Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-12 / 36. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. február 12. ITTHON VAGYOK?! A töprengés Az írásra készülvén, bevettem magam könyveim közé. Olvasgattam Illyést, Adyt, József Attilát, Petőfit és Aranyt, Kölcseyt, Szent Istvánt, Vörösmartyt. Kutattam, hol és kinél találok olyan idézetet, amelyet olvasásra bárki kezébe adhatok a kérdéssel: számodra mit mondanak e sorok? Az egyik vers túl banális volt, a másik próza túl bonyolult. Itt a történelemfilozófia állított csapdát, ott a régies pátosz volt kissé anakronisztikus. Mert mit is akarok voltaképpen? Megragadni egy ■pillanatot. Azt, amely a vers sorai után ébred, s ha nem is pontos, de választ ad arra: kiben mennyire eresztett gyökeret egy, a hétköznapokban nélkülözhetetlen érzés. Végül is Radnótinál maradtam. A sorok ismertek. Már-már közhelynek hatnak. Iskolában tanítják. A választott rész egyértelmű. Alkalmas arra, hogy első olvasásra is elindítson gondolatokat. Nem tudhatom Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyermekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem* testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok... A módszer Kérdeztem utcán, presszóban, műhelyben, hivatalban, rendelőben. Soha nem engedtem, hogy bárki is válogasson, rangsoroljon, kit ajánl. Csak egyre ügyeltem: a válaszolók fiatalok legyenek. A tizenhaton túli nemzedék képviselői, akiktől már joggal várja az ember, hogy véleményük legyen, önálló véleményük. Kezükbe adtam a legépelt idézetet, s csak annyit kérdeztem: mi az, ami erről eszedbe jut? Volt, amikor tisztázni kellett: nem Radnóti értékelésére gondolok. Nem verstani magyarázatra várok. Személyes élmény, vélemény, reakció kérdezésem tárgya. A legtöbben meglepődtek. Akadt, aki percekig töprengett. Más többször is elolvasta a sorokat. Kivétel nélkül megjegyezték: ismerem a verset. A válaszolók Áruházi ruhafalak között találom Tóth Katalint. Vékony, kellemes arcú leány. Két éve eladó. Beszéde halk, megfontolt. Lyukasórás gimnazistákkal hoz össze a szerencsém. Harmadikosok. Az elmaradt tanítás fölötti öröm már tétova lődörgéssé változott náluk, s a sután szívott cigaretta múlatja velük az időt. Racskó János, Krasznai Tibor, Biszku Attila, Bor- szukovszki Tibor és Somos Attila vonakodás nélkül állnak kötélnek. Harsányt Ákos ötvös. Találkozásunkkor éppen a havat tolta az üzlet előtt a Széchenyi utcán. Érett ember. Igényes szakma művelt képviselője. Korbics Árpádot a városi tanácson találom. Pénzügyi szakember, a tanács KISZ-titkára. Nem hivatásos funkcionárius, híjával van a beidegződött frázisoknak. Vas Józsefnét az üzemegészségügyi rendelőben ismerem meg. Törékeny asszony, alig húszéves, egykor verset is mondott. Bevallja : hányatott gyermekkora miatt élményei talán kevesebbek, mint másnak. Mind hozzájárultak, hogy szavaikat a nyilvánossággal megosszam. És végül szakállas ismerősöm, aki elzárkózott a nyílt beszédtől, szintén szereplőim között van. Neki a „Korzóban” adtam át a verset olvasásra. Válogatós nélkül — A vers a hazaszeretetről szól. Nekem tetszik, és sok a hasonlatosság a között, amit én érzek, s amit a költő leír. Én Nyírszőlősön élek, szeretek itt lenni, szeretem a környezetet. Itt akárkivel beszélek — megért. Külföldön nem tudnék élni. Én szeretem a hazámat, s azt gondolom, ez azt jelenti, hogy ne csak nekem, másnak is legyen itt jó. Lehet, hogy csak azért van, mert ezt szoktam meg, de nem akarok ezen változtatni. — Kis ország vagyunk, s néha szidjuk is, meg soroljuk bajait. De ide vagyunk kötődve. Ennek ellenére, szeretnék szétnézni a nagyvilágban, mert így mindig csak itt, ahhoz kicsi ez az ország. Most ideköt a család, az iskola, az, hogy itt élék, de szeretnék más vidékeken is élni, többet megismerni a világból, az országból. — Akármilyenek is a gondok, ez a hazám. A hazaszeretet nekem a család, a környezet. Itt küzdhetek, s ennek van is értelme. — Akárhova is vet majd az élet, én mindig és mindenütt a magyar csapatnak fogok drukkolni. — Itt tudom magam megértetni, nekem a nyelv is a hazát jelenti. A barátokat, az ismerősöket, a családomat. Az se mindegy, hogy a fejlődésben múlik-e majd rajtam is valami. — Ejtőernyős voltam. Amikor ugrottam, az egész táj olyan volt nekem, mint egy légifelvétel. Fentről is szép a hazám. Hogy nekem mit jelent ezt szeretni? Mindenképpen a szűkebb környezetet, a családomat, a műhelyt, az ismerősöket. Az ember ebben a világban van otthon, itt tölti az életét. Ezt kell széppé, gazdaggá tenni. — Nyíregyházán 1960 óta élek. Magaménak érzem ezt a várost. Munkám révén megismertem minden részét, s talán ezért nőtt hozzám. Vezettem a fiatal utazók klubját, s réven sok mindent megismertem az országból és a világból is. Mégis, ami értelemmel és szívvel megfog, az ez a város, ez a környék. Magyar vagyok, s azt hiszem, a hazám szeretetét azzal tu-, dom kifejezni, ha tehetségemmel az adott legjobbat tudom nyújtani. — Ha gyermekemmel olvastatnám ezt a verset, azt magyaráznám neki, hogy mindegy milyen ez az ország egy-egy időben, de ez, csak ez az övé. Idegen ember ezt sosem érezheti, ügy tapasztalom, hogy a fiatalok sem értékelik ezt mindig. Pedig itt kell elfogadnunk a jót, a gondot, itt dolgozunk, s tőlünk is függ, milyenek a körülmények. Ittkon itt vagyunk. Szeretem a várost, a megyét, Bereget, ahonnan indultam, szép falvaival, épületeivel, templomaival... — Nekem semmi nem jut az eszembe. Legfeljebb any- nyi, hogy Radnóti. Most kezdjem el dicsérni Nyíregyházát, mennyit fejlődött? Nem. Nekem semmi nem jut az eszembe. Kommentor Szeretném elkerülni mind a félre-, mind a bele- vagy megmagyarázást. íme, ezek voltak az első válaszok, fésületlenül, ahogy mondták. Se jobbakra, se sokkal rosszab- bakra nem számítottam. Tükrözik azt, ami akár a lényeg is lehetne: a szűkebb környezet, a saját világ — világocs- ka— szeretete lehet az első lépés ahhoz, hogy valaki tudatosan is szeresse hazáját. Ami mégis nagyon hiányzott a válaszokból, az a talán le sem írható többlet, amitől a tompa szó is fényt kaphat: a melegség. Túlnyomóan racionális, hűvösen reális volt a hang, a hangnem. Szem nem csillant, indulat nem robbant. A vers keltette asszociációk kétségtelenül őszinte feleletre ösztökéltek, de híjával a sorok továbbgondolásának. S jóllehet a költeményt mindenki ismerte, senki nem folytatta. Pont azt hiányoltam, amit pedig igazán kutattam, az élményt. Lehet, túlzó volt a kívánság, mégis űrt éreztem, még akkor is, ha az első benyomások utáni további beszélgetésekre gondolok is. A tankönyv Előveszem az Irodalmi olvasókönyv az általános iskolák 8. osztálya számára című tankönyvet (Tankönyvkiadó, Budapest), s felütöm a 114. oldalon. Itt található a fent idézett Radnóti-vers magyarázata. Idézem: „A Nem tudhatom című versét 1944- ben írta. Ekkor már romba- döntött városok, felégetett falvak, pincébe bújt emberek jelezték a fasizmus véres útját Magyarországon. A munkatáborba hurcolt költő fájdalmas megindultsággal gondol erre, s gyönyörű képekben vallja meg mély hazaszeretetét. Hiszen szülőhazája „lángoktól ölelt kis ország”, amelyből úgy nőtt, „mint fatörzsből gyönge ága”. Nem felülről és távolról nézi, mint aki csak repülőgéppel száll el fölötte. Benne kitörölhetetlenül élnek az apró otthonos képek: a mezők, a szántóföldek, a kicsiny tanyák s az ott élő szegény emberek. Mennyi öröm, meghatottság, szépség van ezekben az egymásra halmozódó képekben! Radnóti saját korán tapasztalta, hogy az ellenfor-l radalmi rendszer politikája mennyi bűnt követett el, de hitt abban, hogy a felnövekvő új nemzedék hamarosan szabad és békés hazára lel ebben az országban. A vers befejező sorában megint a fasizmustól, bombázástól rettegő szülőföld felé fordul a költő tekintete. Óvná, védené, míg elmúlik a vész. Kéri, hogy az ellenség elől védelmet nyújtva „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó, éji felleg”. Eddig az idézet. A szöveg semmitmondó, hűvös, sztereotip. Hogy mi az, ami a mának, a mai embernek, fiatalnak, gyermeknek szól belőle? Hogy a vers menynyivel több, mint egy történelmi pillanat felvétele? Jobb választ várni azoktól, akik így tanulták Radnótit, aligha lehetne. A magatartás Sok fiatallal beszéltem az utóbbi időben hazaseeretet- ügyben. Szinte minden esetben elhangzottak a következők: — Ma nem divat lelkesedni ... — Hol vannak már a fényes szelek! S beszélhetnek a hansági szép napokról. Mindenki csak a saját fiatalságát látja szépnek ... — Az ember manapság legfeljebb egy focimeccsen srófolja fel magát... — A nemzeti ünnep is arra jó, hogy van egy nap szabad... — Miért pont mi legyünk lelkesek, amikor a szónok is unott, olvassa a megírt beszédet? ... — A történelem tantárgy, amit megtanulok. De mit higgyek el, amikor látom, a felnőttek sem tudnak sokmindennel mit kezdeni... — Számon kérik tőlünk korunk forradalmiságát. De hogy az mi, még senki nem mondta meg... A máról Talán igaza van annak, aki ez utóbbi mondatot megfogalmazta. Mert biztos, hogy csak egy tetszetős frázisról van szó. Ma, kétségtelenül, nem forradalmárkod- ni, hanem dolgozni kell. Érdekes, hogy válaszolóim megérezték ezt. Az egyik „küzdelmet”, a másik „fejlődést”, a harmadik „tehetséggel adott legjobbat” említett. A dolog kétségtelenül nem látványos, de igazán csak ez hasznos. Aggódom, mert ez igazság mellé is odatenném: eddig racionális, de hol kezdődik a lelkesedés, a nem szégyellt, a megvallott, a beismert hazaszeretet? Döbbenten néztem a televízióban, hogy éltes emberek, akiket 1941-ben, 42-ben a frontra vittek, akkor volt hazafiságu'kat ma sem szégyelltek bevallani, holott arról számukra is hamar kiderült, hogy csalétek csupán. De bennük volt, s egy, ma már joggal kritika tárgyává tett hazafiság, hazaszeretet a sors-tanulságon átszűrve még mindig létezik. Vajon hogyan' tanították? Vajon hogyan verték ezt bele egy-két nemzedékbe? Vajon miért sikerült a rossznak alig 25 év ellenforradalmi kor alatt hamis célokért elérni azt, amit mi lassan negyven alatt sem tudunk jó ügyért lelkesítőn átadni? Amikor van könyvkiadás, szocialista iskola, rádió és újság, televízió és ifjúsági szervezet, gyermekszervezet és hagyománymentés, miért nem divat a valahová tartozás vállalása? Miért szégyen a nyílt vallomás hazáról, szülőföldről? Kiegészítés — Tudja, nagyon sajnálom, hogy édesanyám korán meghalt, s apámmal elkerültem onnan, ahol születtem. Kicsit zavaros lett a gyermekkorom, s talán ezért is hiányzik belőlem, hogy pontosan meg tudjam fogalmazni, mit érzek a vers olvasásakor. Hiszem, hogyha otthon erre van idő, ha a családban mutatják meg nekem, mi a környezetben a szép, s miért vagyok otthon e tájon, nos akkor talán pontosabb lett volna a fogalmazásom. Ezt Vasné mondta nekem, búcsúzáskor. Bennem is maradtak szavai, melyek, a lényeg körül mozognak. Ahogy az anyanyelvet is az anya, a szülő, a család tanítja!, az anyanyelwel egy- értékű hazaszeretetet sem lehet másutt megtanulni, tanulni kezdeni, csak otthon. A tankönyv csak jóval később jön, a külvilág csak sokkal később alakít. Arany Családi kör-ében a bujdosó katona tanította a históriát. De ki ül le ma itthon gyermekével, hogy elmondja neki: nézd, új csillag fut fel az égre? Hogyan lesz ebből szövetség szülő és gyermek, idős nemzedék és fiatalság között — éppen a holnap érdekében? Vállalni kell A beszélgető partnerek többen is mondtak ilyet: kicsi ország, olyan amilyen, szidjuk is néha ... Igen, azt kell vállalnunk, amink van. A jót is, a rosszat is. Napjainkból sem törölhetjük ki a kudarcot, s nem állathatunk szobrot csak a jónak. De itt a hangsúly a többes szám első személyen van. Valahol itt jutunk el a lényeg egyik fontos eleméhez, oda, ahol megszűnik a part- talanság, a meddő kritika, s közelítjük a hazát, annak szeretetét. Az egész kísérletből az esett a legjobban, amikor ezeket a tétován, de őszintén megfogalmazott szavakat hallottam. A történelemben nekünk méretett ki jó és rossz. Ezt nem elég így vagy úgy elfogadni. Ezt vállalni kell. Értem én gimnazista barátomat, aki világot akar látni. Értem a tanácson dolgozó ifjút, aki ha másutt nem, hát klubban járja a földtekét. Jól is teszi. De ő is, meg a többiek is, nyilatkozók és hallgatók mégis itt kell, hogy vállalják saját s a haza sorsát. Köszönet Radnótinak S hogy legyen még több fogódzó ahhoz, mi is a haza, fejeződjék be, köszönettel Radnótinak, ez írás, a tőle kölcsönzött szavakkal: Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is. ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte ált s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap. egy kőre léptem én, j ím itt e kő, de föntről e kő se látható. .. Bürget Lajos
