Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-12 / 36. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. február 12. | Ki a művelt ember? ^Tgöráti beszélgetésen §1 » éppúgy, mint a mű- mmdU veltség összetevőit, lényegét kutató szakemberek között sok vitára ad okot annak az eldöntése, ki a művelt ember. Mitől művelt valáki? Egy kicsit önmagunkat is jellemezzük, saját műveltségünkről is elárulunk valamit azzal, kit tartunk műveltnek és kit nem. Nincs általánosan elfogadott társadalmi mérce, norma a műveltség megítélésére, miközben naponta osztogatjuk olykor a megbélyegző jelzőt az általunk műveltnek, félműveltnek, szakbarbárnak, műveletlennek „minősített” emberekről. Vitaírásunkban azt szeretnénk bogozni: napjainkban mennyiben és milyen hatásra változott a műveltség fogalma, tartalma, társadalmi megítélése, presztízse. Mit lehetne, kellene tenni azért, hogy közelítsünk egy reálisabb, teljesebb műveltségképhez, mit tehet azért az iskola, a munkahely, a közélet, a közszellem. Aligha mondunk újat, amikor csupán a rend kedvéért megemlítjük, hogy a műveltség megítélése koronként változott. Régtől örökölt és tanult — társadalmilag megerősített — felfogásunk a műveltségről makacsul tartja magát. Ez pedig nem más, mint az: műveltnek a közvélemény, a legtöbb ember azt tartja, aki választékosán fejezi ki magát, jártas az irodalomban, a művészetekben, a történelemben és sok lexikális adatot, nevet, évszámot, nevezetes mondást tud könnyűszerrel felidézni. Ez a féloldalas, a humán műveltségnek előjogot adó vélemény, jól tudjuk több mint vitatható. Lehet-e művelt az az ember, aki az iméntiekben naprakészen járatos, de ha rákérdeznének: a naponta bekapcsolt rádió, tévé hangja és képe szerinte hogyan jut el hozzá, — fogalma sincs róla. Nem mérnöki, a szakember szintjén álló, csupán leegyszerűsített, néhány tő- mondatos válasza sincs arra, hogyan terjednek a rádióhullámok. De sorolhatnánk tovább a praktikus ismeretek sokaságát, amelyekről napjainkban is bocsánatos bűn semmit sem tudni. De egy új sikerkönyv, film, hangverseny, színházi előadás, tárlat elmulasztása már főbenjáró bűn. Könnyen rá- akasotják az ilyent kiha- gyókra a címet: félművelt, szakbarbár, műveletlen... Jól tudjuk a polihisztorok, — akik mindenhez értettek, ' mindenben járatosak voltak — kora lejárt. Mindenben nem lehetünk egyaránt otthon, de éppen napjainkban, amikor a kulturális értékek, ismeretek áramlása szédítő gyorsaságot öltött, kevés csak a humán kultúrában, vagy saját szakmánkban műveltnek lenni. Bizonyos, hogy a kettő nem választható el egymástól, a szakmai és az általános műveltség összetartozik, egymást erősítik, egyik sem élhet meg a másik nélkül. Napjaink egyik torzulása a mind nagyobb specializálódás miatt, hogy sokszor — ahogy a hétköznapi nyelv mondja — szakbarbárokat nevelünk. Elhanyagoljuk az általános műveltség pallérozását, megkövetelését. Ismerünk szakmailag magasan képzett, európai szintű szakembert, aki nem tudja magát magyarul helyesen kifejezni. Mindezek összefüggenek iskolai oktatásunk gyengeségeivel is. Hosszú ideig az általános iskolától az egyetemig túltengett a gépies, írásbeli beszámoltatás, felelte- tés. A felnövekvő generációt valósággal leszoktattuk a beszédről, az önkifejezés elemi eszközéről. Az is jócskán közrejátszott az egyoldalúan képzett emberek sokaságának nevelésében, hogy az érettségin és egyetemi-főiskolai felvételein nem egy szélesebb, jól megalapozott általános műveltségről kellett számot adni, hanem arról az egy vagy két tárgyról, amelyre a pontokat adták, ami kulcsot jelentett a továbbtanuláshoz. Ezért is van nagy jelentősége az új érettségi és felvételi rendszernek, amely szélesebb tudás-műveltség anyagot vár a továbbtanulóktól. Egyaránt fontos a magyar nyelv, irodalom, történelem és a ■ természettudományos tárgyak... Visszatérve a kérdésre, ki ma a művelt ember, nem ritkán olyan vadhajtásokkal is találkozunk, mint a sznobizmus, vagy a felszínes „mindentudás”, amivel sokan jól megélnek, elhitetik környezetükkel, hogy szuperműveltek. Sokan emlékezőtehetségüknek köszönhetik lexikális műveltségüket, ami mögött ismerethalmaz van, semmi több. Egy dologról gyakran megfeledkezünk: a művelt ember egyik legfontosabb jellemzője a gondolkodásbeli képesség, s nem az összetallózott, összecsipegetett „látszattudás”. Milyen főbb gondjaink vannak hát a műveltség megítélésével napjainkban ? Még mindig kettéválik a szakmai és általános műveltség. Nincs elég súlya és rangja a természettudományos műveltségnek. Egyesek csak az értelmiségieket tartják műveltnek, mintha az iskola, az oklevél önmagában garantálná ezt. Egy jól képzett, fogékony szakmunkás nem lehet művelt? Vajon egy akár doktori címet is szerzett értelmiségi nem lehet félművelt, vagy éppen beszűkült? Milyen okai lehetnek, hogy a felnövekvő nemzedék szemléletében már-már alig van értéke a műveltségnek? Hol rontottuk el a nevelésüket? Űjabb: lehet-e művelt valaki attól, hogy nem szereti, nem élvezi a komolyzenét? Feltétlenül műveletlen az, aki szívesen olvas krimit, szereti a magyar nótát? Ferde szemmel kell-e nézni arra az ismerősünkre, aki nem a legújabb divat szerint öltözködik, de szakmájának kiváló értője? Vajon az a professzor művelt ember-e, aki tudományának élvonalbeli művelője, de abszolút „anti-ember”, képtelen emberi kapcsolatokra? Valósággal a szakmájával „szeretkezik”, de életében nem élt át egy tisztességes emberi közeledést, ami nem csak emberiesség kérdése, esztétikai élmény is, amire mindnyájunknak szüksége van. ■j ’'/’"jűvelt-e, aki belső, szel- j W 1 lemi értékeit veszni hagyja, vagy elpazarolja? Nem függ-e össze — jobban, minit gondolnánk — a műveltség a személyiséggel, az alkattal, mint sem a megszerzett tudás mennyiségével, vagy minőségével? Nem árt-e a jó néhány embernél felerősödött anyagiak hajszolása a műveltségnek? Vagy fordítva: törvényszerű-e, hogy a saját jövedelmét becsületes munkával kiegészítő fusizónál (legyen az akár értelmiségi is) háttérbe szoruljon az önművelés? Vajon örök-e a műveltség; a tegnap művelt embere az marad-e, ha a régiből akar megélni? Kérdések sokaságát írhatnánk még vitát kezdeményező írásunk végére, melyekről érdemes olvasóinkkal közösen gondolkodni, közreadni ütköző, eltérő véleményeket, tapasztalatainkat. S ha egy lépéssel is előbbre jutunk a műveltség valós értékeinek tisztázásában, a művelt ember társadalmi és emberi presztízsének erősítésében, már nem fogtunk hiába tollat. !■■■■■■■■■ • ■ ■ ■ ■ ■ ■ ■ ,v^'v!v^wXvw/',X se n mm VICTOR VASARELY: Vega (szerigráfia) Rohod kutatója Még csak néhány napja, hogy Rohodon jártam, de úgy tűnik máris, mintha évek óta ismerném Balogh Lászlót. Talán azért, mert gyakran jut eszembe. Hol erről, hol meg amarról forgatom fejemben élete történetét, s mint aki titkos ajtókat nyitogat, faggatom most már magiamat helyette: milyen erők gyúrják keményre az embert, hogy újra meg újra talpra álljon, máskor meg miféle viharoktól hajlik meg a hát, miért mond igent, amikor pedig tudja: nemet kell mondania. Az emlékezés mindig kellemesen végződök, mert eszembe jut a magyaróra... ★ Egy szék volt üres a nyolcadik osztályban, oda ültem, hogy meghallgassak néhány percet a magyarórából. A katedra előtt a törékeny, igazi filosznak látszó tanár, a táblán pedig felírás: Légy jó mindhalálig. Balogh László tanár éppen Móricz regényét tanította. Azzal a módszerrel, ami talán a legnagyobb élmény a gyerekeknek: igyekezett rávezetni az összefüggésekre, de engedve a kíváncsi képzeletnek, hadd vegye észre a gyerek a történéseket, hadd fedezze föl ő a jellemeket, s vesse össze saját sorsát a Nyilas Misiével. Külön fejezet az elemzésben: kik voltak hatással a diákra kollégiumi tanára közül? S itt kezdjük pár perc múlva a tanár úrral a beszélgetést. De ez már nem a regény... ★ — Talán meglepi, de így igaz: eszem ágában sem volt soha, hogy tanár légyek. Debreceniben jártam középiskolába, afféle kereskedelmi pályára szántaik, vagy készültem magam is, akkori gondolataim szerint bérelszámolónak, könyvelőnek, vagy valami hasonlónak. Ám a véletlen közbeszólt, mert akkor jelentkezett Debrecenben egy tanár, Szathmári István, a neve talán mond valamit (később az ELTE professzora), aki két éven keresztül volt osztályfőnököm, azon kívül magyár nyelvet és irodalmat tanított. Az ő hatása valóban egy életre szólt. Bárczy Gézánál, a közismert nyelvésznél egy évig hallgattam fonetikát — neki sikerült elmélyítenie érdeklődésemet. Tanított Papp István és Kálmán Béla, ők a finnugor nyelvet szerettették meg velem. Nyelvészeti tudományos munkáim megkezdését az ő hatásuknak köszönhetem. ★ Egy epizódot mesél el a debreceni évekből, miután arról tudakozódtam, honnan volt vajon pénze az édesanyjának a taníttatásra? — Hogy pénzünk lett volna, azt nem állítom, volt viszont mindig munkánk. Mindjárt az első vizsgák idején halasztást kellett kémem, hogy hazajöhessek és anyámmal felszedjük a harmados krumplit. Emlékszem az egyik vizsgámra. A tanár úr — a neve nem fontos —, megjegyezte: nem illik poétika kollokviumra ilyen öltözékben megjelenni. Nos, az egy szűk, régi sötétkék öltöny volt, tényleg nem valami kiváló állapotban. Megint csak a véletlen jött közbe: legköze- lebbre valami távoli rokon csomagjából rám is került egy szép kamgámöltöny. Észre is vette a tanár úr. Azt nem tudta, hogy miből jutott egyéb öltözékekre. Közben ugyanis előmenetelem és kutatómunkám miatt éppen a nyelvtani intézet segélyezett, s a legmagasabb ösztöndíjat kaptam: 580 forintot. ★ 1955-ben végzett. Kezdő tanárként, a tdsza- földvári gimnáziumban — ki tudja ma már milyen előzmények után, vagy körülmények között — 1956 őszén publikálta versét a Ti- szaividék című lapban, amiért elítélték. Huszonnégy éves volt, másfél évet veszített el az életéből. Higgadtan, nyugodtan, a „minden tettet kötelező vállalni” — tartásával felel kérdéseimre. Kellemetlen erről beszélni, de mint mondja, elhallgatni sem lehet. ★ Utána egy ideig a katedrára nem mehetett vissza. A KÖJÁL-nál lévő táptalajállo- máson helyezkedett el, vegyészek mellett segédmunkásnak. Mikrobiológiai vizsgálatokat végeztek, melyekről a teljesen humán műveltségű tanárnak eleinte fogalma sem volt. Am a sors mire rá nem kényszeríti az embert? — azt is megtanulta. S most, hogy nincs kémia szakos tanára a rohodi iskolának, kényszerhelyzetben Balogh tanár úr tanítja a kémiát is, a magyar mellett. ★ Amióta újra a katedrán áll, egész tevékenységével a tudományt, a kutatást, a hagyományok ápolását és a legnemesebben értelmezett haladást szolgálja. Tanítványai körében népszerű, bár egy kiesét szigorúnak tartják. Sok a visszajáró lélek a régi tanítványok közül, £ van már ígéretes utód a honismereti kutatások terén: a most másodikos középiskolás Gaál Sanyi. Nyelvészeti területen a magyar és az összehasonlító finnugor nyelvészet egy-egy részével foglalBALOGH LÁSZLÓ kozik. Jelentősebb kutatási területe volt legközelebbi nyelvrokonunk, a manysd (vo- gul) nyelv hangzóinak változása. Egyik kedvence a nyelvjárási szavak gyűjtése, főképp a Szamoshát falvaiban. Elméleti kérdések is foglalkoztatják, a Nyelvtudományi közleményekben földrajzi nevek vizsgálatáról jelent meg tanulmánya. Adatközlőként és feldolgozóként több jelentős nyelvészeti kiadvány, szótár szerkesztésében és összeállításában működött közre. Precíz ember: két és fél ívnyi anyagról tud elszámolni, ennyi jelent meg eddig, s még körülbelül ennyi vár a fiókban feldolgozásra. Balogh László nevével vagy tíz évvel ezelőtt találkoztam először, a megyei honismereti pályázat díjnyertesei között. Minden évben részt vesz a megyei vagy országos múzeumi pályázatokon, sőt újabban már kinevelte az utánpótlást is, most már a gyerekek is jelentkeznek önálló dolgozatokkal. A tanár felügyel arra, hogy hitelesek legyenek a közölt adatok, s hogy ne egyéni villogás váljék a közös gyűjtőmunkából. Szakkörként indulnak. így aratták eddigi legnagyobb sikerüket is: országos első helyet értek el a rohodi gyerekek, nyelvészeti pályázatukkal. Több alkalommal szerepeltek sikeresen helytörténeti és honismereti munkákkal. ★ Rohodon már tudják, ha valami régi tárgy, ócskavas előkerül, azt Balogh tanár bácsihoz kell vinni. Legutóbb az egyik tanuló édesapja hozott egy öntöttvasat. Szemétlapátnak használták, nem tudva értékét. ötven éve lekerült falutábláról van szó, 1932-ig az jelölte a falu határát Ám a „nagy szerelem” az igazi kutatóhely mégis a gyermekkor színhelye: Szamosszeg. A nyelvészeti munkákhoz ott gyűjt gyakran, a múltat, babonáival, szokásaival, érdekes embereivel együtt ott faggatja. Kérésemre érdekességek is előbukkannak az emlékezetből. Például az első falat új kenyeret úgy veszi a szájába az ember, hogy karját a tarkóján körbetekeri és hátulról közelít a kéz. Aki ezt megteszi, az biztos, hogy megéri még a következő új kenyeret is! Talált csak itt használatos díszítőmintákat a temetkezési szokásokat gyűjtve: a gömbölyű fejű fejfákra cserepes rozmarin- gos virágot rajzolnak a faluban. ★ Az egész megyén is túlmutat az a tevékenysége, melyet Rohod neves szülöttének felfedezéséért és megismertetéséért végzett. Éveken át tartó munkával sikerült újvidéki kapcsolatokat is igénybe véve összegyűjtenie a tantestület segítségével minden fontosat Szentpétery Zsigmond egykori színészről, akit Petőfi is megénekel a tintásüyegről szóló versében: „Hiába inté őt Szentpétery”. Két kedves ereklye is van az iskola folyosóján elhelyezett gyűjteményben: egy havasi gyopár csokor — Szentpétery kapta a 30. évi színészi jubileumára, s egy neszesz- szer — Egressy Gábor né Szentpétery Zsuzsika tulajdona volt. Az ükunoka, dr. Takács Endréné adta át a rohodi gyerekeknek. ★ Balogh tanár úr — a tipikus filosz, aki legszívesebben a könyveket bújja — portréjához hozzátartozik még: tavasszal Keszthelyre hívták meg, két előadást tartott ott egy országos rendezvényen. — A technika terén egy kicsit, azt hiszem, konzervatív maradtam. Biciklin kívül, más járművet, aminek nagy hangja van, alig bírok elviselni. Barakső Erzsébet
