Kelet-Magyarország, 1983. március (43. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-05 / 54. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. március 5. O OLDALA Vallomások NEMES lény, mint tükörben, drága tested szép tagjaival azt szemlélteted: ha nem fordítják másra művüket, természet s ég közöttünk mit tehetnek. Kecses lény, mint külsőd mutatja, lelked, hisszük s reméljük, csupa szeretet, irgalom, részvét s ilyen kincseket ily nemesen szépség még sose rejtett. A szépség elbűvöl, a szeretet leköt, a részvét s irgalom s az áldott szem fénye szilárd reményt ad szívünknek. Mily szokás, mily rend úr a föld felett, mily kegyetlenség köti a halált, hogy még ilyen szép művön sem könyörül meg? Michelangelo Nékem olyan asszony kell... A SZÁÉV Széchenyi utcai munkásszállóján két fiú lakik egy barátságosan berendezett szobában. Bíró Imre normatechnológus és Szakács Géza geodéta gyakornok. Az asztalon kifeszített rajzpapír, vonalzók, ceruzák. Ám most nem szakmáról, még csak nem is a munkásszállási életről beszélgetünk, hanem a nőkről. Igen, mert mi lehet szebb téma két ifjú, az életet szinte még csak kóstolgató ember számára, mint az emberiség szebbik fele, a nők, halhatatlan versek, örökkévalóságra szánt szobrok, festmények ihletői, hétköznapjaink megédesítői, a könnyűléptű lányok, a csillagszemű- ek, akikre várva órákig ácso- rogni érdemes esőben, fagyban, s ha végre jönnek, megtelik muzsikával körülöttünk a levegő. Van-e ma „ideál” a félhomályos diszkók, az egyenfarmer, a dübörgő gitárok korában? Milyen legyen az a lány, akit feleségül venne Bíró Imre, a normatechnológus. — Barna, hosszú hajú és gyönyörű. — Ügy van. Nem szabad alább adni. — És kedves is legyen, azonkívül érdekelje, amit csinálok, mint ahogy engem is érdekel majd minden, ami történt, vagy történni fog vele. Szakács Géza bólint. — Mindenkinek van elképzelése arról, akivel együtt fog élni. Nálam nem számít a hajszín, de a közös érdeklődési kör nagyon fontos. Ügy lássa a világot, ahogyan én. Ne legyen túl merev erkölcsi kérdésekben — ez ma már nem megy —, de szabados se legyen, mert az meg a másik véglet. Nagyon rossz, hogy az ember nem bízhat valakiben. Mi katonaság előtt állunk, s ezért nehéz kötődni valakihez. Mi lesz, ha közben máshoz pártol — annyi ilyet lehet hallani —, mintha nem lenne a mai fiatalokban kellő önmegtartóztatás. — Ahhoz a nótához, hogy „nékem olyan asszony kell, ha beteg is keljen fel” — mit szóltok? — Mindent megcsinálunk, csak mosogatni ne kelljen. — Ez, azt hiszem, minden férfinek fájó pont. És a pénz? — Az a biztos, ha az asszony kezeli a kasszát, ö tudja, mire mennyi kell. Született közgazdászok az asz- szonyok, és nem kis dolog egy család gazdálkodását egyensúlyban tartani. — No, és van-e már kiszemelt? — Bíró Imre elkomo- rodik egy pillanatra. — Nehéz kérdés. Mi itt lakunk ezen a munkásszálláson? Hova nősüljünk? Albérletbe? Az olyan lányok, akiknek a szülei családi házat építenek és bútoroznak be, nem adnak fel hirdetést a Kelet-Magyar- országban, hogy férjhez mennének munkásszálláson lakó fiatal normatechnológushoz vagy geodétához, SZÁÉV- esek előnyben. — Igen, ez nem valószínű. — Nekem volna hova men-- ni — mondja Szakács Géza. •— A szüleim befogadnának Csarodán, de én már itt szeretnék élni ezzel a szakmával a városban.’ Itt mik a kilátásaim? Mikorra tudok összegyűjteni annyi pénzt, hogy befizethessek egy lakásra, vagy telket vegyek, s építkezésbe foghassak? — Lám, hova kanyarodtunk a lányoktól, a könnyű- léptűektől, a csillagszeműek- től. — Mert ez következik. Az „ideál” hiába gyönyörű, hiába szép hosszú és barna a haja, lakni is kell, gyerekek is kellenének, s nem negyvenéves korban, amikorra viszi valamire az ember. — Reménykedjünk azért. — Azt tesszük. Jurkovics János, Vértessy Géza és Kis József pedagógusok lesznek. Velük a tanárképző főiskola kollégiumában beszélgettünk az „ideálról”. — Én ismerek egy ideális házasságot — mondja Jurkovics János magyar—könyvtár szakos hallgató. — Tanulmányaim miatt most foglalkozom Károlyi Mihállyal. Nem találkoztam^ még Andrássy Katinka fiatalkori képével, s nem tudom, milyen szép volt, „ideális” volt-e a szó köznapi értelmében, de hogy a házasságuk példa lehet az egész világ előtt, az biztos. Az a szellemi, lelki, világnézeti egyetértés, az a közös gondolkodás, és munka egy életen át: maga a szerelem. Bíró Dávid írása a Magyar Ifjúságban a két nem egymás elleni harcáról szól. Nem szeretem. Én inkább az egymás melletti harcról írnék. Az egymást segítő harcról, egy nagy, humánus cél érdekében, ahogy egy versben van — már nem tudom, hol olvastam —, de ez a két sor megmaradt. A nő, „akibe hátam megvetem, halálig együtt küzd velem.” Egyáltalán nem baj, ha nem klasszikus szépség, s termete sem „királynői”. Vonzó legyen, ebbe sok minden belefér. Nem árt, ha tud főzni, szeret mosni, mosogatni, de a legfontosabb, hogy szellemi partner legyen. — Lesz-e ilyen ott, ahova kikerülsz majd tanítani? — Nem valószínű, de én ezt a gondot már megelőztem. Itt van a választottam a főiskolán és csoporttársam. Elsős korunk óta tartozunk egymáshoz és megterveztük a jövőnket. Lakáskérelmet adtam be és bizakodom. Állást biztos nem kapunk bent a városban, kijárunk majd valahova, közeli faluba, hogy túl sok időt ne raboljon az utazás. — Szinte mindenki innen választ párt — szól Vértessy Géza, aki földrajz—rajz szakos és szintén dűlőre jutott egy kislánnyal nemrég, az evangélikus templomban tartott orgonahangversenyen. — Mi itt kissé belterjesen élünk. Nagyjából azonos érdeklődésű fiúk, lányok, köny- nyen kialakul a szerelem. — S a hűség? — Én úgy látom, hogy a lányok többsége hű marad választott párjához. Nem olyan veszélyes a helyzet, mint ahogy az ifjúsági lapok levelezési rovata mutatja. Persze bizonyára van egy réteg, aki csak a szexben tud gondolkodni, de a fiatalok többsége nem ilyen. Ez a sok vita a nyitott házasságról, a szüzesség értékéről vagy értéktelenségéről stb., nem hiszem, hogy használ. — Térjünk vissza az orgonahangversenyhez. — Régebben tetszett már, de ott, azon a hangversenyen ki kellett mondani végre. Virágnyelven, természetesen... Mikus Sándor: Lány napernyővel. — Az a vélemény a mai fiatalokról, hogy nem sokat kukoricáznak a szerelmi vallomással. Bírlak, csípem a fejed és kész. Megdumáltál. — Megint ez az általánosítás, amit a sajtó is terjeszt és ezzel olajat önt a tűzre. A valóság sokkal több színű. — Szerencsére. Tehát elhangzott a halk igen, s azóta együtt jártok. — Tervezünk, gondolkodunk. Otthont kell teremteni, ez a legfontosabb. Ha végzünk és kikerülünk valahova, ott állhatunk „talpig egy szál diplomában” és hová, merre tovább? A kedvesem Kecskemétre való, ott neki lesz állása, nekem is kerülne, de lakásra nincs remény, ez bizSzakács Géza, Vértessy Géza, Bíró Imre, Jurkovics János, Kis József. tos. Debrecenben nekem van kilátásom lakásra. — Hogy fog ez összejönni? — Azt hiszem, lakást ma nehezebb szerezni, mint állást, tehát marad Debrecen. — Sok minden kell ahhoz, hogy valahol megtelepedjen az ember és ne vessen meg minket senki, ha városba törekszünk. Színház, hangverseny, jó kiállítások, ezek nélkül nem tudnánk már elképzelni az életünket. Megízleli az ember a „műveltség gyümölcsét”, rákap a szépre, s nehéz aztán egy kis faluban „fáklyaként lobogni”. Természetesen minden megbecsülésem azé, aki vállalja ezt. — Mi a véleményed a hűségről? — Csak akkor követelhetem meg, ha én is hű vagyok. — Hogyan? Hát férfihűség is létezik? — Létezik? Van. Lesz. — És a „közös teherviselés”? — Mindent közösen csinálunk. Igaz, vasalni nem fogok tudni megtanulni, ezt már előre látom. Valami fantasztikus kézügyesség kell hozzá. — Van időtök egymásra? — Kevés. Hajtani kell. A rajz rengeteg időt fölemészt, de kibírjuk. Kis József tiszacsegei fiú, szintén rajzszakos, Géza csoporttársa, s még „agglegény”. Pedig de sok itt a lány, úgy csicseregnek itt a kollégium folyosóján, mint egy madárcsapat. — Van időm. Elsős vagyok. Egyelőre nem találtam olyat, aki nekem mindenben megfelelne. — Ilyen magas a mérce? — Nem a mérce magas. A véletlennek is nagy szerepe van. Meg aztán a párválasztás kétoldalú dolog. Egy nyakkendőt kiválaszthatok a boltban, s nem szükséges, hogy a nyakkendő is éppen engem válasszon. Nem így van ez a lányoknál. Ök bizony választanak, s igényesek. — Mégis, milyennek képzeled el? — Szeretnék egy szőke, kék szeműt, de a legfontosabb: fogadjon el olyannak, amilyen vagyok. — Nincs itt ellentmondás? — Hűha, bizony van, úgyhogy lehet, hogy barna lesz a lány. De az utóbbi valóban fontos. Elég nehéz természetű vagyok. Nehezen oldódok fel, de ha megszeretek valakit, egész életre szóljon. Nagyapám 13 éves volt, nagyanyám nyolc. Sokáig vártak egymásra, és senki más nem volt az életükben. Ez nagyon szép. A házasság két fél „szerződése”, s a jegyességgel kezdődik. „Szövetség ez már, nem is szerelem” — írta József Attila és ez nem is fog soha elavulni. A „tartozik valakihez” kifejezésben az is benne van, hogy tartozik valakinek. Szerelmet kap valakitől, tehát tartozik vele. Vissza kell adni. Hűséget kap, gondoskodást, megbecsülést és igaz barátságot — tartozik vele. Ha találok ilyet és követni fog, amikor végzünk, falura megyünk. Édesanyám is falusi pedagógus és én a példáját szeretném követni. Elmegyek egy kis faluba, ahol a feleségemmel együtt taníthatok, s gyerekeink fára mászhatnak, pecázhatnak a Holt-Tiszán, lepkét foghatnak a réten, a zöld füvön. — Biztosan megtalálod, akinek tartozni fogsz és — szőke lesz. Szoknyák, pirosak, kékek Február végére elolvadt a hó, először a föld kezdett el melegedni, aztán a levegő. Meztelen talpunk már nem fázott, de még fölül dider- gett a tél. Márciusban nyiladozni kezdett a gyöngyvirág, bújt a nőszirom kardlevele, s a régi gyep fölött az utca végiben új fű sarjadott. Futásra, nagy hancúrozásra, lányok ártatlan fölbuktatására, meghempergetésére alkalmas kis tér keletkezett, az addig járhatatlan jeges latyak helyén. Kitavaszodott hát megint — mondta nagyapóm — mehettek már a térecskére. — „Csak aztán táncoljatok is!” — Nem táncoltunk. Fociztunk leginkább, vagy lányokat űztünk. Ök is mezítláb futkostak, szaladoztak a zsen- dülő gyepen, az út langyos porában. Gyöngykagylótalpa- ik nyomát bulldózerek túrták föl. Kilencemeletes házak épültek rá, új városrészek, hatsávos utak, fölüljárók a csöpp talpak nyomára, a nagy tavaszi „csikófutásaink” helyén, ahol most gondterhelt arccal reggeli buszra várunk. Hol vannak a régi lányok a térről? Hol Kati, aki miatt megpofozott egy nagyobb fiú, hol Éva, akinek rendőr volt az apja, 3 nem mertük bántani. Gyerekeik gimnáziumba járnak, egyetemre, nemsokára családot alapítanak majd ők is, mert jönnek az új, s újabb tavaszok, csak a fejünk lesz őszebb, s gerincünk meszesedik. Február végére mindig elolvadt a hó, s március elejére kivirultak a lányok is. Szekrény aljába kerültek a téli, ormótlan mackónadrágok, amiben olyan egyformák voltunk, mint a verebek, s szoknyák lobogtak, ringatóztak a szélben, pirosak, kékek, falatnyiak a fehér térdharisnyák fölött. Ide ragyognak az eltűnt térecskéről, s a zsúfolt reggeli busz bundaszagába meglegyint a zsenge fű, s a párolgó föld friss tavaszillata. Az oldalt írta: Mester Attila Fotó: Császár Csaba
