Kelet-Magyarország, 1983. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-23 / 95. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. április 23. A festő Váci Elindult két szegénysorsú nyíregyházi fiú, Mihály és András. Mihály 1924-ben született, négy évvel idősebb volt testvérénél. Költő lett, a „mi Váci Miskánk”. Ránk hagyta szép és keserű örökségét, százhúszat verő szívét ... És a másik fiú, András? Róla kevesebbet tudunk, így igaz. Pedig ő is maradandót alkotott — és alkot ma is — festményei, grafikái a magyar képzőművészet kincsestárát gazdagítják. Váci András festőművész a fővárosban él, a Bartók Béla út 78. sz. alatti, nemrég még társbérletes, műtermes lakásban. Felesége Pintér Éva gobelinművész. Az ötvennégy éves festőművész, a kisebbik Váci fiú életre- szóló indíttatást kapott szülővárosától. Édesanyja, idős Váci Mihályné, aki 80 éves korában, két évvel ezelőtt könyvet írt a család életéről, így emlékezik a két fiú iskolai éveire: „Amikor Misu fiam elvégezte a négy elemit, beírattam a Jókai Polgári Iskolába. Ott is elég jól tanult. Ekkor már több volt a kiadásom, az öccse, András is járt iskolába — majd később ő is a Jókaiba. Ide már sok minden kellett, a könyveken, füzeteken kívül is. Rajztábla, rajzlap, lombfűrész és hozzá deszka, a ruházásuk is, ahogy nőttek, egyre többe került. De láttam, hogy szorgalmasak, szeretnek tanulni, hát nem vontam meg tőlük semmit...” András a polgári iskola után a kereskedelmiben folytatta a tanulást és ott érettségizett. Aztán, hogy a család megélhetési gondjain enyhítsen, elszegődött dinnyecsősznek. Kell-e ettől meghittebb, közvetlenebb kapcsolat ember és természet, ember és táj között? Rajzolgatni, festegetni gyermekkorától szeretett, de még nagy út állt előtte... A dinnyeszezon lejárta után a család bíztatására és saját érdeklődésének engedve beiratkozott a tanítóképzőbe. Tizennégy tárgyból kellett különbözeti vizsgát tennie, sikerült. „Néptanítói oklevelet szereztem, de már a diákévek alatt mindjobban vonzott a festészet. Negyvenhatban beiratkoztam a Bessenyei György Képzőművészeti Népfőiskolára, ahol Diószegi Balázs, Ősz Dénes és olykor Boros Géza foglalkozott velünk, fiatalokkal. Sokat köszönhetek első tanítómestereimnek, akik buzdítottak, hogy jelentkezzem a Képzőművészeti Főiskolára...” ő is egy lett a vidékről a fővárosba felkerült fiatal tehetségek közül, akik új, szokatlan nagyvárosi környezetben, gyökerek nélkül igyekeztek megkapaszkodni, talpon maradni. Kötődés a szülővároshoz, a családhoz, az otthon melegéhez, és kötődés egy új élethez, amely a nagyobb lehetőséget kínálta a tehetség kibontakoztatására és kamatoztatására. Népikolllégista lett, megélve mindazt a jót és rosszat, ami a „fényes szellők” nemzedékének kijutott. A Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi István, Bencze László és Pór Bertalan tanítványa volt. Különös melegséggel beszél Pór Bertalanról, akinek nemcsak szakmai, hanem emberi gazdagodását is köszönheti. 1952-ben kapta meg a diplomáját, ami tehetségének, szorgalmának szép bizonyítéka, de csak „belépőjegy’ a művészetek világába. A többit már egyedül kell végigjárni, elismerést szerezni, megállni és megélni művészi munkájából... „Nehéz időszak következett a főiskola után. Ez volt az az évfolyam, amelyiknek már nem jutott hely, állás. Egy évig igen keservesen éltem, albérlet, társbérlet... Közben elég gyakran járogattam haza is, hívtak, jöjjek vissza a szülővárosomba, de akkor már elég sok minden kötött Pesthez, és arra is gondoltam, itt egy művésznek a megélhetés biztosabb, még ha az indulás nem is kényeztetett el... Sokat dolgoztam. Festeni jobban szeretek, mint rajzolni, mert a festmény egyedi, nem ismételhető, és igen nehéz tőle megválni, míg a grafikából tartalékolni lehet és ugyanaz a munka sokszorosítható, a művésznek nem kell örökre megválni tőle...” Váci András festő- és grafikusművész nem tartozik a zajosan alkotók közé, akivel mindig történik valami. Csendes, könnyen sebezhető alkat, aki végtelen érzékenységével és féltőn figyel környezetére, szülővárosa üzeneteire. Aki úgy lett fővárosi művész, hogy megmaradt nyíregyházinak, szabolcsinak. Elég festményeit, grafikáit szemügyre venni. Legjobb alkotásait megtalálhatjuk a Nemzeti Galériában, több hazai képzőművészeti gyűjteményben, sőt a szovjetunióbeli Vilniusz képtárában is. Egyik legutóbbi kiállításának katalógusán mind a három kép ismerős; Tiszai komp, Nyírségi tanya, Krumpliültetők ... ' „Kedves emlékeim közé tartoznak azok a hetek, napok, amikor a hatvanas évek elején feleségemmel jártuk a megyét. Kisvárdán, Nyírbátorban, Vaján és még sok helyen megfordultunk. Jártuk a nyíregyházi tanyavilágot is. Kerékpárral,,gyalog, sokat rajzoltam, festettem. Nagy szükségem volt erre, mert itt, ha kinézek az ablakon, legfeljebb a végtelen aszfaltot látom.” Kerülgetjük a fájdalmas emléket, a testvér Váci Mihály korai halálát; de lehet hallgatni akkor, amikor mindketten rajongásig szerették szülővárosukat, az itt élő embereket? Félszavakkal említi András, amikor a munka sodrában, a pesti forgatagban összefutottak Miskával, ott sem volt más téma, mint a város, ahonnan indultak. Miska nem egyszer az utcán mondta el egy-egy új versét Andrásnak. András műterme volt a baráti találkozások színhelye is, ahol Simon István, Latinovits Zoltán és más költők, művészek ülték körül a már ereklyének számító kerekasztalt. Művészbarátai nem jöttek üres kézzel, egy- egy alkotásukat is magukkal hozták. Nem a Váci családnak ajándékul, hanem a mi megyénknek, a vajai múzeumnak... Váci András lassan húsz éve gyűjti kitartóan, nagy gonddal és fáradozással a vajai képző- művészeti képgyűjtemény anyagát. Mutatja a kézzel írott „alapítólevelet”, a több mint harminc művész nevét tartalmazó listát, akik Váci András felkérésére egy, vagy több művüket a vajai múzeumnak ajándékozták. Ilyen nevek találhatók az ajándékozók között: Barcsay Jenő, Nagy Sándor, Gádor Magda, Kokas Ignác, Szurcsik János, Würtz Ádám. „Szívemen viselem a vajai gyűjtemény sorsát. Ez számomra nagy felelősséggel is jár, hisz olyan művészektől kérek alkotásokat, akik művészetünk élvonalában vannak. Nem mindegy hová kerülnek a műveik. Ezért is igyekszem figyelemmel kísérni az ajándékozott vagy vásárolt alkotások sorsát, úgy gondolom a képnek ott van a helye, ahová és amiért a művészek is szánták, örülök neki, hogy most már végleges helyet kapott a múzeumban a gyűjtemény, s a mai magyar képzőművészetet tükröző állandó tárlat jól megfér a gazdag, kuruc kori történelmi emlékekkel ...” Váci András kezdeményezésére és fáradhatatlan gyűjtő munkássága eredményeként — a korán elhunyt Molnár Mátyás múzeumigazgatóval együttműködve és a vajai alkotóházban vendégeskedő művészek jóvoltából — maradandó képzőművészeti gyűjteménnyel gazdagodott a megye. Ügy >is mondhatnánk: Váci András egyik fővárosi „követe” Szabolcsnak úgy is, mint a vajai képtár megalapozója, és úgy is, mint alkotóművész. Először harmadéves főiskolás korában jelentkezett az első nemzeti kiállításon. Azóta mint festő és grafikus szerepel a kiállításokon, az utóbbi években főként grafikai munkái ismertek. Egyéni kiállítása 1962-ben volt az Ernst Múzeumban, majd a következő évben szülővárosában, Nyíregyházán mutatkozott be legjobb alkotásaival. Több vidéki városban rendezett kiállítást feleségével együtt. Leninvárosban, Vaján, Kisvárdán, Nyírbátorban, Jászberényben, Tokajban. Bátyjáról készített illusztrációit kiállította Vácott, Veresegyházán, Tiszaszalkán. Munkái az országos grafikai kiállításokon is szerepeltek. 1980-ban Bécsben csoportos tárlaton vett részt. „Igaz, az utóbbi években sok elfoglaltság és betegeskedés miatt ritkábban járok haza, de Nyíregyházától nem szakadtam el. Tavaly is kértek tőlem kiállítást, de én újabb anyagokkal szeretnék jelentkezni. Betegségéin már hónapok óta hátráltat az igazán aktív munkában.” Ottjártunkkor András az édesanyját várta, hogy együtt menjenek Miska sírjához. „András fiam hív — írja könyvében Váci néni —, de én nem tudok Pesten élni, nem tudom ezt a várost itthagyni. Itt éltem, ez nekem az életem...” Váci András több mint harminc éve nem a szőke városban él, valójában mégis minden ideköti. Ezért is hihetetlenül érzékeny, ami szülővárosa és közötte történik. Ö közeledik és közeledést vár ... Páll Géza TWHtttlW FILMJEGYZET Ne sápadj! A Társulás Stúdió műhelyében ’— a Magyar Televízió közművelődési főosztálya támogatásával — készült új magyar film, egy nehéz ember portréját állítja elénk. A szociográfiai vizsgálódás alanya, Medve Alfonz hosszú monológokban és elharapott félmondatokban vall életéről, felfogásáról, tapasztalatairól. Gondjai hangsúlyozottan társadalmi töltésűek. De nemcsak szózuhatag zúdul ránk az alkotásban. Az egykori téeszelnököt, a mostani fogatost cselekvés közben is látjuk, amikor és ahogyan tettekké változtatja elveit, és a maga szerény eszközeivel küzd elképzelései igazáért. Gulyás Gyula és Gulyás János médiuma „domaházi parasztpolgár”. A maga erejéből vált fontos személyiséggé, aki — jellemének talán ez a legnagyobb pozitívuma — tudatosan összekapcsolja az össznépi és az egyéni érdekeket, az „enyém” és a „miénk” fogalmát. Hitvallása így hangzik: „Nem sápadunk, az a fő. Le a kalappal, dolgozunk míg bírunk. Mikor nem bírunk letesszük. Jobb száz irigy, mint egy szánó”. Medve Alfonzt „durrdefekt módjára” — ez is az ő kifejezése! — teszik a domaházi termelőszövetkezet élére, melyet hályogkovácsként is eredményesen vezetett. Jelentős eredményeket ért el, a munkaegységre fizetett összeget hamar megsokszorozta. Később összeütközésbe került a törvénnyel. Pénz nem tapadt a kezéhez, a szabálytalanságokat a köz érdekében követte el, mégis becsukták. Van ilyen. A kiszabott büntetés nem volt arányban a vétekkel. Miután „győzött az igazság” (kiemelés Medve Alfonz frazeológiájából), a korábbi elnök egyszerű tagként állt be a sorba. Gazdaságát felvirágoztatta. Funkciót nem. vállalt többé, ám poros száját időnként kinyitotta. Azaz kinyitja ma is. Vallomása a keserűségnek és az erőnek egyaránt bizonyítéka: „Én a magam részéről befejeztem egyszer és mindenkorra, mert én mint kisállattenyésztő tsz-tag, mind a kettő nem megy. Nem azt mondom, hogy még egyszer-kétszer be nem ugrok, mert a véremben van.” A Ne sápadj! legjobb jeleneteiben egy szorgos élet dokumentumai elevenednek meg. A munka felfedezett értelme és szépsége. A közéleti cselekvés felelőssége. -Az elvek konfrontációja. A hétköznapok szürkesége és áhítata. A felszabadult szórakozás pillanatai. S mindez szerves összefüggésben Medve Alfonz rokonszenves — bár nem minden tekintetben elfogadható — fixa ideáival. (Zárójelben: ahogy a nőkről vélekedik, elfogadhatatlan. De nem rójuk meg ezért, egy ember a tévedéseivel együtt teljes. És hát ebben az esetben is — amikor a robotoló lányok-asszonyok érdekében emel szót — humanista szándékok vezetik.) A domaházi parasztpolgár állandóan előre néz. Alighanem ez kiegyensúlyozottságának a titka. Terveket kovácsol. Indulatait nem rejti véka alá. Kötődéseiben sem a pillanatnyi érdek, hanem a használni akarás a fő motívum. Egyszóval: korunk hőse ez az életet teljes intenzitással élő ember. A Gulyás testvérek eddigi életműve — noha fiatalok, filmográfiájuk máris tekintélyes — hangsúlyozottan társadalomcentrikus. Szeretik az ellentmondásokra irányítani a figyelmet, mert — ars poeticájukból idézünk — „a legközönségesebb eset elemzésekor is fel lehet tárni az összefüggéseket, az erőteret”. Azzal is egyetérthetünk, hogy az efféle dokumentumfilmekkel valóban okosan lehet politizálni. Társadalmunk nagykorúságának is fokmérője, hogy mi van a vásznon. Szilágyi Ákos említi egyik tanulmányában: „Medve Alfonz alakját (a szerzők) úgy állítják elénk, ahogy ők maguk élték át a vele való találkozást : nemcsak rokonszenvesen, nemcsak vele szolida- rizálva, hanem állandóan tanulva tőle. Tanulni — mit is? Például életerőt, kitartást, erkölcsi szilárdságot, vidámságot. élni-, szeretni-, mulatni- tudást, munka- és természetszeretetet, szabadságot... A szerzőnek hőséhez fűződő viszonya a film elkészítésének folyamatában egyre inkább az ifjú tanítványnak az idős mesterhez való viszonyává válik.” A fejtegetést kritikai észrevétellel folytatjuk. Feltehetően a tisztelet az oka* hogy a Gulyás-kettős akkor sem vitatkozik Medve Alfonzzal, amikor a sohasem sápadó férfi vulgarizmusok ösvényedre téved. Idealizálásról nem beszélhetünk, azt azonban nem hallgatjuk el, hogy szélesebb és változatosabb körképpel lehetett volna ellenpontozni a börtönnel kapcsolatos kálvária bemutatását. A Ne sápadj! érdekes film, de megbocsáthatatlanul hosz- szú. A szerkesztés művészete: a szelekció művészete. Gulyásék alig használják az ollót. Snittjeik általában hosszabbak a kelleténél. Ezzel a kellő hatást kockáztatják, mért különben együtt lehet élni a figurákkal. A mű értékét csökkenti az is, hogy a szövegnek legalább harmada érthetetlen. A motyogásnak nincs dramaturgiai értéke, ezt most már elég sok film bizonyította. Ami a mos- datlanságokat illeti, kár lenne berzenkedni ellenük (hiszen mindez az életből vétetett), az arányokkal azonban itt is baj van. Miért szükséges csúcsot javítani káromkodásokból? Tanulságként főleg a „ne sápadjunk!” igazságát visz- szük magunkkal a vetítés után. Noha elég sok a szeplő a szociográfiai vizsgálódásban, a summa nem sovány. Bizakodjunk a még jobb folytatásban. Veress József Dél-Amerikában nagyon kevesen fordulnak meg közülünk, s alig-alig tudunk többet erről a földrészről, mint hogy a katonai diktatúrák és -puccsok földje. A kontinens kisebb-nagyobb magyar közösségeiről, hagyományairól még hiányosabbak ismereteink, arról pedig végképp nem volt tudomásunk eddig, hogy ezek a tradíciók az 1500-as évek elejéig nyúlnak vissza. Most alkalmunk nyílik ismereteink gyarapítására Szabó László — Ladislao Szabó — könyvének a segítségével, amelyet Magyar múlt Dél- Amerikában (1519—1900) címmel adott ki az Európa. Előbbi kiadása a Buenos Aires-i Editorial Trannsyl- vaniánál jelent meg 1978- ban. A neves argentínai író-újságíró és történész (1905-ben született Gyöngyöspatán, 1924 óta élt Dél-Amerikában és tavaly hunyt el) szenvedélyesen kutatta a i*égi időkben Dél-Amerikában járt magyarok nyomait, s néha egészen meglepő felfedezésekre jut. Ezekből ad ízelítőt magyar nyelven most megjelent Maiyar núll Dél-Bnerlkákan könyve is. Érdemes idéznünk néhány mondatot a kötet előszavából: „A magyar múlt feltárása Dél-Amerikában nem üres délibábkergetés, sem pedig nemzeti hiúságból fakadó dicsőségsóvárgás, hanem céltudatos, lankadatlan igyekezet, ami egy nagyon is érezhető űrt kíván betölteni. Szeretne hozzájárulni önismeretünk bővítéséhez is: ahhoz, hogy jobban megismerjük magyarságunkat a múlt tanításain keresztül... Igen, ez a föld nekünk nem idegen. Itt mindig jártak magyarok.” Megtudhatjuk a kötetből, hogy nem Budai Parmenius István költő-prédikátor volt az első magyar, aki 1583-ban Amerika földjére lépett, hanem több mint ötven esztendővel korábban a Magellán- expedíciónak, „az emberiség legmerészebb kalandjának” egyik jeles tagja, Varga János, aki egyébként egy spanyolországi börtöncellában fejezte be életét. Érdekes adatokat olvashatunk Pizar- ro magyar conquistadorairól, s feltárul előttünk a „la hun- gara” rejtélye. A hithirdetők, felfedezők, tudósok soraiból sem hiányoztak egykori honfitársaink. Az első magyar Jézus-társaságbeli hithárde- tő, aki Amerika földjére lépett, az 1647-ben született Rátkay János volt, egy gazdag és előkelő dunántúli család sarja. Az ő nyomdokaiba lépett néhány évtizeddel később Koncság Nándor földrajztudós. A latin-amerikai magyar hithirdetők egyik kimagasló egyéniségéről, Bren- tán Károlyról is olvashatunk, majd Szentmártonyi Ignác földrajztudósról, aki Európába visszatérve a portugál király csillagásza lett. Találkozunk a kötetben Orosz Lászlóval, akinek nevéhez fűződik az első könyvnyomda felállítása a Rio de la Plata melléki országokban, megtudjuk, 'hány magyar esett el az ituzaingói csatában, megismerjük Vámosyt, a kalapost és Vámosyt a költőt, elgondolkozhatunk afelől, hogy miről álmodozott Magyar László Punta del Estében, s érdekes képet kapunk Szalay Lőrincről, a mondái hírű versekben magasztalt pampai betyárról, Debály Ferencről, az uruguayi és a paraguayi nemzeti himnusz szerzőjéről. Nyomon követhetjük — Bem egykori táborkari főnökének — a legendás Czetz János tábornok életútját, aki az első tisztiiskolát alapította Argentínában, és megtudhatjuk, hogy ki is volt az a Mayer Móric, akiről falut neveztek el Dél- Amerikában. Hézagpótló, értékes, jó olvasmány Szabó László könyve Izgalmasabb, mint bármely detektívregény. Orosz Szilárd Mfl íWin’öiiWlKMPWíl«'.
