Kelet-Magyarország, 1983. március (43. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-05 / 54. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. március 5. Tóth Árpád: Rímes, furcsa játék Szeszélyes, bús ajándék e rímes, furcsa játék, ó, zokog, bár negédes, fogadd szívedbe, édes! Mert csupa szívbe vert seb vérszínezi e verset, mint halvány őszi rózsa szirmát az őszi rozsda. De lásd, egyebem nincsen, se birtokom, se kincsem, nem adhatok tenéked csak ily borús zenéket. Szebb volna büszke kastély termén egy fényes estély, vagy lágy keréken zajló kocsidba drága pejló ... Vagy elrobajló fülke ringó pamlagján dűlve elnézni, merre foszlott a sok távíró-oszlop ... Vagy űzni falka fürtjét, hallani hallali kürtjét, míg elfakul porosra a frakk vidám pirossá... Vagy tán az volna szebb lét: nézni istennők keblét, hol antik ívek árnyán mereng sok régi márvány ... Vagy Svájcban lenni vendég: csodálni naplementét, vagy vinne halk fedélzet, hol a banános dél szebb ... Ó mind e rím mi kába, ó mind e vágy hiába nekünk, két árva rabnak, csak sóhajok maradnak ... De hallgasd most e verset, e torz kedvvel kevertet, zsongítson furcsa hangja, mint füstös képű banda: Itt flóta, okarina s hegedűk soka rí ma, száz hangszer, minden rím más, s vén bánatom a prímás. non oiónoí-jlevO löt eoynámobu' Izzék a dal duhajjá, .^csattanjon vad csuhajjá, . . majd haljon, elsohajton, fejem öledbe hajtom. Csönd. Ajkaim lezárvák. Ringass: árva az árvát, így, sírj csak, rámhajolva, meghalni volna jó ma... József Attila: Gyermekké tettél Gyermekké tettél. Hiába növesztett harminc csikorgó télen át a kín. Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg. Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim. Számban tartalak, mint kutya a kölykét s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak. Az éveket, mik sorsom összetörték, reám zúdítja minden pillanat. Etess, nézd — éhezem. Takarj be — fázom. Ostoba vagyok — foglalkozz velem. Hiányod átjár, mint huzat a házon. Mondd — távozzon tőlem a félelem. Reám néztél s én mindent felejtettem. Meghallgattál és elakadt szavam. Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen, hogy tudjak élni, halni egymagám! Anyám kivert — a küszöbön feküdtem — magamba bújtam volna, nem lehet — alattam kő és üresség fölöttem. Öh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek. Sok ember él, ki érzéketlen, mint én, kinek szeméből mégis könny ered. Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled. Verlaine: " Álmodom egy nőről... Álmodom egy nőről, akit nem ismerek, forró és különös, áldott, nagy Látomás, aki sohasem egy s aki sohase más, aki engem megért, aki engem szeret. Mert ő megért. Neki, óh jaj, csupán neki bús, áttetsző szívem többé már nem talány, sápadt homlokomnak verejték-patakán frissítve omlanak az ő szent könnyei. Barna, szőke, vörös? Öh, nem tudom én, nem. A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen, mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn. Nézése hallgatag szobrokénak mása, szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen: mint elnémult drága szavak suhanása. ■ ■ Suha Andor: kaz él létünk téves koromban egy úri II ház kerítésén beszóltam egy úri kislánynak: te lány, hívjál be... „Gyere, te fiú ...” hallom ma is a választ. Bécs. Folyékonyan töröm a németet. Középiskola, hadifogság, szóval megy az, menne, ha nem volna a nyelvnek, minden nyelvnek belső törvénye, grammatikája. Reisz tanár úr intelmeit, vele együtt a múlt időt már rég elfelejtettem. Bár kinek, minek a nyelvtan Bécsben, a trafikban? Cigarettát, színes levelezőlapot kérek. És zsebkést, nyelén valamilyen intarziával, akár a Stefan Kirche szép tornyával, képével. Ajándék, motyorgom. Cigaretta van, anziksz is sok száz. Bicska nincs. A nő mosolyog, magyaráz. Nem értem, számomra ő töri a németet. Ka- ronfog lágyan, finoman. Kísér az utcán, ötven méter, száz méter, aztán egy üzlet előtt megáll: „Hier”! (Itt !... van a zsebkés.) Köszönöm. Bájosan mosolyog, kezet nyújt, ott hagy. Utána bámulok, milyen szép a járása. Tolbuchin. Dobrudzsa fővárosa. Egy nagyon férfias, de nagyon csúnya, szögletes, ragyás arcú bolgár férfi vendége vagyok. Egy hónapig nálunk volt Gyorgyu, most egy hónapig én eszem a lelkűket. Unalmában vagy kötelességből elvisz a nyomda- igazgatóhoz vizitelni. Dimitri j Kolmann jó fej. Dolgozott és futballozott Berlinben, Prágában és Párizsban. Kérdezi, értem-e, játszom-e a pókert? Hogyne. Régi pókeres családból származom — válaszolom. Éjszaka Gyorgyu kolléga lakására megyünk, s ott a konyhában az asszony miatt csak babban játszunk. Éjfélkor elszámolunk, minden bab egy leva, most átváltjuk annak rendje és megbeszélt módja szerint. A hálószobából kijön a háziasszony, kezében bankjegy, „Ave Cézár” — ezt férjének, Gyorgyunak mondja és nyújtja a pénzt. Ö tudja, hogy a nyomdaigazgató mindig nyer és nem babot. Aztán kávét főz, törököset és süteményt ad hozzá. Moszkva. Natasa légikisasszony. Irina Novorosszijszk város idegenvezetője. Kedves és szép. Fekete-tenger melléke, Tyimasevszky. Szov- hoz. A párttitkár, Nyina Alekszandrovna szőke, kék szemű angyal. Reggel kilenctől késő délutánig dolgoztunk. Fél ötkor abbahagytuk a határjárást, megyünk az ebédlőbe. Az ikonarcú párttitkárnő földi lénnyé változott, megnyitotta ellenünk a nagy csatát. Jól kezdte, szeme, szőkesége mosolygott, vodkával, hűsítőkkel kínálta vendégeit. Előttünk terült a kubányi asztal, kaviár, rák, olajbogyó, vaj, sajt, sült hal, pácolt hal, krumpli, kenyér. Az orvtámadásként érkező színtelen orosz halászlét finom tengeri halból főzve még megettem. Barátok között jó a békesség. A marhasültnél bedobtam a törülközőt. És még eztán tették elém a fűszeres darálthússal töltött főtt derelyét, tejföllel nyakonönt- ve. Én gyáva hős. Pohárköszöntők következtek. Addigra tolmácsunk is kidőlt. Később, napokkal később hazafelé, a repülőgépen álmomban oroszul csevegtem a szovjet nőkkel, elnézésüket kértem és adtam nekik egy- egy puszit. Berlin. A tolmácsnő, Frida temesvári, szász származású. Akkor régen a front elől szüleivel Berlinig futott. Most a sorsa megverte velem, a külföldi kíváncsival. Elvitt a Keleti Múzeumba, megmutatta a földalattit, magyarról németre, németről magyarra fordított a hivatalokban, a földeken, a gyárakban, mindenütt. Egy hét után, hogy el- fárasszon, kivitt az állatkertbe, azután otthonába kávézni. A férje, Rudi, a vasmunkás, tejszínhabot készített nekünk. Mondom Fridának, valaha egy temesvári nőt szerettem. Damján Grétának hívták, apja román volt, édesanyja szász, hazámban német nevelőnő lett. Könnyezik. Bejön a házigazda, bámul. — Unokahúgom volt — mondja magyarul, szép erdélyi dialektussal Frida és arcon csókol. Rudi egy szót sem ért, de ő is megcsókol. Família, mondja mentegetőzve, nehogy félreértsem. Párizs. Mindenhol jártam, ahová a külföldi turistát viszik. Néhány nap alatt „lefutottam” a Louvre-t, a Montmartre-t, a Champs Elyséés-t, a Concorde-teret, megbámultam a Sacré Court, a Diadalívet, a Burbon-palo- tát, felmentem a Notre-Dame tornyába, az Eiffel tetejére, fejet hajtottam a Sainte Sha- pelle előtt Kivittek a Ver- sailles-Trianon kastélyaiba. Éppen ősszel jártam a Szent Mihály útján, azután a Modernek, az Impresszionisták képtárába. Este voltam Gyarmati Mihály sztriptízszínházigazgató irodájában, ahol a jelenésükre váró meztelen néger nők, vállukon bundával, pulóvert kötöttek férjeiknek, gyermekeiknek. Ültem a Fo- liers Bergeres pályohában, s néztem a színvonalas műsort. Kimentem a temetőbe Balzac, Zola sírjához. A nyolcadik este rámtört a magány. Nyomasztott minden. Hazavágytam. Azonnal. Holott másnap reggel hazámtól még távolabb, nyugatra Bretagne-ba kellett utaznom. Két hét a tenger mellett! Sok! Megbolydult lelkem választhatott az altató és a Garde Lyon (pályaudvar) gyorsvonata között. A szálloda portásához fordultam gyógyszerért, ő a hotel orvosához. Jött az orvosnő, sugárzott az arca. Meghallgatta panaszaimat, munkámról kérdezett, németül. Újságíró? Nevetett, kocsijába ültetett, jöjjön, nézzük meg Párizst éjjel. Heléna Blomms doktornő másfél óra múlva vissza- vitt a hotelba. Útközben, a város ragyogásában, nagyokat füllentett — értem. Azt mondta, ő is így érzett tavaly, amikor New Workban Botticelli: Vénusz születése volt. Azonnal haza akart utazni. Húsz frankot (száz-kétszáz forint!) kért, talán a benzin is többe került. Asszonyom, magáé a szívem, rebegtem bátortalanul. Jól jön, évek óta ezeket gyűjtöm — mondta, s kacagott. Rimini. A meleg Adria vizében úsztam, egy nő mellettem lubickolt, s hozzám szólt. No kapisko, ungarése zsurna- liszt vagyok, válaszoltam nem éppen perfekt olaszsággal. Kihívott a partra. Szótlanul fölöltöztünk és elmentünk a kommunista párt Rimini városi bizottságára. Egy hétig a vendégük voltam. Etettek, itattak, elvittek Páduába, Ra- vennába, Firenzébe, Bolognába, Velencébe, Forliba, s vissza a tengerre, San Mauró Máréba. Míg ott voltam, többször is meglátogattak, vörös bort és sört hoztak. Itthon. Szegfűt viszek az anyósom születésnapjára. Nyolcvanöt éves, bájos élő csoda. Ma új pongyolájában jár-kel, tekintetemet lesi, ő ma is hisz. bízik a férfiakban. A virágot átnyújtom, a pongyolát megdicsérem és krumplit sütök, legyen mindkettőnknek ünnepe. így illik a születésnapjára, sült krumpli vajjal, teával. Ezt gondolom és ő megerősíti: pontosan ezt kívánta. Eszembe jut unokám, kis Kati. Néhány éve súgtam neki egy fontos valamit, jót nevetett. Akkor született az értelem. Most tizenöt éves gimnazista, ha megszólalok és butaságot mondok, kinevet. Megszületett az értelem. r r : . F leségem? Öröklő. De- lilla. Időnként, gondolatban, a temető árkába hántol el, időnként feltámaszt és kedvenc ételemmel, jó borral kínál. E ritka alkalmakkor neki dúdolom: „ ... szivem egy vándorcigány ...” övék az örömünk, a bánatunk, egész életünk. Szívükben, karjukban hordják az emberiséget ... te lány, hívjál be, ti lányok, hívjatok be bennünket ... r Radnóti Miklós Levél a Hitveshez A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából s te messze vagy. Hangod befonja álmom, — s szívemben nappal újra megtalálom, — hát hallgatok, míg zsong körém felállván sok hűvös érintésű büszke páfrány. Mikor láthatlak újra, nem tudom már, ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár, s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék, s kihez vakon, némán is eltalálnék, most bujdokolsz a tájban és szememre belülről lebbensz, így vetít az elme; valóság voltál, álom lettél újra, kamaszkorom kútjába visszahullva féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e? s hogy ifjúságom csúcsán, majdan egyszer, ha hitvesem leszel, — remélem újra s az éber lét útjára visszahullva tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, — csak messze vagy. Túl három vad határon. S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még? A csókjainkról élesebb az emlék; csodákban hittem s napjuk elfeledtem, bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, — s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek, fölmértem s mégis eltalálok hozzád, megjártam érted én a lélek hosszát, — s országok útjait; bíbor parázson, ha kell zuhanó lángok közt varázslóm majd át magam, de mégis visszatérek; ha kell szívós leszek, mint a fán a kéreg, s a folytonos veszélyben, bajban élő vad férfiak fegyvert s hatalmat érő nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám: a 2X2 józansága hull rám.
