Kelet-Magyarország, 1983. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-23 / 95. szám
KM HÉTVÉGI melléklet k Jósa András Múzeum évkönyvei Kiadványok Szabolcsból... 1983. április 23. Q Nagy István Attila verseiről „Társadul szegődöm” A tudományos igényű munkákat tartalmazó megyei kiadványok sorában tisztes helyet foglalnak el a nyíregyházi Jósa András Múzeum gondozásában napvilágot látott kötetek. Teljes körű áttekintésre nem vállalkozhatunk, hiszen a legrangosabb formátumún — az évkönyvön — túl a sor az egyedi műveken át a múzeumi bemutatókhoz, tárlatokhoz készített vékonyka kiállításvezető füzetekig terjed. A nyíregyházi Jósa András Múzeum 1958-as évszámot viselő első évkönyve valójában 1960-ban hagyta el a Képző- művészeti Alap Kiadóvállalat nyomdáját. A szerkesztő Csallány Dezső múzeumigazgató beköszöntő szavaiból kiderül a cél: a Szabolcs-Szat- már megyére vonatkozó tudományos eredményeket kívánták könyvbe foglalni, hogy ezáltal a múzeum körül olyan tudományos fórum alakuljon ki, amely „hivatott a világ felé feltárni kulturális értékeinket, és egyidejűleg hivatott arra is, hogy tudományos igényeinket legalább részben ez úton kielégítse, főként a régészet, helytörténet, művészettörténet, néprajz, irodalom és egyéb tudományágak irányában”. Olyan fórumnak is szánták az évkönyveket elindítóik, amikben a cikkek sorozata alapokat nyújthat egy Szabolcs- Szatmár megyei monográfia kiérleléséhez, valamint cserekiadványként összekötő kapocs lehet a külföldi tudományos intézmények felé. Ezt szolgálták a dolgozatok idegen nyelvű kivonatai. A beköszöntő kitért a Jósa András Múzeum Kiadványai sorozatra is, amiben a terjedelmes önálló munkákat kívánták megjelentetni. Az első évkönyvben többségben voltak a régészeti témájú írások. Ismertették a szerzők a Paszab községi rézkori, az új- kenézi (cserepes-kenézi) kelta valamint a szabolcs-szat- mári avar leleteket. Egy másik dolgozatban leírták a nyíregyházi múzeum honfoglalás kori lókoponyáit. A művészettörténeti írások sorát az egyenes szentélyzáródású szabolcs-szatmári templomokról és a kisvárdai vár reneszánsz faragványtöredéke- iről szólók nyitották. A néprajzi témát a salétromfőzés bemutatása és a nyírségi népi hiedelemvilágról szóló tanulmány képviselte. Egy-két éves kihagyással folyamatosan jelentek meg a 60-as években a Jósa András Múzeum évkönyvei. Egy nagyobb szünet a 70-es évek elején állt be, amit a tavaly megjelent összevont XV— XVII. kötet' zárt le, s remélhetően ezentúl a múzeumi évkönyvek gyakoribb megjelenésükkel sűrűbben hívják fel a szakma és a közvélemény figyelmét megyénk nagymúltú tudományos intézményére. A legutóbbi évkönyv profilja hasonló a nyitó kötetéhez: a régészet, néprajz, antropológia jeles szakemberei adnak számot kutatási eredményeikről. A Kárpát-medencében ásatásokkal felszínre hozott avar kori páncéloktól a rovásírásos emlékeink olvasásának elvi kérdésein át a szatmár-beregi ökörtartás taglalásáig terjed az ív, hogy a részletes tartalomjegyzék helyett csupán néhány tanulmányt jelezzünk. A nyíregyházi múzeumi kiadványok másik folyama ez ideig húsz kötetből áll. A szerényebb sokszorosítási eljárással és külsővel készített könyveket eltérő — 400—1000 — példányban adták ki. Sorrendben az első — Csallány Dezső: Jósa András irodalmi munkássága — 1958-ban jelent meg. Ezt még három, hasonló, a nyíregyházi múzeumalapító régészeti és múzeumi vonatkozású hírlapi cikkeit tartalmazó kötet követte. (Jósa András régészeti és múzeumi vonatkozású hírlapi cikkei 1889-1900, Í901-1907, 1908—1918.) A Jósa András Múzeum kiadványain belül külön alsorozatként kezelhető a pillanatnyilag kilenc kötetet számláló Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmár- ban. Lapozgatva a könyveket kitűnik, hogy a szerkesztők feladatuknak érzik a néprajzi és honismereti gyűjtőpályázatra beérkezett legszínvonalasabb pályamunkák kiadását. A néprajzi és hely- történeti válogatások egymást követve készültek eL, kerülhettek el azokhoz, akik akár pedagógusként, akár a múlt kutatásának lelkes közkatonájaként hasznukat vehetik. Közben nyomdakésszé értek a megyekutatás nagy öregjeinek munkái is. Így Babus Jolán néprajzi tanulmányai a beregi Tiszahátról, Gombás András Büdszent- mihály története, Hunyadi József tollából Tiszabüd története és a több száz mesét összegyűjtő Bodnár Bálinttól a Kisvárda környéki népmesékből egy szép nagy csokorra való. Ezek a munkák részben tisztelgést, főhajtást is jelentenek a szabolcs-szatmári múzeumügy első lelkes munkásai előtt, akik nélkül a tájegységek különbözőségeit híven tükröző múzeumi hálózat nem épülhetett volna ki. Régi adósságot sikerült törleszteni azzal is, hogy helytörténetírásunk nagy reménységének, a Kisvárdán élt és tragikusán fiatalon elhunyt Virágh Ferencnek hagyatékát — cikkeit, tanulmányait, töredékeit — sajtó alá rendezték. A további honismereti kutatást jelentősen megkönnyíti Páll István: Szabolcs Szatmár megye néprajzi bibliográfiája, melybe a szerző összegyűjtötte valamennyi, a megyei népélet szempontjából jelentős tudományos feldolgozás könyvészeti leírását. ■A további részletezés helyett befejezésül annyit, hogy a múzeumi évkönyvek és kiadványok megértek egy mélyebb, átfogóbb elemzésre. Az érintőleges jelzésekből talán ezek után is világos, hogy a nyíregyházi múzeum gondozásában a megyekutatás szempontjából hasznos, értékes tanulmányok, írások kerülhettek be a köztudatba már eddig is. A feldolgozó, feltáró munka élesztgető- iként, a tudományos intézmények közötti kapcsolatok erősítőiként eleget tettek küldetésüknek. Ezen könyvek, kötetek nélkül jóval szegényebb lenne a szabolcsi kiadványok köre. Ha egy mondatban kellene megítélni, milyen költő Nagy István Attila, azt mondanám: vívódó-viaskodó, művelt alkotó; tud közösségben gondolkodni; kötődik szőkébb hazájához; ígéret és számontartott egyéniség; mai témákról korszerű hangvétellel író kötetes költő. A költészet napjára a Móricz Zsigmond megyei Szigeti Magda: Noé bárkája. Könyvtár gondozásában megjelent első kötete, a Társadul szegődöm keresztmetszetét adja másfélévtizedes pályafutásának. A gyűjteményben szereplő huszonhat vers töredéke, válogatása eddigi költői termésének. Hét kivételével olvashattuk folyóiratokban, napilapokban, vagy hallhattuk a rádióban. Együtt, egymás mellett a versek hatása felerősödik, jól láthatóvá válik az alkotó gondolat- és formavilága. Ahogy a pályatárs Mester Attila első kötetének megjelenése után fejlődött az alkotóról kialakult korábbi kép, várható ez Nagy István Attilánál is. Napjainkban egy-egy alkotónak — ha bizonyított is — tudnia kell kivárni az első kötet megjelenését Sorolhatnánk költőket, akik országosan is ismertek voltak már, túl a harmincon, amikor elérkezett számukra a pillanat. E kötet szerzője is megérett verseinek gyűjteményes kiadására. Nagy István Attila költeményeivel találkozhatunk folyóiratokban, hetilapokban és napilapokban is. Doktori disszertációt készített a XIX. századi író Nagy Ignácról, műelemzéseket tartalmazó füzete megjelent a Hazafias Népfront megyei bizottsága gondozásában, egy másik a megyei pedagógus továbbképző kabinetében. Publikált tanulmányt Móriczról, Sip- kay Barnáról, Kurucz Gyuláról, Csák Gyuláról, egyik írását átvette a Látóhatár. A természet közelségében töltötte élete első tíz évét. Debrecen melletti tanyán született, majd elkerült az Alföldről. Ahogy ő írja, a szülőföldtől való elszakadás soha nem gyógyuló sebeket ejtett, de ugyanakkor lehetőséget is biztosított a kiemelkedésre. A szociális emelkedés indíttatás volt költővé éréséhez. Fehérgyarmati tanárként kiemelkedésre nevelte tanítványait is. A Mátra tövében született meg benne a vers. Diák, amikor első alkotását közli a Palócföld. A debreceni egyetemi évek során rendszeresen publikál az Alföldben. Amióta Szabolcs-Szatmárban él, és dolgozik, a maga eszközeivel és lehetőségeivel részt vállal a megye szellemi életében, igyekszik felfedezni és ébren tartani irodalmi értékeit. Tehetségét Ratkó József is felismerte, bemutatta a nyíregyházi rádióban. A költő — mondja az a Nagy László, aki jelen van Nagy István Attila szemléletében — a legtöbb embertől abban különbözik, hogy gondolatait, emocionális hullámzását művészi fokon fejezi ki, s a költészetből is, mint más művészetekből elsősorban a személyes sors beszél. Nagy István Attila világában is a személyes sorson keresztül jelennek ■ meg a költészet nagy témái: az élet, elmúlás, táj, magány, szerelem. A kötet főmótívuma felelősség és tenniakarás a tá- gabb és a szűkebb hazáért, aggódás a lehetőségekért, tenniakarás igény a cselekvésért, a másoknak való használásért. „Engem ide- küldtek” — írja Az éjszakában. — Érdemes Orpheusnak a világra születni!” — vallja a kötet végén. A személyiség bizonytalanságainak megfogalmazása a Hajózásra ítélve című vers: „ ... mostanában összegyűltek a kérdések, kívül és belül is” — „hajózásra ítéltettünk.” Ugyanakkor bizakodás is a vers: „de parttalan élmény ... hogy megmozdult a talaj alattunk. A kötetet olvasva kiderül, kik azok az alkotók, akiket vállal, akiknek költői világát, magatartásformáját elfogadja, akiknek egy-egy motívumát tudatosan építi költészetébe. Az „Egyszer magához ölel” című versében Csokonaival vállal rokonságot. „Társadul szegődöm vidék vándora Vitéz Mihály I ... Vacog a szívünk : megtagadott bennünket a Város, és kitett a küszöbre.” A vers végén József Attilásan, magabiztosan szól. „Most elküldött, de egyszer magához ölel... és nem csak árva testünket fogadja be a földje.’' A költemény nem művészi portré, hanem ars poetica. Krúdy-fogantatású a Tárt- karú semmiségek. Csokonaiban a vidék vándora rokoní- totta, Krúdyban a városé gondolkodtatta. „így köny- nyebb vagy úgy volt köny- nyebb, / ahogy egykor te csináltad?" — kérdezi. „... a vágyak csupán pusztuló vágyak . . . és c. gyötrelem sem igazi áldozat, / ha hiányzik életedből / <r leküzdhető valóság" — éli tovább a gondolatot. A Tenyérnyi háza című versében Váci-indulatokkal szól. „Lehajtják fejüket a jegenyék, eső veri a felkavart homokot." Váci Mihály innen indult, a későbbi utód ide érkezett. A vers első két versszaka nemcsak indulatos kritika, hanem a tájhoz való kötődés művészi megfolgalma- zása is. A költemény Ady Endre vállalását is jelenti, gondoljunk A magyar messiásokra. A Töredék-énekben — szintén egyéni hangon — Nagy Lászlóra emlékezik. A szürrealista Fohász a félelem és a féltés megfogalmazása. A Még nem című versben az ősi félelemtől tart, hogy dolgaink végezetlenek maradnak. Vívódását, szorongását, cselekvésre késztetést mutatja a kötet kezdő verse, az Elindult egyszer. „Milyen szorongás lobogtatja vérem? Hova sodor a nyugtalanság? Mi késztet, hogy a hiányokat húsz év után újraéljem? Ki sír fel éjjelente bennem? Kinek kell ma is énekelnem?" — teszi fel az egyéni sorsra vonatkozó kérdéseket. Csupa emóció és gondolat a köteteimnek is kívánkozó vers. A gyűjteményt záró vers, a Concerto grosso háromtételes forma, felvonultatja az alkotó teljes fegyverzetét. A harmadik tételt a fiatalon elhunyt Várkonyi Anikó halálára ajánlja. A motívumok szinte játszanak az egyes tételekben. A zárókép, a kötet is bizakodó: „Érdemes Orpheusnak / a világra születni... nem pusztul el semmi, / ami élni akar! / Virágot hajt újra az ének / dallammá változik a forrás” — fogalmazza meg. Próza felé közelítő verseiben is lírikus (Fűtés félálomban, Még nem, Hajózásra ítélve). Sok köze van az impresszionista lírához (A csönd partjai, Szerelem). Szemléletében érezzük Radnóti Miklóst, és a megye József Attila-díjasát, Ratkó Józsefet is. Versre ihlette Báthory István, Szuzdal és magyar népdal is. Társadalmi ihletésű, saját költői világa van, vállalja az elődöket, és nem példaképnek tekinti őket. Mai témákról ír, korszerű hangvétellel, egyéni hangon és őszintén. Tehetséggel, hittel, kitartással. Eszköztára gazdag, gondolataihoz változatos szerkesztési módokat, stílust keres. A Tiszta szívvel sorozatban számottevő egyéniség, érésben lévő költő jelentkezett. Tóth László Reszler Gábor nősz perszóna volt a mester- né. Rám bízta a legkisebb gyerek pesztrálását. Csípésekkel, döfködésekkel annyira magamhoz „édesgettem” a csöppséget, hogy már a puszta látásomtól sivalkodott, mintha egy pokolfajzatot látott volna. így aztán felmentettek a „szárazdajkaság” alól. De a cipőtisztítást nem úszhattam meg. Mindegyik gyereknek két pár lábbelije volt: egy viselő és egy ünneplő. Sokszor éjszakába nyúlt, mire kisuvickoltam a felsőrészüket.” Csaknem hat és fél évtizede veri a vasat Pista bácsi. Negyvenhárom éve él Milo- tán. Először községi kovács volt, majd amikor megalakult a téesz, szerszámaival együtt ő is „betársult”. Pista bácsi, a szakma „Matuzsáleme” is csinált már mindent: kerítést, szegecseléssel, akkor, amikor ezen a vidéken hegesztésről még nem is hallottak, hordóra vasabroncsot, szekerekre és más, fából készült szerkezetekre „erősítő vasalást”. Soha nem tudott meglenni munka nélkül. Ha nem volt más tennivalója, otthon „ko- lompárkodott”, üstöket, edényeket foltozott. Az egyik fiatalember meséli, hogy amikor nem lehetett a faluban szenet szerezni, Pista bácsi deszkadarabokkal, ládák lécével táplálta a tüzet, hogy a kovácsműhelyt ne zárják be. „De ha ő már nem lesz, alighanem becsukják a milotai ,tűzbarlangot, is” — teszi hozzá. A mester napi nyolc órát dolgozik hetvenöt évesen is. Szorgalmas, fáradhatatlan. Ügy jön a műhelybe, mint pap a templomba. Most egyedül veri a vasat, mert fiatal munkatársát ágyba döntötte az influenza. Rajta nem fog ki a betegség sem. Erős, mint a vasék. 1959. október elsején — az Üj Magyar Lexikon szerint — 8558 kovács volt alkalmazásban Magyarországon, a kisiparosok száma pedig 4622 volt. Hogy napjainkban mennyi lehet, csak sejthetjük. Ennél jóval kevesebb. Kihalófélben van ez a gyönyörű szakma.'Pista bácsi, az „utolsó mohikán”-ok egyike beteg munkatársa „helyettesével”, a hatalmas villanyka- lapáccsai „kooperál”, ha „kétemberes” munkát kell végeznie. Mindennap, még szombatonként is bejár a műhelybe. 14 forint ötven fillérért dolgozik óránként. Kétezer forint nyugdíjához jól jön a kis kiegészítés. Hat és egyharmad évtized az üllő és a kalapács mellett. ,A mester már ezért gyémántdiplomát és stílszerűen vasgyűrűt érdemelne. De ebben a szakmában ilyesmit nem osztogatnak, még csak nem is csinálnak. Pista bácsi most különös karikagyűrűket készít. Jászolkarikákat. 200-at kell gyártania. járomszeg vastagságú vaspálcikákat tüzesít a lángon, kalapáccsal megfelelő hosz- szúra vágja, majd nyújtással, görbítéssel karikává formálja az üllőn. Nagy élvezettel végzi ezt a meglehetősen prózainak tűnő munkát is. De a „munkák munkája” az ő számára a lópatkolás volt. Hány ménes kitelne azokból a lovakból, amelyeket ő megpatkolt! Hat évig katonáskodott. A kettes huszároknál szolgált Olumuc- ban, ott is sok paripának a talpára felverte a vasat. Most már nemhogy a tojást, a lovat sem tudja megpatkolni, mert rossz a szeme. „Homályos az ablak”. „Olyan jó, ne- kivaló” okulárét még eddig nem sikerült szereznie. Pedig patkó van bőven. Itt, ahol két-háromszáz sorakozik a fal melletti polcon, nem igen lehet hiány a szerencsében. Mert ezen a vidéken is ismerik a babonát: ha a küszöbre szögezett patkó befelé fordul, vagyis szára a lakás felé, domborulata kifelé néz, akkor a kívülről jövő bajt igyekszik elhárítani, ha pedig fordítva, akkor inkább szerencsét jelent, amit nemigen enged ki a házból. Régen képesnek tartották a tej „megrontásának” megszüntetésére, az állatok betegségének a gyógyítására is. A sertésvályúba is beletették, hogy a disznót megvédje a „rontástól”. A kovács is a maga szerencséjének a kovácsa? P ista bácsi elégedett ember. Három fiút és egy leányt nevelt fel. A fiúkat beavatta a szakmába, igaz ők már más pályán helyezkedtek el. De rajtuk kívül is sok fiatalt megtanított az idős mester a fizikai munka szeretetére. Mert a fiataloknak és a tűznek köszönheti fiatalosságát ő maga is. Nem annyira annak, ami körülötte, hanem ami benne lobog. Tele van életkedvvel, kópésággal, huncutsággal. Pista bácsi a „tüzes paripákat”, a motorkerékpárokat és a tűzről pattant menyecskéket kedvelte.a legjobban. Nézem a mester kezét. A tenyere alighanem azbesztből van. Én elejtem a meleg vasat, ő úgy tartja a markában, mintha egy hűvös fekete •márványdarabot fogna. Incselkedik velem, fogjam meg a másikat, az egyáltalán nem meleg. Amikor kinyitjuk a műhely kapuját, hogy a szerencsekívánások és búcsúkézfogás után útra keljünk, a felhőtlen tavaszi égbolt ragyog ránk, és eső potyog a nyakunkba. Visszanézünk. Pista bácsi áll huncuttul mosolyogva a hűtővizes tartály mellett. Búcsúzóul még utánunk fröccsentett egy adagot. Ezt a mosolyt, ezt a lelket melegítő parányi lángocskát kaptuk tőle ajándékba. Szilvási Csaba
