Kelet-Magyarország, 1983. március (43. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-05 / 54. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. március 5. Ratkó József: Önéletrajz (Részletek) Még karoruülő lehettem, talán altkor tanultaim járni. Egy boltban édesanyáméit szentjánoskenyeret vettek bátyáimnak. Anyám karján ültem, s vártam, adjanak nekem is. Nem adtak. Éjszaka nem szoktunk lemenni a bunkerba, pedig egyre sűrűbben bombáznak éjszaka is. Ha fölébredünk, összebújunk az ágyban s figyelünk. Anyám megpróbált mesével nyugtatni bennünket — de nem a mesét, a becsapódásokat hallgattuk. Négy nappal ezelőtt egy időzített bomba beszakította a házunk födelét, pontosan a mi szobánk fölött. Karcsi bácsi — már ekkor nálunk bújt — azonnal kiszerelte, nehogy felrobbanjon. Reggel aztán apám lehozta a hóna alatt, s mutatta. Vas volt. Csodálkoztam, hogy a korcsolyákat is ilyenből készítik. A felszabadulást követő hetekben nehéz volt kenyérihez jutni. A hosszú sorokban álldogáló emberek még a terihes vagy gyerekes anyákat se nagyon akarták előre engedni. Édesanyám úgy csinálta, hogy mindnyájunkat elvitt magával sorba állni, otthon azonban ránkparancsolt, hogy bőgjünk, nyafogjunk, rángassuk — így aztán gyakran hamarabb jutottunk kenyérhez. Van egy kis lovunk. A Böske. Hegyi ló. Avval hordjuk a barackot, szőlőt valami távoli kereskedő rokonunkhoz, Pestre. Ma ketten visszük Sanyival, mert apám beteg. Különben ő vinné. A vám után közvetlenül van egy kocsma. A Böske azelőtt megáll. Bátyám a nyaka közé pattint, a ló hátranéz, ki ül a bakon, s elindul. S ez megismétlődik, valahány kocsma előtt elmegyünk. Jaj, a szüretek! De szépek, jók voltak, istenem! Sokat kellett dolgoznunk, az igaz — de apám nem kiabált ránk, nem ordítozott, mert biztosan szégyellte a sok rokon meg isr- merős előtt. Gazdámnak van egy nagyon fiús természetű lánya. Perecesbányán tanul, valamivel kisebb nálam, de nagyon megszerettük egymást. Én szoktam szombatonként elmenni érte, mert fél egyedül keresztüljönni az erdőn. Ilyenkor mindig évődik velem, bújkál, kiabál, hogy fogjam meg. Vasárnaponként fejelni szoktunk. Eleinte mindig én győztem, de olyankor sírt vagy csúfolódott, ezért aztán most már hagyom, hogy győzzön. ■ ■ Édesanyám egyszer int levelet nekünk az árvaházba. Akkor is csak ennyit: Ma van az első szabad május elseje. Föl- „Gyertek haza. Apátok már nem iszik.” pakolunk, s megyünk, megyünk sokan va_____________________ lábává. Apám ragyog, édesanya csöndesen mosolyog, mi kiabálunk. Csöpp gyakran rámszól a menzán: A futballpályán rengetegen vannak. Egy — Miért fogod úgy azt a kenyeret, ne nagy színpad van a pálya szélén, amögött a félj, senki sem veszi el tőled! gyerekeknek teát meg kiflit osztogatnak. _____________________ Apám föltuszkol a színpadra, azt akarja, mondjam el a szabadságról szoló verset. Hi- Igazság adatott mindeneknek: a maiba ellenkezem, hogy nem tudom. dárcsontú, vézna édesanyának, a vér szerin— Ha belesülsz, csak annyit mondj: sza- ti apának, a gazdáknak, mert azok is csak badság! — mutasd föl az öklöd, hajolj meg, emberek, és mindeneknek. Igazság adatott a s gyere le! gyermeknek, aki immár felállhat a sámliról, öit-hat sor után elakadok. Apám súg, de leeresztheti védelmül felemelt jobb kezét, nem hallom tisztán. Akadozva mondom a kiléphet, ki is lép a félhomályból, embernyi verset. A szemöldökömről egy csepp izzad- emberré nőhet, mint bárki közülünk. Vi- ság a szememre csarran. Apám előlép a szín- gyázzatok, ha közelíttek hozzá — ne gyors, fal mögül, és a közönség szeme láttára teljes hirtelen mozdulatokkal, mert újból megri- tenyénrel pofon csap. Elesem, s nagyon sze- adhat. Lassítsátok meg az ölelés mozdulatát retnék belesimulni a padlóba, hogy ne lás- is! S ne felejtsétek el ezt a leckét, mert az sa senki, hogy rázkódik a váltam. embertelenség mindig megítéltetik! — Szabó Iván: SZOBOR Szöllősi Zoltán versei Könnyeden E tájat lábamhoz suhanó korszakok hordták lángtornyán állok Porfodrát szél lengeti le a völgyig körül dárdás rét özönlik Szemem az emlékek foglya De hajlik jegenyecsontfa és pereg a vérindulat szőlővessző gyöngyöt hullat Hol tündökölt égett a meggy űrré duzzadt reped a csend és suhognak madárszárnyak kései a magasságnak Szürke nádak kucsmát vesznek csőszei a képzeletnek Holdforgács A ház mögötti erdőt levágták Fehér dobokon kuporog a csönd Karácsony Réztalpú holdak járnak, az út mellkasa felrepedt, jégcsapkoronát pántol a szél: ropog a város homlokom felett Aliig begombolkoznak csillagokkal a kőárnyak, tömjéneznek havas csenddel fogamhoz fagyott lépcsőházat — Arcokra falazott éjszaka Áttörik égő ablaktenyerek: vasingű pásztorok isznak, várják születésemet A homok tudósa Westsik Vilmos T íz évvel ezelőtt, amikor kilencvenedik születésnapján köszöntötték a Nyírség nagy tudósát, egyebek között így válaszolt az üdvözlő beszédekre: „A szabolcsi gazdák mindig szegények voltak, szívesen fogadták a hasznos tanácsokat. (Más szavakkal, mintha Váci Mihály sorai csengenének fülünkbe: „ ... itt egy krajcár mindig hiányzik ...”) Ez serkentett a homoktalajok javítására, ez éltet még ma is.” Életének utolsó öt évtizedét szentelte a homok tudósa a nyírségi táj, a futóho- mdk szelídítésére, az itt élők gazdagítására. Westsik Vilmos a Pozsony melletti Modor községben 1883. március 3-án született. Édesapja, Westsik Nándor kiskereskedő, hogy népes családját — 9 gyermeke volt — el tudja tartani, földműveléssel is foglalkozott. A még iskolába sem járó Vilmos fia mindig nagy érdeklődéssel figyelte apja gazdálkodását. Később részt vett a munkáiban is. A jól gazdálkodó módón parasztemberektől, szőlészektől, erdészektől minden elsajátíthatót gyermekfejjel magába szívott. Fiatalkori élményei, tapasztalatai hatással voltak későbbi munkásságára. A modori tanítóképzőt kitüntetéssel végezte, majd a Keszthelyi Felsőbb Gazdasági Tanintézetben 1905-ben szerzett oklevelet Állami szolgálatát 1906-ban Kecskeméten az akkori földműves iskoláiban kezdte, mint gyakornok. A földművelésügyi miniszter 1908-ban nevezte ki segédtanárrá és egyben a jászberényi földműves iskolába helyezte. Itt ismerkedett meg Farkas Etelkával, a Peres-tanya tanítónőjével, aki egy fél évszázadon át lett hűséges felesége, munkájában segítője. Majd több évig volt igazgatója az árvaváraljaá szlovák nyelvű gazdaképző iskolának. Az első világháborút közkatonaként szolgálta végig. Kétszer is súlyosan sebesült. Háború után Kiskunfélegyházán szaktanár és gazdasági felügyelő. A háborús sérüléséből eredő betegsége elhatalmasodott rajta, 1924-ben nyugdíjazták. Szívós, kitartó életvitellel csak 1928-ban nyerte vissza egészségét. Ékkor újra közszolgálatra jelentkezett. A földművelésügyi miniszter a Tiszántúli Mezőgazdasági Kamarához irányította. Így került 1929- ben végleges munkahelyére, N yíregyh ázára. A kamara a Nyíregyházi Homókjavító Kísérleti Gazdaság megszervezését, vezetését bízta rá. Westsik Vilmos gazdag termelési és szakoktatói tapasztalattal, jelentős szakírói tevékenységgel a tarsolyában nagy ambícióval látott munkához. A homoki gazdálkodás javítását célzó kísérleteket már a 'kiskunsági homokon elkezdte. A magángazdaságok azonban nem tudtak áldozni a 'kitartó kísérletekre, egyik évről a másikra gazdasági eredményt vártaik. Nyíregyházán új lehetőség nyílott számára. A város szélén fekvő 82 holdas kísérleti telep területe mintája az átlagos nyírségi tájnak. Megtalálható itt a futóhomoktól a lankás domboldalakon át a mély fekvésű agyagos homokig minden talajtípus. Westsik Vilmos ismerte az itt uralkodó futóho- moki gazdálkodást, amely így alakult: első év parlag, a második rozs, a harmadik burgonya. Kísérletében ezt a vetésforgót hagyta meg kontrollnak és mellette 17 parcellán a legkülönbözőbb kísérleteiket állította be. A tőkeszegény gazdák lehetőségeik, talajtípusuk szerint válogathattak a csillagfürt zöldtrágyás, a szalmatrágyás, a valamelyest is tehetősebbek a műtrágyával kombinált vetésforgókban. A hagyományos szabolcsi parlagoltaitó vetésforgó 6 és fél mázsás rozs termésével szemben csillagfürttel több mint 15 mázsára növelte a rozs hozamát, a burgonya termését pedig 26 mázsáról 53 mázsára emelte. A csillagfürt műtrágyával kombinálva ennél is szebb eredményeket hozott. Munkássága a fel- szabadulás után teljesedett ki, amikor az állam finanszírozta a kutatásokat és a szocialista gazdaságokban tág teret kapott a gyakorlati megvalósítás. Westsik Vilmos eredményeit nemcsak az akadémiának, a minisztériumnak „jelentette”, nemcsak könyvekben, szakfolyóiratokban publikálta, hanem téli estéken járta a falvakat, tanyákat, tanított és tanult. Kísérleti parcellái között májusban, júniusban — amikor a szem legtöbbet lát — 'kalauzolta a népes tanulmányi csoportokat. Az első parcellánál, amely a hagyományos szabolcsi vetésforgót reprezentálta, gyakran arra kérte látogatóit, markoljanak a futó- homokba, s szorítsák tenyerükbe. A váz nélküli, kezeletlen homok kifutott az ujjak szorításából, nem így a javított vetésforgókban. Váci, a költő a Nyírség című versében a futóhomokról eképpen ír: „Barna csíkos tigrisként / akácok közt sompolyog, / forgószél farkát csóválva, / az ugrásra kész homok. / ” Előadásaiban, beszélgetései során Westsik Vilmos a kísérletei mellett így érvelt: „Mivel a nyírségi homok javítás nélkül kevés állatot tud eltartani, kevés az istállótrá- gya, a homoki gazdának kevés a termése, nem jut pénz műtrágyára. Ebből az ördögi kórból a csillagfürt-zöldtrá- gya alkalmazásával lehet kitörni. Néhány év után, amikor a csiliagfürt már javít a talajon, műtrágyára is jut majd pénz, tovább lehet fokozni a termést.” Sajnos ezt a tanítást jó néhány homoki termelőszövetkezetben nem tanulták meg, vagy elfelejtették. A vetésforgó rendszerű talajjavítás mellett Westsik Vilmos elévülhetetlen érdemeket szerzett — a korábbi paraszti tapasztalatokat ösz- szegyűjtve, továbbfejlesztve — a homok megkötésében, a homokverés elleni küzdelemben. Ma, amikor a termelőszövetkezetek a tábláikat a modem gépekhez alakítják, sok helyen megfeledkeznek a homok megkötéséről, a védőfasorok fontosságáról. Aki a nyírségi futóhomokon eredményesen akar gazdálkodni, az még mindig érvényes tanácsokat kaphat Westsik Vilmos tíznél is több szakkönyvéből és a tudományos folyóiratokban mintegy 600-ra tehető tanulmányából. Az eredmények népszerűsítése érdekében szívesen publikált — közérthető nyelven — a napilapokban, így a Kelet-Magyarországban is. Hetvenöt éves korában ment papíron nyugdíjba, ő azonban ezután sem zárkózott a családi ház ajtaja mögé. Magas kiora ellenére nem szakadt élá múmiától. Gyakran látogatta kísérleteit, az intézetet, ahol korábban dolgozott, s tanácsot adott a munkához. Szívesen fogadta a kutatókat és segített szakmai gondjaik megoldásában. A megyeszékhelyen szánté nem volt olyan, a homoki gazdálkodásról szóló tanácskozás, ahol ne vett volna részt, ne hallatta volna szavát Gyakran jött felkérő levél a Magyar Tudományos Akadémiától: ha valaki talajtanról, a homoki gazdálkodásról írt tudományos dolgozatot, könyvet, kikérték Westsik Vilmos bírálatát. Az agg tudós szigorú napirenddel élt. Kilencven évén túl is szinte mindennap kisétált a piacra. A bevásárlás mellett végignézte a felhozatalt, szót váltott az őstermelőkkel. Minden érdekelte. A piaci séta után postát bontott, olvasott, majd a déli sziesztát követően válaszolt a szákvéleményt kérő levelekre. Nyíregyházán, a Nyírfa utca 16. számú ház kapuja 1976 januárjában a megszokott időben nem nyílt többé. Westsik Vilmos sötétszürke városi bundájában, kezében a bevásárló kiskosárral nem tűnt fel az utcán. Ismerői, tisztelői nem köszönthették a piacra igyekvő tudást. Elmaradtak az őstermelőkkel folytatott dialógusok. Az Akadémia levelei bontatlanok maradtak. A lapok közölték: „Westsik Vilmos a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a nyíregyházi Homokkísérleti Telep megalapítója, a Nyírségi Mezőgazdasági Kísérleti Intézet nyugalmazott tudományos osztályvezetője, Kossuth-díjas, a Munka Vörös Zászló Érdemrendje, a Munka Érdemrend arany fokozata kétszeres, a Tessedik Sámuel-em- lékérem és a Szabolcs-Szat- már megyéért kitüntetés tulajdonosa életének 93. évében 1976. január 29-én élhurtyt.” Szelleme, tanítása tovább él és hat: százezer hektárokon hoz több kalászt a rozs, díszük szebben a burgonya. Csikós Balázs
