Kelet-Magyarország, 1983. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-13 / 86. szám
1983. április 14. Kelet-Magyarország 3 MÄR csak olyan az EMBER TERMÉSZETE, hogyha valamit nem szeretne, vagy nem tud véghezvinni, akkor azt önmagán kívüli okokkal menti, magyarázza. Egyszerűen fogalmazva: kifogást keres. Manapság hovatovább ilyen ürüggyé válik az az érv, hogy nincs módja mindenkinek vállalkozni. Hiszen — mondják e felfogás hívei — mégsem állhat neki mindenki gmk-t (gazdasági munkaközösséget), szakcsoportot, polgárjogi társaságot, kisvállalatot szervezni ... Hamis, önnyugtató logika ez, hiszen még az olyan kisvállalkozások alapításától is eltántoríthatja a figyelmet, amelyekre a társadalmunknak szüksége volna. S még hamisabb azért, mert a vállalkozás fogalmát leszűkíti a kisvállalkozásokra. Mégis _ azt tapasztaljuk, hogy nem ritkán az egyedül üdvözítő és korszerű megoldásnak kijáró nyomatékkai írnak, szólnak nálunk a kisvállalkozásokról. Ha így haladunk, egyre inkább homályba szorul, hogy a kisvállalkozás csupán az országos és az egyéni »gyarapodást szolgáló gazdaság- szervezési megoldások egyike. Mint ahogy az is kieshet közgondolkodásunk figyelméből, hogy nem mindenütt üdvözítő a kisvállalkozás, még ott is lehet veszteni. TÖBB OKA VAN ANNAK, hogy közfelfogásunk itt tart. A legfőbb ok talán az, hogy a 7Ö-es évek legvégén o kisvállalkozások gondolata együtt jelent meg a vállalkozás, a kezdeményezés fontosságának hang- súlyozásával, a vállalati önállóság, a gazdálkodási rugalmasság erősítésének sürgetésével. Ezek a fogalmak egy időben jelentek meg a2 új növekedési pályára való átállás programjának — és kommentárjainak — részben új szókészletével. Táplálta a félreértést az is, hogy az első kisvállalkozások az új programok meghirdetése után azonnal mutatták, bizonyították, hogy valóban rugalmasak, racionálisak, különösen a vendéglátásban és a kereskedelemben: hosszabb lett az étlap, udvariasabb a kiszolgálás, néhány új kis üzlet nyitva tartott vasárnap délelőtt is stb. így — akarva-akaratlan — a vállalkozás, a kezdeményezés modelljeivé váltak. Szem előtt voltak, okos dolognak tűntek, hiszen igen kényelmesek voltak a vásárlók számára. A nagyságrendre, a népgazdasághoz mért értékükre, szerepükre a közvélemény kevésbé figyelt. (Annak idején a mezőgazdaságban a háztáji és a nagyüzem egymáshoz mért arányai sem tisztázódtak azonnal. Sőt: ezt olykor még ma sem árt felemlegetni, hogy melyik szektor a nagyobb jelentőségű, hozamú, ha az egész gazdaság gyarapodását nézzük.) EGY-KÉT ADAT ÖSSZEVETÉSÉVEL azonban elkerülhetők a félreértések. A nemzeti jövedelem 1982- ben mintegy 650 milliárd forint volt. Ehhez az ipar csaknem felerészben járult hozzá: 320 milliárd forinttal. Ennek az összegnek még a fél százalékát sem éri el az, amit a kisvállalkozások nyújtottak tavaly. Pedig a vállalati gmk-k száma már több mint 3200, a „függetleneké pedig több mint 2300 és mintegy 41 ezres taglétszámmal működnek. A „gmk-kon kívüli” l ______ szocialista iparban viszont egymillió-háromszázezren dolgoznak. Ha a kisvállalkozások száz százalékkal növelik a teljesítményüket (mezőgazdaság nélkül) még akkor sem fogják elérni a gmk-kon kívüli ipar nemzeti jövedelemhez való hozzájárulásának egy százalékát. Hol fontos akkor a vállalkozás, a kezdeményezés? Sehol sem szabadna megnyugtatni a lelkiismeretet azzal, hogy nincs mód a vállalkozásra, mivel nem lehet mindenütt gmk-kat alakítani. Mindenütt vállalkozni kell és mindenütt lehet is. Sőt: elsősorban éppen ott kell, ahol egyetlen ötlet, kezdeményezés azonnal milliárdokat hozhat, ahol a legnagyobb teljesítő- képességű termelőeszközök kihasználását, fejlesztését lehet és kell javítani, tehát a nagyiparban. Sőt, általában az iparban, ahol a kis- és közepes üzemek teljesítőképessége is sokszorosan felülmúlja, akár az iparon belüli gmk-k kapacitását. A KERESKEDELEMBEN, A SZOLGÄLTATÄSBAN, helyileg lehet nagyobb súlya a kisvállalkozásoknak, bár a nagyüzemi kereskedelmi és szolgáltató hálózat nélkül a fogyasztás mai szintjén lehetetlen lenne boldogulni, a kicsik itt is csak kiegészíthetnek, színezhetik a kínálatot. Nem negyvenezer, még nyolcvanezer ember is csak a töredékét képes előállítani mindannak, amire a 10,7 millió állampolgárt számláló szocialista társadalmunknak szüksége van. Ezért az egész országnak a hasznára válna, ha egy új hullám indulna el, a következő gondolattal: elsősorban a gmk-kon kívül kell vállalkoznunk. A gmk-kat arra használjuk, amire valók: egy-egy helyi gond. szűk kapacitás feloldására, a nagygazdaság nagy teljesítményének elősegítésére, például karbantartással, alkatrészgyártással, egy-egy újítás kivitelezésével, anyag- szállítással stb. Elsősorban persze mindenütt a vállalatok vezetésének kell vállakoznia jövedelmezőbb fejlesztésekre, szervezési . megoldásokra, üzletekre, társulásokra, akciókra, a belső érdekeltségi, irányítási rendszer tökéletesítésére törekednie. Az igazság azonban az, hogy minden poszton bőségesen kínálkozik alkalom a hasznos ötletek, megoldások kigondolására, végrehajtására. Egy esztergályos is tud vállalkozni, a mindennapos, megszokott munkája megjavítására, tud újítani, ésszerűsíteni, műszaki-szervezési intézkedésekre ja- j vaslatot tenni. VÁLLALKOZÁS az is. ha valahol egy nagyüzemben a szűkös kapacitás ellensúlyozására gmk-t hoznak létre. Hasznos kezdeményezés, ha észreveszik, hogy az adott munkahelyen ez lehetséges és szükséges. De legalább ilyen jó vállalkozás az is, ha. valahol például egy új brigád megalakítását kezdeményezik, amely a jobb hatásfokú,: takarékosabb, fegyelmezet- \ tebb munkára vállalkozik, j Ha nagy, több ezres kollek - i tívák fognak össze, annak | alighanem hamarabb meg lesz a látszatja az ország pénzügyi mérlegében, mint pár száz, vagy ezer kisvál-1 lalkozás éves eredményes- í ségének, az abból befolyt | adóknak. Nagyban kell vállalkozni, [ annak nagy az eredménye.! Gerencsér Ferenc Kincsek Szakmunkásjelöltek Jól felszerelt tanműhelyben képzik a tanulókat a Fehér- gyarmati Ruhaipari Szövetkezetnél. KACSAtlZEM. A székelyi Búzakalász Tsz ramocsaházi telepén üzemelő kacsakeltetőben évente hét alkalommal — egyidejűleg ZZ ezer — keltetnek tojást. Képünkön: gyakorlott asszonykezek válogatják a keltetéshez a tojásokat. „Különös mesterség a miénk...” Munkatársak mondták róluk: — Furcsa emberek. Mindig kitalálnak valamit. Legutóbb kibérelték Mátészalkán egy iskola tornatermét és meghívtak egy csomó brigádot. Hogy mennyibe került nekik? Ha csak az utánajárást is számítjuk, akkor is sokba, de csináltak egy vidám napot... Győrteleken a szociális otthonban mondták: Aranyemberek — A postások? Azok aranyemberek voltak. Olyan központi antennahálózatot építettek, hogy az megszólal. Pedig csak javítani jöttek. És nem néztek azok időt, nekiláttak és megcsinálták, valami olyasmit mondtak csak, hogy nekünk ez fontos. Hát persze fontos, de még köszönni se hagyták, csak azt mondták, ha baj van keressük őket. . . Bejegyzések egy brigádnaplóból: „Jöttünk haza, találtunk egy oszlopot. Ráfért, lefestettük ...” „Kint voltunk, és láttuk, hogy a szomszédban egy nő kínlódik a tüzelővel. Hordta volna, ha bírja. Megismerkedtünk Valóczi Vilmával, egyedül neveli a gyerekét. Nekünk semmi volt, ami neki nehéz. Behordtuk azt a tüzelői...” „Az iskolában rendezett vetélkedő sikerült. Többen is azt mondták, máskor is csináljunk ilyet. . Hi kell a jóhoz? Mi kell a jóhoz? Bégány Miklós fiatalember. A posta Mátészalka 3- as számú építési csapat Zalka Máté szocialista brigádjának vezetője. Jelenleg is tanul, a Szakma Ifjú Mestere cím büszke viselője. — Én nem tudom. A naplónkban olyan nincs, ami ne lenne igaz, de rendkívülit mi sohase csináltunk. — A szociális otthon? — Hadd nézzék a kis öregek a tévét. . . — A tüzelő? — Minekünk az nem volt nehéz. — Több községben is felújították a hangosbemondók vonalait, másutt felajánlották, hogy gondozzák. — Azokat megviselte az idő, pedig szükség van rájuk. Mi értünk hozzá. Miért ne csinálnánk. — Mi kell a jóhoz? — Jókedv és semmi más. — A jó brigádhoz? — Néhány ember, aki szereti azt, amit csinál. Néhány közös öröm, ha ügy érezzük, hogy jó volt, amit csináltunk, munkabrigád” címet értünk el. Aztán kiválóak voltunk — Bemutatná a brigádot? — Persze. 1981-ben alakultunk. Nagy Imre, Veres Károly, Karácsony Zsolt. Ennyien voltunk. Gondoltuk, ha úgyis együtt dolgozunk miért ne legyünk brigád? Az első fél évben „jó” minősítést, az év végére „Kiváló tavaly is. —f Hogyan lesz egy kis közösség kiváló? — Nem tudom. Mi az első évben 15 százalékos munkaóra-megtakarítást értünk el. Csináltunk egy tantelepet, persze magunknak, de úgy, hogy mindenki használhassa. Rájöttünk, hogy felesleges, hogy az oszlopok, betongyámok kiszállításához Nyíregyházáról jön kocsi. Vállaltuk, hogy kivisszük magunk. Kibírtuk. Volt egy nagy vihar. Tudja, hogy olyankor a távközlésnél mi van? Kivittünk öt oszlopot, de ha már kivittük fel is állítottuk. Aztán végeztünk fejenként 25 óra társadalmi munkát is ... Tanul a mester is — ön a szakma ifjú mestere. Most is tanul. A többiek? — ök is tanulnak. Februártól jött hozzánk Illés Károly, 'aztán Balogh Józsefné. Ketten elmentek, de akik most együtt vagyunk, azok összeszoktunk. Tudja, különös mesterség a miénk. Sokszor nehéz, nem is fizetik agyon, de érdekes és szép. Akiről az a bejegyzés áll, hogy segédmunkás, az is szakmunkás. Részben, mert van egy másik szakmája, részben, mert menthetetlenül beletanul. És ha egyszer már beletanult, akkor szereti is. Ha megismeri a területet, akkor egyre könnyebb a dolga is. Mi idén már 30 százalékos munkaóra-megtakarítást tervezünk. És ahol csináltunk valamit, akár társadalmi munkában, akár másként azt úgy tettük, hogy később is figyelünk rá ... — És milyen a brigád a munkaidőn túl? — Ha valamit csinálunk, akkor abba mindenki benne van. Hárman voltunk külföldön, kirándult a brigád Berekfürdőre, saját magunknak szerveztünk elméleti oktatást, elmegyünk színházba, vagy moziba, de nem ez a fontos. — Mi a fontos? — Az, ha két ember közülünk találkozik az utcán, akkor megörül a másiknak. — Ennyi kellene csak a jóhoz? — Jókedv kell ahhoz, meg néhány ember. Semmi más. Bartha Gábor A z idős ember a korházi fényes folyosón, a csempé- zett falhoz támaszkodva tipeg. Rajta kék-fehér csíkos pizsama. Fején csontszínű posztósapka. Arcát beterítik a barázdák, több mint nyolcvan év jegyei. Mindazonáltal szelíd tekintetű kék szemében szilárd az életkedv. Aprókat lép. Lassan halad a fal mellett. Pár nap múlva hazamehet, mondta a vizitkor a főorvos, rendes szintre kerül a megrakoncátlankodott vérnyomása. öröm ez, persze. Kellemes hallani a szobatársak jókívánságait is. Kezdték megszokni, hogy az idős ember öt gyermeke, s unokái közül szinte naponként került látogatója. Mihály bácsi öröme mégsem teljes. A falnak támaszkodva tipegett. Az ügyeletről feléje indul Jolánka nővér. — Hová, hová Miska bácsi? — szólítja a nővérke mosolyogva. Az öregember megáll, felnéz, aztán csóválja a fejét. — Nem tudom mi lett a botommal. Azt próbálom keresni. Nézzen már utána kedveske is. A bot, tényleg. Az öregtől elválaszthatatlan járóbot. Amivel könnyebben jár. — Hol hagyhatta, Miska bácsi? Hol tette le utoljára? — válik készségesre a keresésben a mindig mosolygó fiatal nővérke. — Megfordultam ma a kezelőben, ültem a folyosói pihenőben is — sorolja az idős ember. A nővér ügyes gyorsasággal mozog, keresi az ismert járóbotot. A betegnek minden gondjában szükséges se gíteni. Nincs, nincs. Se itt, se ott. Nincs más hátra, szétnézn a betegszobában, a Mihály bácsi ágya körül. S ez járt szerencsével. A bot az ágy melletti kis szék rény mögé beesve fekszik. Régi gazdája bizonyára a falnak támasztotta, de nem vette észre, amikor beesett. Szinte láthatatlanná vált. örül Mihály bácsi. Gyenge erővel összecsapja a kezét. Szinte újong. Int a, nővérnek, hajoljon hozzá. Megpuszilja mind a két arcát A bottal biztosabb a gyenge lábú ember járása. A kop- panást felfogja a végén a kopott gumihuzát. És megható az idős ember őszinte öröme. Asztalos Bálint Bejegyzések egy naplóból K int ragyog az áldott tavaszi nap. A kis piros vonat haragoszöld gabonatáblák, gőzölgő földek között robog Nyírbátor felé. Húsvét utáni hét, a fülkében három ember, meg eßy gyerek. Az ablaknál idősebb, hatalmas tenyerű férfi, mellette valamivel fiatalabb, kalapos társa. A kislány az ablakot ma- szatolja kormos ujjaival, nagyanyja húzná magához, végül kifakad: — Meglátod nem jössz többet velem Nagyarba! Az idősebb férfi felkapja fejét a község nevének hallatán: — Maguk is tiszahátiak? — Azok hát! Most jövünk Miskócrul, a jányoméktól. — Elkerültek? — El... — legyint az asz- szony. — A másik még mesz- szébb, Szentendrére. — Hát bizony, így van ez! — bólogat a kalapos. — Az enyém is túl van a Dunán, Esztergomban. Az idősebb morog, csóválja a fejét: — Felneveli őket az ember, oszt’ nyakukba veszik a világot. — Táskájába nyúl, kis csokoládédarabot tör, nyújtja a kislánynak: —• vedd el jányom. Az enyém úgy is Pesten maradt. Három szempár szegező- dik a kislánykára, aki Miskolc mellől, Ongáról jön haza nagyanyjához, Nagyarba. Nem vették fel az óvodába, s jön nyaralni... — Bizony ez most a szokás — szól ismét a kalapos. — A pulyák szétrepültek, mi még vén fejjel járhatunk utánuk. Beszélget a három korosodó ember, bekalandozza a szó a fél országot, a fél Tiszahá- tot. Jönnek sorba a régi cimborák, az ismerősök, negyed- százada látott arcok bukkannak fel az idő homályából. — Szóval maga nagyari? — néz az asszonyra az idősebbik férfi. 7— Van ott nekem egy komám, a templom mellett lakik. Hát csak mondja meg neki, tiszteltetem. Nagy Bálint, Kisszekeresről. Zökken a vonat, már Szálkán állunk. Indulnak sorban mind a hárman, felpakolva hírekkel. Viszik haza a hírt, viszik a rég látott ismerősök, a messzire szakadt gyermekek életének darabkáit. Féltett kincs mindahány. B. G. Vállalkozni mindenütt lehet
