Kelet-Magyarország, 1983. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-03 / 79. szám

KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1983. április 3 Q A díszzászlóalj VOLT EGYSZER EGY HÜSVÉT. ÉS VOLT EGY LÁNY, AKI PESTRŐL ÉRKEZETT MÁTÉSZALKÁRA. AZON A HÜSVÉTON IS ÉRVÉNYBEN VOLT A NÉPSZOKÁS: A FIÜK LOCSOLÖDTAK, A LÁNYOK AJANÉKOT AD­TAK. ÍGY KEZDŐDÖTT ... Az NSZK kancellárja azt hitte róluk, hogy profik... Az ország lakossága első­sorban a televízió képernyő­jéről ismeri őket. Rezzenet- lenül, büszkén felvetett fej­jel állnak, egyszerre mozdul­nak, még talán a levegőt is egyszerre veszik, amikor egy- egy jeles ünnepünkön — pél­dául április negyedikén — a Magyar Népköztársaság álla­mi zászlajának tisztelegnek, kétsoros vonaluk erőt, méltó­ságot sugall, valahányszor egy-egy külföldi államfő fo­gadásakor felsorakoznak, mint akik tudatában vannak: ilyen alkalmakkor néphadse­regünket és hazánkat egy­aránt reprezentálják ország­világ előtt. — Jobbára hivatásos kato­náknak tartja őket a közvé­lemény — mondja róluk Su­dár István őrnagy, a dísz­zászlóalj parancsnoka —, ke­vesen tudják, hogy egytől egyig sorállományúak. — Ez a tény voltaképpen a zászlóalj munkáját dicséri — teszi hozzá Henzsely István őrnagy, az ezredparancsnok politikai helyettese. — Gon­dolja el, milyen elismerést jelentett, amikor az ide láto­gató külföldi kormányfők kö­zül legutóbb Helmut Schmidt nem akarta elhinni róluk, hogy nem profik. — Ezek a katonák — mondja Balogh László őr­nagy, ezredparancsnok-he­lyettes — ugyanúgy végre­hajtják az általános kiképzé­si feladatokat, mint a Magyar Néphadsereg bármely más katonája, de emellett fél­évenként újra kell kezdeni a felkészítésüket a precízebb, aprólékosabb munkát igény­lő, s a számukra nagyobb ide­gi-fizikai igénybevételt jelen­tő protokolláris feladatok el­látására. Az egység a legutóbbi ki­képzési időszakban is meg­kapta a Magyar Néphadsereg Kiváló Zászlóalja címet, s az ő munkájuk eredménye is, hogy az ezred — amelynek kötelékébe tartoznak egy rendészeti és egy őrzászlóalj­jal együtt — a Magyar Nép­hadseregben először, egyedül kapta meg a négyévenként adományozható Kiváló Ezred címet. Kétségtelen, hogy a dísz­zászlóalj által elért eredmé­nyekben a kiválasztásnak is szerepe van, hiszen az ezred képviselői a bevonulok közül az ország minden megyéjéből a legrátermettebb fiatalokat választják a protokolláris fel­adatok elsajátítására. A dísz­zászlóaljba kerülő fiatalok­nak sokféle követelménynek kell megfelelniük, mindenek­előtt erkölcsileg és politikai­lag feddhetetleneknek, s ter­mészetesen teljesen egészsé­geseknek kell lenniök. Leg­alább általános iskolai vég­zettséggel kell rendelkezniük, s követelmény az erős fizi­kum, az állóképesség, továb­bá a díszelgésre alkalmas tes­ti felépítés. A rátermettség szükséges, de korántsem elégséges fel­tétele annak, hogy az egység tagjai feladataiknak minden szempontból megfeleljenek. Az újoncoknak tényleges szolgálati idejük első hat hó­napjában az általános kikép­zési követelmények elsajátí­tása mellett tökéletesen meg kell ismerniük és be kell gyakorolniok speciális fel­adataik minden mozzanatát, olyannyira, hogy már a má­sodik hat hónap legelején — például április negyedikén — „bevethetőek” legyenek. Ezen az ünnepen a dísz­zászlóalj minden második és harmadik időszakos katoná­jának bőven van dolga, s te­endőiket nem csak együtt, de kisebb csoportokban, sőt egyenként, egyénileg is hi­ba nélkül kell ellátniok. Ahogy a zászlóalj parancsnok mondta: a „kórus" minden tagjának „szólistának” is kell lennie. Mindehhez állandó, kemény edzés, naponta két- három órás, ünnepek előtt napi négy-öt, sokszor hatórás gyakorlás szükségeltetik. Ám a parancsnokoknak nemcsak gyakoroltatniok kell a díszelgés különféle vállfa- jainak mozzanatait, hanem a nagyobb fizikai igénybevétel elviselésére, továbbá az egye­seknél óhatatlan lámpaláz le­küzdésére is fel kell készíte­niük a katonákat. Mert nem mindennapi fizikai igénybe­vételt jelent például a meg­lehetősen súlyos szuronyos karabéllyal gyakorlatozni, vagy éppen a metsző hideg­ben egy-másfél órát mozdu­latlanul állni. És bizony el­képzelhető, hogy mennyire nehéz úrrá lenni azon a bel­ső remegésen, ami feltehető­en elfogja a kiskatonát, ami­kor koszorúval a kezében éle­tében először ott lépdel az or­szág vezetői előtt, az ország nyilvánossága előtt... Többségében jól képzett, fiatal tisztek készítik fel minderre a díszzászlóaljhoz bevonuló fiatalokat, e fiatal tisztek közül a maga huszon­három éves katonai szolgála­tával Sudár István zászlóalj­parancsnok a legöregebb. Szerinte — és ezzel a véle­ménnyel nem áll egyedül — a rendkívül sok munka ellené­re (a zászlóalj egyetlen év alatt 350 alkalommal látott el különféle protokolláris fel­adatokat, s ehhez Budapest területén több mint 12 ezer kilométert kellett utaznia), vagy talán a sok munka mi­att is az egység katonái büszkék arra, hogy itt szol­gálhatnak. (a. g.) Elmond egy történetet. Amikor a kisebbik gyerekkel elment az orvosi rendelőbe, bediktálta az adatokat. Tör­vényesen viselt neve most Radványi Ildikó. A gyermek vezetékneve is Radványi. Az asszisztensnő megkérdezte: — És ki az eltartó? — Tessék? — Ki a gyerek apja? — Természetesen a férjem. Radványi Ferenc. Azt hitték viccel. Megma­gyarázta: törvény adta joga, hogy egy nő, ha férjhez megy, tetszés szerint viselhe­ti a férje nevét, a saját ne­vét, avagy a kettő kombiná­cióját. — Az én leánykori nevem • Vincze Ildikó. Miután férj­hez mentem, maradhattam volna ennél a névnél, de vá­laszthattam volna: Radványi Ferencnét, esetleg Radványi- né Vincze Ildikót. Ez túl hosszú, maradtam hát a Rad­ványi Ildikónál. — Miért jó ez? Így min­denki azt gondolja, hogy még lány... — Miért jó? Nem tudom, hogy mit gondolnak, az egyébként nem számít. Ne­kem így jó. — És a férje mit szólt? — Nem volt köztünk vita, ha arra gondol. Jókat derül­tünk a félreértéseken ... ★ Most közlöm, miért tartot­tam érdekesnek ezt a törté­netet. Nem azért, mert röpke fél óráig jómagam is abban a hitben éltem, hogy egy lánnyal beszélgetek. Inkább a talpraesettség, az önálló véle­mény, a közvetlenség és a szókimondás volt kedvemre való. A Pestről jött leány képzettségét tekintve vízügyi építész, munkahelye a Sza­mos menti Állami Tangazda­ság. Eleinte a helyi vízügyi társulásnál dolgozott, de ... — Ügy éreztem, nem az az igazi. Csellengő munka volt, amit rám bíztak, és én ettől többre vagyok képes. — Most jobb? Itt a gazda­ságban megtalálta a helyét? — Ez sem az igazi. Sok a papírmunka. Észlelek, ész­revételezek, dolgozom és va­laki dönt. Szeretem az ön­állóságot, a mozgást. — Főnök szeretne lenni? — Nem tagadom. Jó lenne valamilyen főnöknek lenni. Nem nagy főnöknek, de va­lamilyen főnöknek. Ne értsen félre... Dehogy értem. Akiben van életenergia, tettrevágyás és erő, az nem lehet megalkuvó egy adott helyzettel. Még úgy sem, hogy férjhez megy és egyszerűen a jól bevált szokás szerint viseli a férje nevét. Még ilyen apróságok­ban is meg akar küzdeni a jogaiért. Természetesen az egészséges ambíciók leveze­téséhez rengeteg mód kínál­kozik. Azt már tisztáztuk: a pesti lány azért jött Máté­szalkára, mert beleszeretett egy fiúba, mert családot ala­pított — ő is és nem csak a férj — és hát vidéken is lehet élni. De lássuk a fölös ener­giák levezetésének módját. — A gazdaság KlSZ-szer- vezetében szervező titkár va­gyok. Ezenkívül titkára va­gyok a FAT-nak. — Mi az, hogy FAT? — Fiatal Agrárszakembe­rek Tanácsa. Jól működő szervezet. Még 1977-ben — a KISZ KB irányelvei alap­ján — itt a gazdaságban meg­alakult a Fiatal Műszakiak és Közgazdászok Tanácsa, ké­sőbb ebből jött létre a FAT. Hogy mit csinálunk? Éven­te legalább 12 összejövetelt szervezünk, részt veszünk versenyeken, pályázatokon, rendezünk szakmai, politikai vetélkedőket. — Tehát a szakmának él­nek? — Nem csak. Rendezünk bálokat is. Szerintem a FAT sok mindenre jó. Fórum a politizálásra, a tapasztalat- cserére, jó ahhoz, hogy az em­berekkel, egymással jó érte­lemben foglalkozzunk. Most például az foglalkoztat ben­nünket, miként segíthetnénk a kistermelést szaktanács- adással, az értékesítési gon­dok megoldásával. — És ez magának fontos? — Miért ne! Nem csak ne­kem, de minden fiatalnak az. Szükség van a jövedelemki­egészítésre. A fiatalok 90 szá­zaléka foglalkozik is valami­vel. A FAT ezt a munkát sze­retné szervezettebbé ten­ni... Radványi Ildikó lendülete­sen beszélt a sikerekről, a munkáról. Az, hogy a gazda­ság sokat profitál a FAT- munkából, kétségtelen, hi­szen a fiatal szakemberek újí­tanak, kezdeményeznek, egy­szóval teljes mellszélesség­gel és lelkesen dolgoznak. De ezért a plusszért vajon mit kapnak? — Tavaly augusztusban or­szágos vetélkedőn elsők let­tünk. Hatnapos ausztriai ta­nulmányút volt a jutalmunk. — Itt a gazdaságban mit kapnak? — Megbecsülést. Csak a nagyj át mondom. Egy kicsit a munka elismerése is, hogy fiatal szakemberek lakást kaptak. — Maga is? — Én is. — És még? — Még kilencen. Aztán az újításokért pénz jár, a pá­lyázatokat díjazzák. Egyszó­val nem lehet okunk panasz­ra, másrészt nem mindig azért cselekszik az ember, hogy rögtön a markát tart­sa... ★ A beszélgetés félbeszakadt. Jött a főkertész és mondta: előkerült az a traktoros, aki­vel beszélgetni akartam. Már mentünk a folyosón, amikor kijelentettem: — Talpraesett ez a lány! — Melyik lány? — nézett rám. — Hát Radványi Ildikó, a Pestről jött lányi — Nem lány az — mondta a főkertész. — Asszony. Két gyermek anyja. Tudom. Tudtam, de hát a tévedés jogát fenntartom. Seres Ernő N ovember elején költöztek be hoz­zánk a tisztek. Két hatalmas kozák formájú ember, a nagyszobába. Széthúzták az ebédlőasztalt, kiteregették térképeiket, s géppisztolyokat akasztottak a nagy félagancsra, amit fogasnak használ­tunk, közben szakértő módon bólogattak, arasszal mérték az agancsot, s elismerően mosolyogtak nagyapámra. Azt hitték, ő lőtte a szarvast, pedig az ócskapiacon vet­tük valamikor ezt a fogasnak kiválóan al­kalmas trófeát. Szívükbe lopta magát az öreg — mondta nagyanyám —, holott tán életében nem volt a kezében puska. Iván, a tiszti szakács az előszobában levő vacokra „fészkelte be magát’’. Két pokróc, egy alulra, egy felülre, feje alá a hátizsá­kot, lábtól a nyerget helyezte el szépen, al­kalmatosán, s úgy feküdt aztán hanyatt, felpolcolt lábbal, mintha a Riviérán süttet- né a hasát. Nem tudom, honnan keveredett Plijev tábornok kozákjai közé, mert szőke volt, szeplős orrú és mindig nevetett. Kü­lönösen nagyanyámat szerette ugratni, aki a seprőt is ráemelte néha. Bum, bum, mondta olyankor Iván és úgy fogta a faka­nalat, mintha géppisztoly lenne. Én élvez­tem a játékot, anyám, s nagynéném nem nagyon. Mi mindent mondtak annak előtte az oroszokról! Különösen a tatárokról, ko­zákokról. Tán még azt is. hogy SHiuert esz­nek. Gnlov^kij tábornok kubáni kozákjai, akik október 22-én először jöttek be Nyír­egyházára, félelmetesek is voltak nagy, csontos, ágaskodó lovaikkal, ahogy fel-alá vágtattak a Csillag utcán, s németet keres­tek. Emlékszem, az egyiken, aki hozzánk is bejött, fölül csak egy báránybőr bekecs volt. össze se gombolta csupasz, hordónyi mellkasán. Pedig hidegek jártak már akkor. Ma már tudom, micsoda kegyetlen harcok edzették meg ezeket a fekete óriásokat — de az is lehet, hogy csak én láttam óriá­soknak őket,-mert hogy nagyon kicsike voltam... De Ivánról akartam beszélni, s arról a le­vesről, amit azóta is úgy hívunk otthon, hogy „scsi, 3 la Ivanuska”. Mindjárt más­nap, ahogy beköltöztek, Iván nagy zsákkal került elő valahonnan. A tisztek ki sem mozdultak reggel óta a szobából, nem alud­tak, éjszaka is legalább ötször hallottunk lódobogást, toporzékolást, s mióta felkel­tünk, azóta is küldönc jön, küldönc megy, s ha bepillantottam a résnyire nyitott aj­tón, láttam, hogy hajolnak a térkép fölé. — Eriggy már innen kutyakölök, mert felrúgnak, ha jönnek kifelé — mondta nagyapám, s a fülemet fogta éppen, amikor megérkezett Iván a zsákkal. Ledobta, pfű, lezöttyent a dikóra, s kezdte kipakolni a „kincseket”. Először is egy tyúk, már meg­pucolva. Aztán egy darab marhaszegy (fél négyzetméter is meglehet — dünnyögte nagyanyám), aztán káposzta, kelkáposzta, vermelt zöldség, répa, egy oldal füstöli; sza­lonna, hagyma £gy köteg, krumpli, hogy CSák ügy gurult ágy alá, szekrény alá. Nem mertem utána mászni. Anyámék is elfor­dultak szemérmesen, lassan kiszivárogtunk az előszobából. Nagyapámnak megizzadt a homloka, s csak azt hajtogatta halkan, hogy: „affene látott ilyet!”. Iván, miután kigyönyörködte magát szerzeményében, elkezdett vezényelni, mint a karmester. Bábuska, fazék tűzre! Malenki, malenki. Nagyobbat. Tata, fát. Az asszonyok répát pucoltak, krumplit hámoz­tak. Iván egy felderítő szimatával talált meg a kamrában mindent, húsvágódeszkát, kést, káposztagyalut, s nekiállt alkotni. Hagymát pirított apró szalonnakockákkal. Amikor már aranylott, zsebéből kis vá­szonzacskót vett elő, paprikát szórt a fa­zékba, s elkavarta. Lekapta ronggyal a fa­zekat, a kőre tette, s vizet öntött bele a vö­dörből, úgy jó háromnegyedig. Na, most a hús következett. A tyúk szétszedve, a szegy apró kockákban, s vissza az egész a tűzre. Iván kihúzta magát, mint egy tábornok nyert csata után, és seregszemlét tartott a megpucolt krumplik, répák s zöldségek fölött. De most a káposzta következett. Be­legyalulta az egészet a fortyogó vízbe. — Mi lesz ebből, te pócsi szűzanya? — ámult el nagyanyám, aki el se képzelhette, hogy fér­fi is tud főzni, kivált ilyen fiatal. — Ügy kezdte, mintha lebbencset csinálna, most meg káposztát tesz bele. Elrontja ezt a sok drága mindent. Az ám, de előkerült egy cékla, s az is be­le. Rá a répa, krumpli, petT£Z5élyemgyökér, s végül a fedő. — No, ez az egy, ami nem fogja elrontani — a fedő. — Ne zsörtölődj már — mondta nagyapám —, nem neked köll megenni. Pedig akkor már a szemünk majd kiesett az éhségtől, a hetek óta szűkén mért kukoricamáié után. Ott benn a két tiszt, meg azóta már vagy négy ki­sebb rangú is jött, akiket biztos ott fognak ebédre, aztán mi is sokan vagyunk. Nem, ebből mi nem eszünk. — Bánja a jófene — mondta nagyapám, s megint megtörölte iz­zadó homlokát. Ekkor én elkezdtem ordí­tani, mint aki fába szorult. Vertem magam a földhöz. Valami olyan mély és -sötét elke­seredettség vett rajtam erőt, amit csak egy kisgyerek élhet át igazán, s amilyet talán azóta sem éreztem soha. Marta a gyomro­mat az éhség, amit a vágy is felfokozott a sok finomság láttán, ami abba a szörnyű fazékba belekerült, abba, amiből én nem kaphatok. Iván ölében tértem magamhoz, ott ült az asztalnál a két tiszt is, meg körben a csa­lád. — Kusáty, kusáty — mondták moso­lyogva, s valahonnan egy üveg bor is ke­rült, nagyapám legnagyobb örömére. Aztán csak arra emlékszem, hogy Iván rakja a számba a kanalat, s szemben nagyapám, az ablak fényébe emelve a poharat, csettint a nyelvével és bólogat. ★ ★ ★ Most előbb gondosan megpucolom a hagymát, apróra vágom a szalonnát, a ká­poszta, krumpli és a zöldség már megmos­va, feldarabolva, itt az öklömnyi cékla is... Hol vagy, Iván? Ivanuska! Mit kell előbb beletenni a zsírba? A hagymát, vagy a szalonnadarabokat? A Pestről jött lány Mester Attila: SCSI Á LA IVANUSKA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents