Kelet-Magyarország, 1983. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-03 / 79. szám
1983. április 3. azaz eve született Juhasz uryula élő dolgozó ember küzdelmes életét. Szívéből sohasem hunyt ki az érdeklődés és a szeretet, a mélyben örvénylő fájdalmak nem bontották meg érezhetően a szelíd költői harmóniát. K evesen láttak bele a szívnek ezekbe az örvényeibe. Babits, aki talán legjobban ismerte Juhász Gyula fájdalmát, így beszélt róla, egyszersmind arról a felszabadító erőről is, amely a költészet varázsában öltött alakot: „Mikor hajdan mint ifjú, lelkesítő és erőt adó kézfogással távoztam az Ipar utcai házból, nem gondoltam, hogy börtönt hagyok el, melyben a vidéki rabság és csüggedés életfogytiglani elítéltje ül. Ez kergette a kétségbeesésbe, s ez nyomta bélyegét költészetére is, mely nem olyan, mint a nagy boldog dalnokoké, mindent átfogó s egész világot bejáró. De bírja a titokzatos líraiság varázsát, amely egy hangba, egy jelzőbe érzelmi mélységet tud sűríteni, s néha érthetetlenül szíven üt egy hanglejtéssel, egy alliteráció- val. Se nem hangos, se nem hatalmas, se nem hibátlan, és mégis olykor szívesebben nyúlunk érte a polcra, mint a nagyokért”. Ügy van. Juhász Gyula verseiért érdemes nekünk is a könyvespolcra nyúlni: testvéri szót, biztató emberséget kapunk velük. Pomogáts Béla Önarckép, 1923 Tavaszon, nyáron, őszön és télén túl, Már mosolyogva nézem az eget, Melyen a régi vészek dühe nem dúl, És ezer fénye hívón integet. Derűs, szelíd és örök magyar ég ez. Nem ér idáig rom és hervadás, J uhász Gyula költészetének is megvan a maga sorsa: volt idő, nem is a távoli múltban, midőn Ady Endre mellett a Nyugat „nagy nemzedékének” leginkább népszerű költője volt. Alakját mostanában halványabb fény világítja meg, pedig megérdemelné a nagyobb figyelmet, s éppen most, születésének századik évfordulóján. Ady, Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád mellett ő is a magyar költészet forradalmi megújítói közé tartozott, nem egyszer e forradalmi megújulás vezér- egyénisége volt. Rövid életét, hiszen mindössze ötvennégy évet élt, feszült ellentmondások vezérelték: a sors nem egyszer állította az új költészet élére, hogy azután nagyobbat kelljen zuhannia. A század első éveiben ő is a budapesti egyetem bölcsészkarának hallgatója volt, a nevezetes Négyesy-szeminárium diákjai közé tartozott, ekkor kötött barátságot Babitscsal és Kosztolányival. Kétségtelenül neki volt ekkor a legnagyobb tekintélye a fiatal költők között: barátai úgy néztek rá, mint a születő modern líra csillagára. Levelek egész sora tanúsítja ekkor Juhász Gyula vezető szerepét, mint költő s mint tudós egy egész ifjú nemzedék reménysége volt. Tanári diplomát szerzett, s minthogy nem voltak pártfogói, az Isten háta mögé: Má- ramarosszigetre küldték tanítani. Szinte minden tanévet más-más iskolában kezdett el, mindenütt konfliktusba került konzervatív szellemű elöljáróival, Léván, majd Nagyváradon, Szakolcán, Makón kényszerült új meg új életet kezdeni. E városok között Nagyváradnak, az ottani lázas szellemi fejlődésnek volt kiemelkedő szerepe. Juhász Gyula ebben a gyorsan polgárosuló városban talált új barátokra, méltó tennivalóra. Ekkor készült A Holnap című költői antológia, a modern magyar líra nagy seregszemléje, s ennek az antológiának a kiadásában neki is fontos feladat jutott. Aztán ismét a méltatlan száműzetés következett: a feledés, a magány. Hányatott sorsában még egyszer talált igazi otthonra, befogadó emberi közösségre: az 1918—1919-es forradalmak idején. Juhász Gyula ekkor Szegeden újságírósko- dott, az ottani polgári radikális mozgalom vezetői közé tartozott, az „őszirózsás” forradalom napjaiban a Nemzeti Tanács alapítói között foglalt helyet. Később lelkes publicista, forradalmi versekkel hívja fel a figyelmet magára, a szegedi színház vezetője, aki munkáselőadások rendezésével veszi ki részét az új kultúra kialakításában. Nagyralátó tervek magasáról bukott ismét a magányba, az elhallgattatásba: félelmek és fájdalmak közé. Sok volt benne a cselekvő energia, mindazonáltal alig néhány hónapon keresztül csinálhatta azt, amit szeretett. Nemcsak a társadalom és a történelem kényszerei következtében: súlyos melankóliája is arra ítélte, hogy magányosan, csüggedések és szorongások között élje le nehéz életét. Összeroppanások, öngyilkossági kísérletek szakították meg ennek az életnek az alkotó periódusait: a szenvedés, mint súlyos és fojtó légkör vette körül Juhász Gyulát. A verseket mindez haloványabban szőtte át, a szegedi költő szelíd elégiákban, minden feszültebb indulat nélkül adott számot emberi sorsának gyötrelmes tapasztalatairól. Érdeklődéssel tekintett a külső világ mozgalmas eseményeire, elgyönyörködött az alföldi tájban, őszinte szeretettel mutatta be a tájban Időtlen emlék és jövő remény ez, Fordulj felé csak, csüggedt csillagász! Lenn kavarog még a por és az átok. Véres szüret volt, és a vad vadászok Még mindig egymást lesik, kergetik, Én nézem, hogy az ősi, égi puszták Pásztortüzeiket biztatva gyújtják, És várom, amíg megvirrad megint. A munkásnők Szelíd szonettek szende tej üvegén keresztül Meglátod-e, ó testvér, feléd nyújtott kezem, Ha ünnepnapomon rímek csellója csendül, Tudod-e, hogy milyen dal ütemét keresem? Tudod-e, hogy a selymek, ezüstök, mint-e pompa, Mind csak művészkezekkel emelt ravatalok. Mind sorsomat takarja, mind sorsunkat zokogja S egy elveszett éden, mely betűin ragyog. Éden, amelynek én is, te is, búsan faragva Vagy vígan fütyürészve, polgárai vagyunk De irigy istenek és hódítók haragja Kizárt belőle minket... Míg fölpirkad napunk. Szelíd szonettek szende tej üvegén keresztül Egy új éden kinyíló, távol kertjét lesem S ha jobban, mely feléd nyúl, meglátod-e rímektül, Testvér, e tájon még ma együtt leszel velem! A költő szegedi szülőházának falán helyezik el Tóín Sándor Munkácsy-díjas szobrász- művész alkotását. Fotó: Gaál Béla. Juhász Gyula: Szakállszárító (Aforizmák) A hóhérok nem szívesen halnak meg. Attól félnek, hogy a halál majd szemrehányást tesz nekik, hogy nem voltak eléggé szorgalmasak. Az Ismeretlen Katona halálát ismerős politikusok okozták. Petőfi Apostolát az arany középszer kritikusai különösnek és végletesnek találják. Olyan ez, mintha valaki szemére vetné a Vezuvnak, hogy a lávája nagyon forró! Tiszteld az irodalomtörténet-írókat, hogy hosszú életű légy a földön! — így szól a költőhöz az Akadémia. A költő azonban ma már tudja, hogy az irodalomtörténet-írók sem hosszú életűek e földön. A költők túlélik őket. A királytragédiák főhőse a nép. A legtöbb költő azért ír egy életen át, hogy egy verssel halhatatlanná lehessen. Költeni annyit tesz, mint elfelejteni az elmúlást. Sokan azért szeretik és azért írják a fantasztikus regényeket, mivel nincsen fantáziájuk. A női divatban sem a ruha a lényeg, hanem a test. Az iskolában a gyermek hamarabb megtanulja azt, hogy mi a harmadfokú egyenlet, mint azt, hogy mi az elsőfokú teendő! Helyi szerző? Vajon mit szólna hozzá Schopenhauer, ha őt a frankfurtiak elneveznék helyi filozófusnak? A tehetségtelen emberek rossz emberek. Személyes sértést látnak minden talentumban és halálos ellenséget minden zseniben. Minden méltóságtól megfoszthatnak, de emberi méltóságomtól nem. Némely ostobák különös üldözési mániában szenvednek. Azt gondolják, hogy amit a bölcsek az ostobaságról beszélnek, az mind órájuk vonatkozik. Az őseim juhászok lehettek. A nagyapám már asztalos volt. Közeledett az íróasztalhoz, amelynél én dolgozom. A stílus az ember — mondotta Buffon. A stílus után ítélve nagyon sok majom ír ezen a földön. Légy szerény! — mondja a katángkóró az ibolyának. A nap még egyetlen éjszaka után sem felejtett el fölkelni és világítani. Minden vád ellen lehet védekezni, csak az önvád ellen nem. A földrengés nem ismer országhatárokat, akár a gondolat. A dolgozók verejtéke a föld drága gyöngye. Eljő még az idő, midőn egyetlen nagyhatalom lesz e földön: a munka! Mennyi szépségversenyt rendeznek ebben a csúnya világban. Jóságversenyt még nem rendeztek soha. A gyermek szeme a jövő tükre. Jaj annak, aki elhomályosítja. Ki volt Csokonai idejében a debreceni kollégium rektora? Nem tudom, de azt tudom, hogy kicsapta Csokonait. Vannak tehetséges koldusok, akiknek a halála után dús vagyont találnak a szalmazsákjában. A költők többnyire ilyen koldusok. A múltkor tévedésből köszöntem egy úrnak. Ő is későn vette észre a tévedést, és visszaköszönt előbb. Láttam az arcán, hogy nagyon dühös, olyan dühös, mint az a zsugori, aki tévedésből többet adott ki egy garassal: A szerencsétlen. Egy kezdő koldust láttam a napokban. Először állott ki a sarokra, és meghatóan nagy lámpaláza volt. Olyan testvérnek éreztem szegény, kedves öreget. Elpirult, mikor kinyújtotta a kezét. Minden kezdet nehéz, talán ez mégis a legnehezebb! A kezdő gazdagok nem ilyen szemérmesek. A kalandor nem a zászló színét nézi, hanem a nyelét. A forradalmak nem kérnek útlevelet. Mátyás királynak persze nincsen szobra Bécsben. Igaz, hogy Pesten sincsen. De Hentzinek szobrot emeltek Budán. A szocializmust nem Marx és Engels csinálták, hanem a társadalmi fejlődés hozta magával. És a szocializmust nem jó tanáccsal fogják majd egyszer elintézni, hanem jó kalícúsal. Vannak, akik a szülővárosukban is száműzetésben élnek. A napokban egy temetési vállalat kirakatában ezt a cédulát olvastam: Mindjárt jövök. Pardon, nem olyan sürgős — gondolják magukban a járókelők. A fájdalom költője KM ÜNNEPI MELLÉKLET
