Kelet-Magyarország, 1983. március (43. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-26 / 72. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. március 26. ® kannak ki a vasúti kocsisor dőlni? Főzni kell otthon eb- Egyszerre csak az udvar mögül. Jó alakú vasderes, bői máma, és nem biztos, végében Rózsit, a vasderes, hóka is, karmantyúja is van. holnap ki lehet-e mozdulni hóka, fiatal kancát veszem Azaz fehér csillag fénylik a vízért. A kút is elapadhat. észre. Valami szalmaköteget homloka közepén, és a két — De nem bírom nézni, szimatol a havon, és a kiön- mellső lába csülke szintén hogyan rimánkodik, figyelje tött krumplihéjat szemerkéTersánszky: Józsi Jenő: Rózsit elsiratom! ■í- ózsival való ismeretsé- • -f gem a következőleg ' zajlott le. Téli hajna- lon vizet hordok a Délivasút rommá lőtt teherpályaudvarán át. Két nagy vödör húzza alá karomat. A jobb karom már béna, ettől a nap nap melletti vízhordástól, ínrándulás tetejébe még meg is csípte a fagy a jobb kezemet. De drága kincs ez a két vödör víz. Inni kell és főzni kell. Sőt mosdani és mosni is esetleg. Vízvezeték pedig rég nem szuperál ezen a környéken. Villany? Gáz? El is feledtük, hogy volt. Buda ostroma folyik. A végső szakasznál tart. Csak ezt mi, a benne vergő- dők nem tudjuk. Legföljebb számítgatjuk. Az oroszok már a Sashegy alatt vannak, három utcával odább. A repülőgépeik úgy jelennek meg naponta, akár gyakorlótér fölött berregnének és süvöltöznének veszélytelen. Német vagy magyar elhárítás rég nincs. A Naphegy romhalmaz. A pályaudvar romhalmaz. Most is ropogva ég egyik raktár a túlsó végében. Sínek között csetlek-botlok tova a piszkos, koromlepte lövedéktúrta hóban. Ekkor jön velem szembe Bakó Pál szekerésztizedes. Bakó hatodmagával a mi bérházunkban szállásolódott el. Hatvan lovuk sinylődik a pályaudvaron. A raktárakba zárták ezeket a szerencsétlen állatokat. Minő sorsra? Még a legirgalmasabb e boldogtalan lovakhoz a bomba. Azután pedig a szúrókés és revolvergolyó volna. Mert az legalább gyors halál. Másként a gyötrelmek gyötrelme környékezi meg őket. Éhen-szomjan pusztulnak vagy benne égnek elevenen egy-egy raktárzugban. Már hetek óta szűkölködnek ezek a szegény párák. Most már napok óta sem egy szem takarmányt, sem vizet nem kaptak. így találkozom Bakóval a sínek között. Bakó földim. Odahaza hentes. Tudom, azért jött le a pályaudvarra, hogy egy lónak megadja a kegyelemdöfést. Aztán a húsa javát, máját fölszállítsa az óvóhelynek. Megbecsülhetetlen ember most ez a Bakó Pál. Egy falat hús az életet jelenti itt most akárkinek. Akik legjobban finnyáskodtak előbb, hogy lóhúst nem ízlelnek meg, inkább éhen halnak, most már kidülledő szemmel falják. — Hahó, Pali! Jó reggelt! — Jó reggelt, hadnagy úr! Meg akar embereim ezzel a titulussal a földim. Hallotta, hogy tartalékos tiszti rangom van. Mindig dühbe gurít ezzel. Örülök, hogy el- saabotáltam a behívásomat. Nemhogy most itt, ahol a nyilas testvérek házról házra járnak gyilkolni, fosztogatni, igazoltatni, katona- szökevényt vadászni, nagyon dobra verjem katonai rangomat. Éppen mérgesen fogalmazom magamiban, hogyan reccsintek rá földimre: — Nie hadnagyurazzon! — de elállítja szavam valami. A reggeli párában néhány lépésre Bakó háta mögött egy lónak körvonalai bukfehér. Csinos jószág. Alig támolyog a kimerültségtől. Félő, hogy a sínek közt elvágódik az árva, hogy az isteni sok szép halálnem közül a fagy végezzen vele. — Ahol ni, Pali! Itt a vágóbarom a kése után szalad. Tudja szegény, hogy még a legjobb, ha megöli őt. — Ahá! — fordul vissza Bakó. — Ez Rózsi. Hová tartasz, te szamár? Itt is csak azt kapod, amit a raktárban. Ott áll Rózsi a csinos lómenyecske, előttünk. Rövideket horkangat, szagolgat felénk, halvány sugarakban fújja a téli párában gyöngülő lélegzetét. És bízóan, könyörgően veti ránk két barna szemét: segítsünk rajta! Bakó, a hentes, borongóan, komoran vonja össze szemöldökét rám. — Hát már ezért is külön istenverése kell érje a mi gazember hadvezetésünket, mi történik ezekkel az állatokkal. Rózsi, a vasderes, a gebévé aszott fiatal kanca, közben lesunyta a nyakát, és nyújtogatja a földnek felém. Persze, kétoldalt ott áll a harvon mellettem a két vödör víz. Bennem valóságos vad vias- kodás folyik: föláldozzam-e az egyik vödör vizet a szenvedő állat utolsó gyötrelmes óráinak enyhítésére, és fosz- szam meg feleségemet és magamat a drága víztől? — Odaadom neki az egyik vödröt! — döntök. De Bakó tiltóan tartja mellemnek tenyerét. — Hát hogy tetszik gonAz utóbbi években egyre gyakrabban jut eszembe egy egyetemi élményem. Néhai latinprofesszorom így kezdte az egyik délutáni előadását: „Rettenetes az, hogyan beszélnek a gyerekeink.” Elmondta, amerre jött, mindenütt az iskolából kiabálva hazatérő vagy a tereken lármázva játszadozó gyerekekkel találkozott, s a beszédjükből, kiabálásukból tisztán csak egy kifejezés volt halható: „Te hülye!” Nem haragudtak egymásra, nem veszekedtek, mégsem tudtak egymáshoz másként szólni. Ma már inkább csak a 9—10 éves labdázó gyerekektől hallja az ember: „Add már a labdát, te hülye! Hová adtad, te hülye? Lődd már rá, te hülye!” — mondatokat. Megritkult ez a kifejezés. De nem azért, mert a nevelésünk elérte már azt, hogy látják a gyerekek a csak! — utalok Rózsira, aki majdnem feldől, ahogy nyakát nyújtogatja a sóvárgott folyadék felé. — Na, várjon — szól erre Bakó. — Majd tartom a tenyerem. Löttyintsen bele a vödörből. Azzal megitatjuk Rózsit, amit így is kilötyög- tetne a vödörből hazáig. Megitattuk Rózsit a víz kevés fölöslegéből. És aztán úgy könyvelem el magamban szegényt, mint aki odaveszett sok más társával együtt a pályaudvar gyehennájában. Nem kérdeztem meg Bakót sem később felőle, hogy talán leszúrta-e, és mi is lak- mároztunk a Rózsi húsából pörköltet? Lovaik pusztulása után Bakóék parancsot kaptak a távozásra. Bevetették őket a tűzvonalba. Az orosz fölszabadítókat megelőző napon egy csöndesebb félórát arra használok, hogy levegőzzem, körülnézzek a ház közvetlen környékén. Vannak afféle felejthetetlen, filmszerűleg részletesen visszapergethető emlékképeink. Ilyen ez. Amint az alkonyaiban egy falrésből mászom elő, hogy körülnézzek, a levegő a sugártöréstől valahogy giccse- sen rémes. Lángol és lobog a piszkos hó, a bomtoalyukak- kal tele fal, a szürke téli ég, a házromok ... Gyönyörű ez és közönséges is. Borzalmas délután befejezése ez a giccsesen gyönyörű alkony. helytelenségét. Hanem azért, mert átvette a helyét egy sereg más, durvább, sértőbb szó, kifejezés. Utazom a vonaton. Négy egymással szemben ülő fiatalember meséli egymásnak a munkahelyi élményeit. Nagyokat nevetnek közben, a térdüket csapkodják jókedvükben, s két mondat között vagy a mondat végén jön az a bizonyos, közösülésre felhívó kifejezés. Mind a négyen olyan hangosan beszélnek, hogy a szakasz minden utasa hallhatja. Végigmegyek a főiskola folyosóján, óráról jönnek ki éppen a hallgatók, és sokan ebédelni indulnak. Két nőhallgató a kijárat előtt befejezi a beszélgetését. Az utolsó mondata az egyiknek ez: „Mondd meg neki, menjen az anyja .........!” Hallom én is, s hallotta még legalább tíz hallgató. li. Lám, élelmesen idefura- kodott a bérház oltalmába, nyomorultul elpusztult társai közül. Az ám, de hát most látom, hogy a nyakából vastag sugárban ömlik a vér a hóra. Ugyancsak a farának egyik részén lyuk tátong. Aludt vér száradt benne. így áll ott, és eszi a krumpliha- jat a téli, csípősödé fagyban. Mégiscsak elérte a végzete szegényt! Elvérzik itt. Nem tudom, vajon ez ér- zékenyít-e el? Vagy már az általános, elbírhatatlan lelki vigasztalanság, keserűség, testi-lelki leromlottság, élet- utálat késztet rá, hogy sírás fogjon el, sokat próbált kemény legény létemre? Ott állok és sírok. Agyamban pedig csak ez ismétlődik: — Ó, be kegyetlen, nyomorult, átkozott az élet, és benne az ember! Nyáron, a kánikulában, verejtékezve kutyagolok át a Szabadság-hídon. A púpjánál elakad előttem egy kocsi. Többen, jóakaratú emberek, nekivetemedünk hátulról, és toljuk a kocsit. Amint már ott tart, hogy a bakon a kocsis a szekér fékjét kal- lantyúzza, le ne rontson a híd púpjának túlsó felén a szekere, mert már felérkeztünk, és közben hálálkodik nekünk a segítségünkért, én rápillantok a lovára. Semmi kétség! A ló az én Rózsim! Ott van a sérülés nyoma a nyakán, ott van a farán is. Nem lehet még egy vasderes, hóka, karmantyús kanca két ilyen ismertető sebhellyel más. Ejnye az irgalmát! Rózsi te, hát átvészelted, átvészeltük mégis a sok borzalmat Mégiscsak szép az Élet! Hagyjuk a csüggedést, az átkot' Vizsgaidőszak. Fiú- és nőhallgató várja a jóbarátot. „Mit írt be az indexedbe az a vén k ... ?” „Közepest.” „Le van .......!” Megint egész környezetük hallotta. Autóbuszon, utcán, munkahelyeken csak úgy röpködnek ezek vagy ezekhez hasonló durva, sikamlós és trágár szavak, kifejezések. Fiúk és leányok, férfiak és nők ajkáról egyformán. Sokan azt vallják, hogy a dühös, az elkeseredett ember így köny- nyíthet magán. A felsorolt esetekben a trágár szavakat használó nem volt sem dühös, sem elkeseredett. Vajon mit mondtak volna akkor, ha valóban dühösek lettek volna, vagy veszekedtek volna? El tudjuk képzelni, hiszen mindnyájan tanúi lehettünk már utcán, vonaton vagy munkahelyen effélének. A legnagyobb baj az, hogy a durva, trágár stílust a legtöbb ember természetesnek veszi már, mintha ezek a szavak polgárjogot nyertek volna a mindennapi beszédben. Pedig az egyenlő mértékkel szabott demokratikus jogok sem adnak senkinek sem jogot arra, hogy a vonaton, a szórakozóhelyeken, a munkahelyeken, a nyilvánosság előtt, ahol mások is hallják, ezeket a szavakat, kifejezéseket használják. Szűk baráti körben ki-ki úgy beszélhet, ahogy akar, a nyilvánosság előtt azonban nem. Sokan elfelejtik azt, vagy talán nem is tudták, hogy az emberi magatartásnak a nyelvi magatartás, a beszéd szerves része. Aki durva, trágár szavakat használ, akinek mocskos a beszéde, annak alighanem ilyen az érzésvilága, az egész gondolkodásmódja és az emberi magatartása is. Backát László Radnóti Miklós: Razglednicák i. Bulgáriából vastag, vad ágyúszó gurul, a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull; torlódik ember, állat, szekér és gondolat, az út nyeritve hőköl, sörényes ég szalad. Te állandó vagy bennem e mozgó zűrzavarban, tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál, vagy korhadt fának odván temetkező bogár. II. Kilenc kilométerre innen égnek a kazlak és a házak, s a rétek szélein megülve némán riadt pórok pipáznak. Itt még vizet fodroz a tóra lépő apró pásztorleány s felhőt iszik a vízre ráhajolva a fodros birkanyáj. III. Az ökrök száján véres nyál csorog, az emberek mind véreset vizelnek, a század bűzös, vad csomókban áll. Fölöttünk fú a förtelmes halál. IV. Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. — így végzed hát te is, — súgtam magamnak, — csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. — Der springt noch auf, — hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen. Szépen magyarul — szépen emberül Nyelvhasználat és emberi magatartás A K-M tárlata Vecsési Sándor képei SARGA ház BÉKE, OROM SZOLOK
