ki. A 110 kilométer átkelés így tartott 3 napig. S bizony majd megfagytunk. Fát vágtunk, tüzet raktunk, melegedtünk. Annyi havat lapátoltam a három nap alatt, hogy addig életemben sem láttam annyit. Nem is tudom, mi történik, ha ki nem mentenek bennünket. Bár késve, de sikeresen megérkeztem Moszkvába és utána Minszkbe is, ahol már várták a szállítmányokat Kellett volna Vlagyivosztokba is mennem, de a szovjet elvtársak nem engedtek tovább, olyan ítéletidőt jeleztek. S persze akadtak szép, kellemes élményeim is. Mindenért kárpótoltak a vadregényes, megejtő tájak, a csodálatos városok, Leningrad, Szocsi, a Krím, a Kaukázus, az emberek, a barátságok, amelyeket kötöttem. Csak az a baj, kevés az idő. Mi valóban az országutak vándorai vagyunk. Viszem magammal a turista gázfőzőt, konzerveket, a hazai paprikát, fűszereket, s ha úgy adódik, főzök. Szívesen pecáznék is, ha lenne rá időm. Csak igyekszünk vissza, mert itthon meg várják a szovjet árukat, tv-készülékeket, a finom pezsgőt, halkonzerveket, műszaki cikkeket, egyebeket. Éppen csak any- nyi időm volt legutóbb is. hogy átvettem a SZOT székházában a kitüntetést, ültem a kamionba, hajnalban indultam Csehszlovákiába, s onnan a Szovjetunióba, mert hoztam szilveszterre a vodkát, a pezs- - gőt. De én igazán szeretem a vándoréletet. Ha két-há- rom napig nem vezetek, már nem lelem a helyemet, mehetnékem van. Ma rrár indultam volna Bécsbe, de lejárt az útlevelem. Így a kollégám ment az én kocsimmal, s csak pénteken indulhatok. Ilyenkor akad egy kis idő a brigáddal foglalkozni. A Törzsgárda nevű szocialista brigád vezetője vagyok megalakulása, 1972. óta. Ötször nyertük el az aranykoszorús fokozatot, s tavaly a vállalat kiváló brigádja címet. Heten vagyunk, ebből hat kamionos, s van egy nővezetőnk is. Andrejkovics Józsefné, akire büszkék vagyunk. Nem akarom a kamionosokat dicsérni, de szeretik a pontosságot. Ha külföldön vagyunk is, azért negyedévenként megtartjuk a brigádgyűlést és évente egyszer a családdal busszal (!) kirándulunk. Amerre megfordulok, mindenhonnan hozok egy kis emléket Laci fiamnak, Anikó lányomnak. Én a szép poharakat gyűjtöm. Ha lesz erőm, nyugdíjazásomig szeretnék volán mögött ülni, vezetni, világot látni, s így meg-megtérni haza a feleségemhez, családomhoz, ahol engem mindig olyan nagy szeretettel várnak. Mert bizony előfordul. hogy két hétig is valahol idegenben, az országúton ér az éjszaka. Lejegyezte: Farkas Kálmán KM ÜNNEPI MELLÉKLET
