Kelet-Magyarország, 1983. március (43. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-12 / 60. szám

1983. március 12. KeiefrMagyaaewaág Három tavasz A taivasz többszörösen is szimbólum a magyar nép történelmében. A természet megújhodása mel­lett a kikelet három sorsfor­dulónkra is emlékeztet ben­nünket. Tavasszal bontottak zászlóit a márciusi ifjak 1848- ban, ekkor fogtak fegyvert a Tanácsköztársaságért népünk legjobbjai 1919-ben. S ugyancsak egy szép tavaszi napon valósult meg mindaz, amire a magyar nép évezre­dek óta várt, a szabadság és függetlenség. Fiatalok ezrei, milliói vállaltak tevékeny szerepet a nemzeti sorsfor­dulók idején. S nem vélet­len, hogy ma is a fiatalság, a Kommunista Ifjúsági Szö­vetség tagijai a kezdeménye­zői a három tavasz megün­neplésének. A forradalmi if­júsági napok rendezvényso­rozata hűen tükrözi a fiatal­ság eszményeit, s azt az utat hivatott bemutatni, amelyet népünk az említett évfordu­lóiktól kezdve végigjárt. Az elbukott szabadság- harc, a levert Tanácsköztár­saság mellett az ünneplés — érthetően — a felszabadulást köszönti a legtöbb rendez­vénnyel. Ám az akkori vé­res események mára törté­nelemmé szelídültek, iskolai tananyagban öltenek testet. A fiatalok azonban hiteles képet igényelnek a múltról, s a mostani gazdag rendez­vénysorozat lehetőséget nyújt az alapos múltkutatásra. Ért­hetően tssgáekapcsolják a po­litikai nagygyűlést a kulturá­lis műsorral, a menetdalver­senyt diszkó követi., a fák­lyás felvonulás előtt a d-iá-k- pölitikusok vetélkednek. A politikai, kulturális, mű­vészeti és sportrendezvé­nyek egyben jó alkalmat te­remtenek a pedagógusiaknak, ifjúsági vezetőiknek, KISZ- palüronáló szocialista brigá­doknak és a fiatalság ügyei­vel foglalkozó felnőtteknek a nemzeti tudat erősítésére, a hazaszeretet érzelmének el­mélyítésére. A véletlen egy­beesés kínálja a lehetőséget, hogy történelmünk dicső napjait egy háromhetes ese­ménysorozat keretében is­merje meg a fiatal. Nem vé­letlen, hogy a középiskolák­ban, főiskolákon, egyeteme­ken, az ipari, mezőgazdasági üzemekben és az intézmé­nyekben is változatos terve­ket készítettek a forradalmi ifjúsági napok méltó meg­ünneplésére. Bizonyára nem véletlen, hogy március 11— 13-a között a megyei diákna­pok művészeti bemutatói elő­zik meg a forradalmi ifjúsá­gi napok eseményeit. A rep­rezentatív Megyei és Városi Művelődési Központ ad ott­hont az énekkarok, a népitán- cosok, a diákszínpadok, a pol-beat együttesek produk­ciódnak. Bemutatkoznak a szavalók, a szólóhangszere­sek, képző-, ipar-, díszítő- és népművészeti kiállítást is nyitnak a művelődési köz­pontban. A forradalmi ifjúsági napokra készülő jel­vények tervezői idő­ről időre küzdenek azzal, hogy mindhárom forradal­mas tavaszunkra érvényes szimbólumot találjanak. Ügy tűnik, ezt most elősző: ol­dották meg sikerrel. Az 1983- as forradalmi ifjúsági na­pokat a nemzeti színekből formázott láng jelképezi. Tö­mör, egyszerű, világos kife­jezés. Mint arra a napokban a KISZ Központi Bizottsága sajtótájékoztatóján is utal­tak: a legfontosabb az egész rendezvénysorozaton a törtéi nebni tudat, a nemzeti büsz­keség erősítése, nagyjaink példáinak követése. MI VONZZA EGY TELE­PÜLÉSHEZ AZ EMBERE­KET? A MEGSZOKÁS, AZ INGÁZÁS NÉLKÜL ELÉR­HETŐ MUNKAHELY, A HÁZTÁJI, A BIZTOS JÖ­VEDELEM, A SZÜKEBB ÉRTELEMBEN VETT SZÜ­LŐFÖLD? A LEGGYAK­RABBAN EZEKET HANG­SÚLYOZZÁK. DE RÁCÁ­FOLVA A KÖZHIEDELEM­RE, MEGHAZUDTOLVA A STATISZTIKÁT, FIGYEL­MEN KÍVÜL HAGYVA A TÁVLATI FEJLESZTÉSI TERVEKET, MINDENKI­BEN MEGFOGALMAZÓ­DIK EGY GONDOLAT, MI KÖTI MÉGIS A LA­KÓHELYÉHEZ. OLYAN KOLLEKTIV KÖZÉRZET­RŐL VAN SZŐ, AMELY­BEN IDŐS ÉS FIATAL JÓL ÉRZI, S SZÍVESEN VALLJA MAGÁT AZ ADOTT HELYEN LOKÁL­PATRIÓTÁNAK. ÜJFE- HÉRTÓN KERESTÜK AR­RA A VÁLASZT: MILYEN A NAGYKÖZSÉG KÖZÉR­ZETE? Városok vonzásában Két város vonzásában ke­resi a helyét a nagyközség. Míg az 1949-es népszámlá­lás 15 ezer 674 lakosról tud, tíz év múlva ezerrel keve­sebben írták be lakóhelyük­nek ezt a falut, s a legutób­bi népességösszeírás 13 ezer 482 lakost rögzít. Volt Űjfe- hértó a megye második, leg­népesebb települése, de má­ra megelőzte a dinamikusab­ban fejlődő, városi rangot él­vező Mátészalka és Kisvárda is. Űjfehértó visszacsúszott a negyedik helyre. A ten­dencia harminc éve egyér­telmű. De akadnak-e olyan erők, amelyek gátat vethet­nek az elvándorlásnak? Apadó népesség — öregszik a falu —- Ke­sernyés a párttitkár,' Marján Pál hangja. — Mézzé, a szá­mok világosan beszélnek. Akik áz első hullámban hagyták el Üjfehértót, az ország nagy építkezésein ke­restek munkát és új hazát maguknak. Legtöbbjük má­ra nyugdíjas, de ott élte le munkáséveit és nem jön haza öregségére. A hetvenes években pedig már a két szomszédvár, Nyíregyháza és Debrecen és a kőhajítás- nyira levő Téglás viszi el a munkaképes korúak zömét. Ma 1800-an ingáznak a Haj­dúsági Iparművekbe, a gör­dülőcsapágy-gyárba és a megyeszékhely üzemeibe. Tudunk egy igen vékony ré­tegről, a ma még háztartás­belinek számító mintegy négyszáz asszonyról, akik a kedvező lehetőséget várják, hogy munkakönyvét váltsa­nak. őket már ideköti a család, utazgatni nincs ide­jük, de helyben nem talál­nak más munkát. S ami ért­hetetlen, a születések száma olyan alacsony, hogy alatta marad a megyei, de még az országos átlagnak is Har­minc év alatt 20,5 ezrelék­ről 9,6-re csökkent. Nem is tudom, talán gyökeres vál­tozásnak kellene történnie, hogy ismét gyarapodjon a népesség. A pártbizottság titkára szociológust megszégyenítő alapossággal ismeri, kutatja az okokat, mi készteti az itt élőket Üjfehértót lokálpat­riótaként szeretni, vagy ép­pen elhagyni. „Nyitunk a falu felé A Nyíregyháza felől érke­ző utas szemébe tűnik az egy szem gyár, ami a nagy­ipart hivatott megtestesíte­ni. Az Újpesti Gyapjúszövő­gyár helyi gyáregysége kö­zép-európai szintű munka- körülményeket teremt dol­gozóinak. Hahner Lajos igazgatóval különös statisz­tikára vállalkozunk: egy ké­zen meg tudta számolni a negyven éven felüli gazda­sági, termelési vezetőket. Jegyzetfüzete tanúsítja: a gyáregység vezetői — nem túlzás — az 50-es, 60-as években születtek! — Nem olyan különös ez — vélekedik az igazgató —, aki hozzánk kerül, a ma­gyar mércével mérve a legmodernebb gépeken'sajá­• títja el á textilipar alapmű­veleteit. Most érettségizett az első osztály a szakközépis­kolában, név szerint számon tartjuk, ki az, aki felsőfokú képesítést szerez, s mint üzemmérnököt várjuk visz- sza. A munkásságot mi a legfiatalabbakból próbáljuk alakítgatni. Olyan hétközna­pi apróságok miatt mentek el máshová dolgozni, mint az, hogy ide nem jött ki a Volán-busz, a munkásszál­lításiról nem is beszélve. Műs?akváltás. Nyolc szö­vőgépre ügye! Pocsai Anna. Fél éve töltötte be a tizen­nyolcat, most már őt is be­oszthatják éjszakára. — Itt lakom a faluban, így nem igyekeztem más­hová dolgozni. Mióta há­rom műszakba járok, jóval többet keresek. Nem megy el a pénz az utazgatásra, al­bérletre. Szeretem a szak­mámat — textilipari szak­munkás vagyok — és a fő, hogy anyagilag is jól járok. Igaz, hogy nem tartoznak közvetlenül a Magyar Gyap­júi onó- és Szövőgyárhoz ahol a közelmúltban száz­millió forint vált a lángok martalékává, mégis azonnal jelezték, segítenek, amivel tudnak. Mégiscsak ezernyi szállal kapcsolódnak egy­máshoz a textilipar révén. De igaz az érem másik ol­dala is: a múlt pénteken Tápiószecsőn fehér " asztal­nál találkoztak testvérgyár­egységek dolgozóival. — Sokszor mondták már — töpreng Hahner Lajos —, hogy nemcsak földrajzilag esünk ki a község vérkerin­géséből. Most nyitunk. Nem akarunk „állam az állam­ban” lenni, ezért nemrégi­ben feloszlattuk a gyári sportkört és beléptünk a nagyközségi sportegyesület­be. Termékeinkből kedvez­ményesen vásárolhatnak az áfészen keresztül a falu la­kosai. Soha annyian még nem mentek el tőlünk almát szedni, mint a múlt őszön. Ingázó értelmiség? Pejoratív tartalmat hor­doz a kifejezés, ingázó ér­telmiség. Pedig nem min­degy, hogy a községért sze­repet vállaló értelmiség ér­zelmileg is azonosul-e az ott élők gondjaival, örömeivel. Mindennapos látvány volt a félhetes vonat előtt a nyír­egyházi vasútállomáson, hogy ott szállt fel az egész tantestület, s délután ki mi­kor — lehetőleg minél előbb — igyekezett vissza a város­ba. Ezektől a pedagógusok­tól senki sem várta el, hogy valamilyen kulturális ren­dezvényen részt vegyenek. Pontosabban szólva, elvár­ták volna, de az ingázó ta­nár nem a falu közművelő­dését tartotta elsődlegesnek. — Lényegesen más szere­pet töltenek be a mezőgaz­daságban tevékenykedő dip­lomások — halljuk Zsíros János, az építő- és faipari szövetkezet elnöke vélemé­nyét. Maga is fiatal, most, 32 évesen vette át''második oklevelét. Mérnök-közgaz­dász. — A téeszekben dol­gozó értelmiségieknek ma­gától értetődő, hogy itt él­nek. Számukra nem kegy, hogy itt vannak, hanem jól felfogott anyagi érdek. Egyébként hiányolom, hogy nincs égy értelmiségi klub a faluban. Lehet, hogy vi­liágrengető dolgok nem szü­letnének belőle, de legalább alkalmat teremtene más szakmát gyakorló diplomá­sokkal való találkozáshoz is. Még jó, hogy a lakosság többségét nem az ilyesmik foglalkoztatják. Hallani olyan véleményt, hogy ha biztos jövedelemre vágyik valaki, csak jöjjön valame­lyik tsz-be, és megtalálja a számítását. Nem ritkán ko­pogtatnak a Vörös Hajnal vagy a Lenin Tsz ajtaján munkavállalási szándékkal. Takács Antal, a Vörös Haj­nal Tsz elnökhelyettese — maga is tősgyökeres újfe­hértói — az évtizedek alatt formázódott háztájit.,említi. — Pár éve még csak ku­koricával vetették be a ház­tájit, ma már borsmentát, dinnyét, paprikát, paradi­csomot, dohányt kínálnak innen felvásárlásra. Évek óta hiába győzködöm a ta­gokat, nem tudok elküldeni üdülni senkit. A csavarüze­münket tovább szeretnénk bővíteni, egyre többen jön­nének hozzánk. Hol van már az az idő, amikor egy takarítónői ál­láshoz is pártbizottsági ajánlás kellett! Két kézzel kapnak a dolgos kezek után a tsz-ben; számviteli, pénz­ügyig faipari szaKemberek^t látná örörfimeí az ép.ítoipáf? , szövetkézét; harmi n é-negy-R‘ ’ ven munkást máról holnap­ra felvenne a gyapjúszövő. De mit szól ehhez a poten­ciális munkavállaló? Sándor Valéria gyors-és gépíró így beszél erről: — Ma már azt mondom, jó, hogy Nyíregyházán nem találtam állást. Pedig meny­nyire szerettem volna ott­Űjfetaértó modern gyára, a gyapjúszövő. (Elek Emil felvétele) maradni a gyorsíróiskola után! Hazajöttem. Itt a szü­leimnél lakom, nem fizetek albérletet, nem mennek el százasok a vonatozásra. Kétezer forinttal vettek fel az építőipari szövetkezetbe, s még ebből a nem túl ma gas keresetből is havonta fizetem az ifjúsági betétet, a többit .6 hazaadom anyu­kámnak. Ablakon kidobojt pénz lenne, ha csak a város kedvéért járnék be valaho­vá dolgozni. — Változott a közhangulat az utóbbi időben — össze­gez a tanácson Gulyás Jó­zsef vb-titkár. — Lemérhet­tük ezt a falugyűlésen, ahol nem személyes sérelmeket sorolt a lakosság. Vékony és rövid a közösség takarója, s a társadalmi munkát ismét kérés nélkül felajánlották. Tavaly 7 millió forint értékű munkát végzett a község fej- desztéséért a1 lakosság! Éven te töfebc-mintio szíiz r- lakás épül, jövőre a gyerekek után járó szociálpolitikai kedvez­mény megilleti a falun élő családokat is. Tömegesen jelentkezik az igény a zárt­kertek iránt. Soroljam? Ügy látszik, aki itt él, itt, Űjfe- hértón keresi a boldogulás útját. ^^óth^tornéli^ Galambos Lajos: Lovacskák M ár megint nincs mit enni a malacoknak, csirkéknek, kacsák­nak, lúdaknak. Ha pedig nincs, le kell menni a régi — ma már nem létező — maiom udvarára. Ott a tág hangárokban vagonszám áll a kukorica, csávázott búza, marha-, disznó- és malactáp. Nem olcsó, de hát az állatoknak enni kell. Nos, eme művelethez fuva­rost kell fogadni. öreg Józsi bácsinak van lova, gumikerekű, jó pla­tós szekere is, a lovacska pedig még eme rossz uta­kon is el tud húzni öt má­zsát. öt mázsáról szó sincs, pillanatnyilag, legfeljebb ha három mázsára van pénzünk. Olyan húsz napi állati életemre, na. — Sietni fogunk — mond­ja Józsi bácsi. — Ez a Rocska már egy kicsit ter­hes. Nem tudnám neked megmondani fiam, ponto­san miikor történhetett, új krumplit szállítottunk a sóstóihegyi államásra, vagy mi, kifogtam ezt a Rocskát, a zablát a szájából kivet­tem, a zabostarisznyát a nyakába akasztottam, egyen, amíg mi végzünk. Másik ember is kifogta ot­tan- a maga lovát, nagyha­lászi gazda volt az egy nagy csődör lóval, ki az ég gon­dolta volna, hogy az a két állat ottan egymásba sze­relmeskedik. Már csak a hatalmas nyihorászásukat észleltük, a nagy boldogsá­gukat láttuk, hát az a cső­dör eme kanca nyakát ho­gyan harapdálta, hogyan csókolta, azt az ember akár el se higgye. Na, most így vagyunk. Nem írtam fel a dátumot, jószerivel el is feledtem az egészet, csak ahogyan- egy reggel puco­lom a lovamat a jó kis ló­kefével, hát döfést észlelek az oldalán. — Az isten! Vakarom a másik olda­lon is azzal a jó kis lóke­fével, hát ottan is mintha egy bütyök lökdösődne. — Meg az isten — mond­tam így magamban. De már abban a pilla­natban el is határozva: csak nem szól senkinek! Különösen ama halászi gaz­dának, még valami jogra tartana igényt, vagy mit tudom. Hát a lovacskák dolga volt ez, nem a. miénk, nem kötöttünk mi erről semmiféle megállapodást. Nem jól gondolom? — Nem értek én ehhez. — Vagy csak úgy, egy­szer, állítsak be hozzá, ama -halászi gazdához és vigyek neki egy pofa pálinkát? — Ahogy gondolja. — Mindenesetre már- csak megvárom, miféle pulyája lesz ennek a Rocs- kának. Igen gyéren havazni kezdett. Már felpakolva a táp­üzemnél a felpakolandókat, megindultunk csendesen hazafelé. Míg pakoltak az emberek, megsimogattam a ló pofáját, bársonyszép orrát, s már akkor érzékel­tem, hogy két nagy könny­csepp hull ki a Rocska sze­méből. A ló nem csókolja meg idegen ember kezét. A si- mogatást is bizalmatlanul fogadja. Csak ha nagyon nagy bajban van, csak ak­kor dörgölődi'k az idegen emberhez. Akkor már mindegy neki, csak ember legyen. ' — Szálljunk le a szekér­ről — mondom —, men­jünk mellette gyalog. — Ugyan mi végre? Már nem is tudtam töb­bet szólná, eme Rocska ne­vű ló vágtába kezdett. Meg sem állt a házun­kig. A kaput alig érkeztem kinyitni. S akkor, ott az ud­varon, nem várva be, hogy a hámot leszedjük róla, megszülte, négy térden áll­va a kicsiny lovacskáját. A gazda hizonyára segített ne­ki, nem néztem oda, én csak a pofáját tartottam, zseb­kendőmmel letöröltem a könnyeit. — Kani csikó — kiáltott a gazda, s a jövevényt a nagyujjasába göngyölve a kocsira tette. A ztán felállította a lo­vat, visszafogta a stráfba: — Legyen már lelke — sziszegtem. — Ugyan — mondta a gazda, — majd otthon meg­pihennek. A zsákokat leszedtük a kocsiról. Elmentek. A Rocska nevű ló kitett terhével együtt hazahúzta a stráfot.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents