Kelet-Magyarország, 1983. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-03 / 79. szám
1983. április 3, O Gerendás ház minivizorral Otthon a világban------------------------------------------------\ A VILÁG VÁLTOZÓ FOGALOM. MÁS VOLT AMERIKA FELFEDEZÉSE ELŐTT, MEGINT MÁS MA, AMIKOR A FÖLDGOLYÓ LEGTÁVOLABBI SARKÁBA IS ÓRÁK ALATT JUTHATUNK EL. ÉS MÁS VOLT A VILÁG AKKOR, AMIKOR HETEKIG, NÉHA ÉVEKIG ÉRKEZETT VALAMELY NAGY FONTOSSÁGÉ ESEMÉNYRŐL A HÍR, S MÁS MA, AMIKOR ELÉG EGY GOMBNYOMÁS, EGY KAPCSOLÖKAT- TINTÁS, HOGY NE CSAK SZÓBAN, DE KÉPBEN IS ÉRTESÜLJÜNK MINDARRÓL, AMI A MAI VILÁGBAN TÖRTÉNIK. V _____________/ Emlékszem egy beregdaró- ci gerendás házra, ahol kívülről minden a régmúltat idézte, de ahová belépve a mával és a nagyvilággal találkoztam szembe. Mert idős Kása Zoltánná házában az NDK-ból származott a villanyvasaló, Vietnamból a papucs, szovjet gyártmányú volt a minivizor, s ha a kerítésen átnéztem, a szomszéd udvarban Lengyelországra emlékeztetett az apró autó. Országjárás Csarodáról Igaz, idős Kosa Zoltánná személyes tapasztalásból nem sokat tudott a világról, hiszen Bereg határain nem nagyon lépett túl. Nem úgy a csaro- dai özvegy Király Bertalanná, aki így mesélt a világgal való ismerkedésről: — Valamikor csak ritkán tudtunk kimozdulni a faluból. Nyáron a munkák miatt nem lehetett, legfeljebb a téli, kora tavaszi nagy vásárok idején mentünk el. Ma már? A vejemnek évek óta van egy Skodája, bejártuk vele a fél országot. Voltunk Pesten, Miskolcon és még egy sor helyen ... Özvegy Király Bertalanné nem hagyta el az országot, de azért látta a világot. Mert a világ végtére is nem az országhatárokon túl kezdődik, hanem ott, ahol még nem jártunk, ahol felfedezni, megismerni való rejlik a számunkra. Vagy ahová mennünk kell, ahová gazdasági kényszer hajt, hajtott bennünket, eleinket. A világ elsősorban nem távolság kérdése. Annál inkább sem, mert tágult is a földgolyó a felfedezések révén és szűkül is a közlekedés meggyorsulásával. Gondoljuk csak el, mekkora út volt valaha Tiszabecsről, Milotáról a dióshajókkal eljutni a Tiszán Szegedig, s még elképzelni is érdekes, mi mindent mesélhetett az a kemecsei, aki a kifogott halakat hajón vitte Erdélybe. Világlátott emberek Ha mesélős kedvű öregeket hallunk, kiderül: száz, netán ezer kilométerre elkerülni a szülőföldtől egy életre szóló élmény volt. Többet jelentett, mint ha ma valaki Ausztráliába jut el. Mert a K. u. K. katona, amikor az Osztrák— Magyar Monarchia valamely távoli szegletébe került szolgálni, főleg, ha jó sorsa elvezérelte Bécsbe, vagy ha zordabb viszonyok közepette az első világháborúban Tirolban, Szerbiában, esetleg Ukrajnában járt, s az utat ép bőrrel meg is úszta, olyan világlátott emberré lett, akinek csüggtek a szaván, s jósze- rént az mesélhetett, amit akart, hiszen ki ellenőrizte volna ? Ma pedig? Percek, órák alatt juthat a legkeletibb szeglet lakója is Nyíregyházára, Budapestre és szinte bárhova. Erre gondolva értem már Luczay Pétert, aki Nyírderzsen a kispadon cigarettázott egy napfényes délelőtt, s akihez odatelepedve a beszélgetést megkezdendő így szóltam: — Eldugott kis falu ez ... — No, nem annyira — igazított ki. — Tudja az úr, hány busz megy innét naponta? Kitalálja? — Nehezen. — Nyolc — mondta az öreg —, pontosan nyolc ... így kaptam kioktatást arról, hogy Nyírderzs is a világhoz tartozik. Ki vitathatná, hogy bizonyos értelemben már nem közhely a mondás: otthonunk a nagyvilág. Kétségtelen: az utazás, a gyorsaság, a hírközlés azzá teheti. De otthonunk-e valójában, s mi kell ahhoz, hogy annak érezzük? Ha nem is az egészet, nem is örökre, de egy időre, és egy szegletét legalább. Egy pontját, ami nem is a lakóhelyünk, aminek nem ismerjük minden domborulatát és zugát. Tudom, nem mondhatok semmit, amit ne lehetne kiegészíteni, aminek ne tudná az ellenkezőjét állítani valaki, hiszen végtére is annyiféleképpen lehetünk otthon valahol, ahányfélék mi magunk vagyunk. Messziről érkezvén Szabolcs-Szat- márba, jómagam akkor lettem otthon, amikor a Túr környékén először invitáltak meg egy házba számomra addig ismeretlenek, s kezdtek velem úgy beszélni, mint régi ismerőssel. Teázás Lomnicon És külföldön? Palicz András, a Nyíregyházi Városi Tanács étkezdéjének vezetője, aki mint a Fiatal Utazók Klubjának a tagja, sokfelé megfordult már, ekként vélekedik: — Jártam Lengyelországban, Jugoszláviában, Ausztriában, Olaszországban és az NDK-ban. Otthon tudok lenni, ha barátságot tapasztalok. Mint egyszer Lomnicon. Egy magashegyi túrát tettünk, hosszú és nehéz volt az út. Mikor elindultunk, egy kis rumos teát ittunk, hogy kotyogjon bennünk valami. Ám mire visszaértünk a kiindulópontra, kimerültünk, ráadásul elfogyott a pénzünk. És a büfés, látva fáradtságunkat, teára invitált minket, pedig egy tea öt koronába került és mi öten voltunk ... Általában a környező országokat járom, azokat, amelyekkel valaha együvé tartoztunk, együtt éltünk és súrlódtunk. Hogy milyennek látom őket? Erre egyetlen szempontom van: az ember. Nos, a lomnici eset sok mindent elmond. Otthon éreztem magam. Tíz közös szó... Tóth Sándor, a szobrász, nemrég Észtországban töltött hosszabb időt. — Amikor Lengyelországon átutaztam, megfigyeltem, hogy nincsenek a mienkhez hasonló zárt porták. Aztán Észtországban egyszerre csak otthon voltam. Zárt portákat láttam. Mint nálunk. És hallottam, a víz ott is víz. Ezek voltak azok a dolgok, amik először jólestek, amitől ismét kezdtem otthon lenni. Aztán sétáltam a rigai öböl partján a nagy plázson, kazah, kirgiz, türkmén, őszét barátaimmal. Beszélgettünk — már ameny- nyire én oroszul tudok — és kiderült, a kazah gyerek is azt mondja: anya, alma. Aztán rájöttem, hogy az őszét is a hídon megy át, az ő ősei is karddal hadakoztak, és a türkmének és kazahok felett is kék az ég. Később az ebédnél azt hittem, a nagyapám jön az asztalhoz, ugyanaz volt a bajusz és ugyanolyan villogó a szem, pedig az ashaba- di szobrászkollégám volt az. Tanulmányaimból tudom, bizonyos szavaink egyeznek. De amikor ezzel a valóságban szembetalálkoztam, akkor éreztem a szó szoros értelmében, hogy az embernek vannak testvérei, rokonai, mert akivel tíz ilyen szót találunk, akivel valahol valamennyire közös a nyelvünk, azzal közelebb kerülünk egymáshoz. A közös szó pedig közös gondolat. Pontosan, mint otthon... Akikkel beszélgettem — nem csak akiket megszólaltattam — megkérdeztem, hol vannak otthon. A szülőhelyet, a lakóhelyet nevezte meg mindegyik. — Akkor hogyan lehetünk ideig-óráig otthon mindenütt a világban is? — firtattam. — Csakis, ha egy helyen véglegesen otthon vagyunk. Ha van hova hazamenni — felelte valaki. Speidl Zoltán Belföldi utak szervezése az IBUSZ nyíregyházi irodájában. (Elek Emil felvétele) Húsvét—1945 „A rabszolgaságból a mai aappal átlépM a szabadság és igazság korszakába!“ Panasznapokat tart a Magyar Nép szerkesztő bizottsága A földosztás nyomában Rügyfakasztó meleggel köszöntött be 1945 tavasza* Mintha a természet is azon igyekezett volna, hogy minél hamarabb behegedjenek a háború ütötte sebek. A korabeli sárgult újságlapokon ugyan hiába keresnénk a napi időjárásjelentést, csak az egymást váltó —• ma már tudjuk — történelmi eseményeket megörökítő tudósítások őrzik a ragyogó napsütésben fürdő napok emlékét. Azon a tavaszon is április elejére esett a húsvét. A megújulás, az újjáéledés ünnepe valós reményeket ígért. Az ország nyugati településeiért még folytak a harcok, a szovjet csapatok Bécs ostromára készültek, amikor Szabolcsban már frissen parcellázott földeken serényke- dőkről írhatott a megyei demokratikus napilap, a Magyar Nép. A földosztás „magasztos ünnepét” húsvét vasárnapján, 1945. április elsején ülték meg a nyíregyháziak. „Ragyogó szemű magyar dolgozókra tekintett le az egy pillanatra megelevenedett Kossuth-szobor és a test és lélek igazi feltámadását ünneplő húsvéti napfényben együtt örvendezett az új honfoglalókkal” — olvashatjuk a Magyar Népben. A földreform megvalósulását zászlók alatt együtt ünnepelték a nyíregyháziak a környező bokortanyák népével. Először a munkásdalárda éneke töltötte be a teret, majd Fazekas János polgár- mester szólott az egybegyűltekhez. Üdvözölte a föld népét, amely „az ország ugarait termőfölddé alakította s a föld verejtékének és két keze kemény munkájának eredményeképpen dúsan termővé vált.” A polgármester beszéde után Pásztor József, a szociáldemokrata párt nyíregyházi csoportjának vezetője következett. Földmunkás testvéreim! Ez a mai nap a földreform megvalósításának ünnepe. Az első földosztások ünnepe nem csupán a parasztok számára örömünnep, örömünnepe ez a mai nap az egész nemzetnek, mert a földreform gyors megvalósításától függ az egész nemzet sorsa ... A rabszolgaságból a mai nappal átléptünk a szabadság és az igazság korszakába. Szabadok vagyunk és a földreform új erőt ad nekünk, hogy lerakhassuk a demokratikus állam alapjait.” Az ezeréves per végére pontot tevő rendelet a nemzeti parasztpárt részletes földreformtervezetének megjelenése után alig több mint két hónapra, március 18-án látott napvilágot. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány régen óhajtott intézkedése eltörölte a nagybirtokot, földhöz juttatta a nincstelenek tízezreit. A rendelet szerint elsősorban a gazdasági cselédek és mezőgazdasági munkások juthattak földhöz. Szabolcs és Szatmár viszonylag későn kapcsolódott be a tiszántúli megyék földosztást sürgető mozgalmába. Annál nagyobb lendülettel intézték a végrehajtást. Az első földosztás dicsőségét is magának követeli megyénk. Tiszanagy- faluban 1945. március 27-én — napokkal a pusztaszeri földosztás előtt — szétmérték a nagybirtokot. A nagy esemény híre gyorsan messzire röppent. Április eleji adásában még a moszkvai rádió hírmagyarázója is megemlékezett a szabolcsi földosztásról. A boldog tulajdonosok mindenütt lázas munkával fogtak hozzá a szántáshoz, vetéshez. Hatalmas energiákat mozgatott meg annak a tudata, hogy ezer év után végre saját földjüket művelhetik. Húsvét első napján a nyíregyháziak nem feledkeztek meg azokról sem, akiknek köszönhetik a szabadságot. Szeretetcsomagokat juttattak el a szovjet és magyar katonai parancsnoksághoz azzal, hogy a Nyíregyházán állomásozó katonák között osszák szét. „Ezzel háláját óhajtotta leróni a közönség a felszabadító orosz és a demokratikus magyar hadseregnek azért, hogy megszabadította a .fasizmus rémétől és lehetővé tette, hogy a húsvét ismét a béke és harmónia ünnepe legyen” — olvashatjuk a megyei demokratikus napilapban. A hála más jeleivel is találkozunk. A nyíregyházi szociáldemokrata párt ünnepélyes keretek között vendégelte meg húsvét első napján az új magyar hadsereg katonáit. „A fehéren terített asztalok mellett helyet foglaló katonák tisztjeikkel és a párt vezetőségi tagjaival bajtársias, baráti hangulatban töltöttek el két órát.” A húsvét másodnapján történtekről a Magyar Nép április 5-i száma számolt be. A szociáldemokrata párt nagyszabású gyűlést tartott Sé- nyőn. amin a nyíregyházi kiküldöttek közül Kiszel Mihály tartott beszédet, majd Dankó András emelkedett szólásra: „— Mindenki bátran igényeljen földet és fogjon hozzá minden eszközzel annak megműveléséhez” — mondta. „— Országunk jövője a mezőgazdasági munka sikerétől függ. A mezőgazdasági munkásságnak be kell bizonyítania, hogy elég érett a földosztásra.” Szemelgetve a megsárgult lap írásait, bizonyára igen olvasott volt a népbíróság előtt Nyíregyházán felelősségre vont nyilasok elítéléséről szóló tudósítás. A következő oldalon tudatta a Magyar Nép szerkesztő bizottsága, hogy minden hétfőn panasznapot tart, hogy ezzel is elősegítse a nép minden jogos követelésének, sérelmének orvoslását. A húsvéti sporteseményen, a Debreceni VSC—Nyíregyháza válogatott mérkőzésén szép számú közönség jelent meg a bujtosi sporttelepen. A vendég debreceniek bizonyultak gólerő- sebbnek, és 4:2-re győztek. Folytathatnánk tovább a lapszemlét, de az igazi, szívet dobogtató szenzáció az első oldalon köszöntött az olvasóra. A harmincnyolc évvel ezelőtti húsvétot bearanyozó híradás a következő mondattal kezdődött: „Nincs már német katona Magyar- ország területén!” R. G. HM ÜNNEPI MELLÉKLET íviss isi van szó óra: immKasiron. ÁZ EZERÉVES PER VÉGE
