Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-05 / 30. szám
zovjet- Kárpáton túl Á Kárpát-Ukrajnában élő és alkotó ifjabb költő- és írónemzedék írásaiból válogatott a Kárpáti Kiadó gondozásában megjelent Lendület című antológia. A hatvannégy oldalas kötet a Szovjetunió megalakulásának 60. évfordulójára készült. Tízéves keresztmetszetét adja az ungvári József Attila Irodalmi Stúdió magyar nyelven író, bevallottan elkötelezett fiataljai munkásságának, összeállításunkban néhány fiatal költő alkotását közöljük. Velünk mapad a zene (BARTÓKHOZ) Csönd, milyen csak benn, az agyban nyugszik, vesz körül egy pillanatnyi létet. Magasan felettem, szinte elfeledtem, kavarog az élet. Mondd, hogy van ez: mit nem foghat fel — szemlélődjék ezredévekig bár — kétségek keresztjén feszülve az agy, zaklatott futamaidra hangolva a lélek rátalál, akkordnyi gondolás alatt. Hogy van ez, hogy szemléltetve a részt, a nagy egészet is látod, láttatod, s aki nem tudja elméjével ölelni a mindent, annak, hogy érezze — szíved adod. Te emberi, te összemberi szellem, az igazságot írtad hangjegyekben. Az igazságot, mit tudván, bátrabb lesz szavunk, mitől rádöbbenünk: erősek csak együtt vagyunk. Maradni nem lehet, ha zenédből kiáltasz: indulj! Űj s új világok nőnek álmaidból. Patak partján táncot lejt a tündér ... A lelket gyújtva fellobban egy csöpp vér ... Zokogva sír anyja mellétől elszakított gyermek ... Ős pentatonban zengsz el egy szerelmet... Jöjj közénk, zúgjon száz csodád! Teremts bennünk harmóniát! Balia D. Károly: Ej szaka, veled Balogh Balázs: Rímek a Kárpátokból 1. BUSZON Iramlik az út, fél a hegytől, hogy súlyos kőtestével rádől. Pedig sudár fenyőlegények tartják azon a kötőféket. 2. EGY PALLÓN Kavicsok közt csobog a víz, elfut a leejtett morzsával. A két meredek part között a deszkahíd félénken lábal. 3. GYÓGYVÍZ A forrás zsémbesen buzog: alig-alig isznak belőle. Hője bosszúsan párolog fel a hófödte hegytetőre. 4. DÉLBEN Ereje van már a tavasznak, újságolja egy fényes tócsa. Kárörvendően villog fel a gerincen olvadozó hóra. 5. ESTE Szakadékba zuhan a nap, az égre fázó hold kúszik. Fagyos lábú szél tántorog és vijjog, sír virradatig. Horváth Gyula: Sorok a múltról az emlék felkeresi még a régi tájat, foszlott nagykabátban jön elém a bánat, a szavak visszahozzák régi napok vágyát, meg nem csókolt lányok elfeledett átkát, a még visszasajduló fájdalom nem örök ujjadimra fénylő csillagokat tűzök. Finta Éva: Borzsa-yidék Szappanhab csillogás, fehér felszálló-szoknya fellegek, s mint tüllön át — a táj, a hegy párásán leng, lobog, remeg. A duzzadt víz tejes, habos szikrákat köpköd, görgeti a fényt, szakad és összenő fodra, gyöngyöt perget neki. Kövekre ül a csend, csíkos gyíkocskaként sütkérezik, robog maga is, \azt hiszi — a folyó otthagyja pedig. Horváth Sándor: előbb a csend, a simává vasalt hallgatás aztán egy hang egy félénk nesz reszkető foszlánya egy versnek mely lassan beszövi az éjszakát bekockázza a teret feltérképezi a szobát helyére teszi a tárgyakat előbb egy nesz reszkető versfoszlány aztán sutttogásom zöngétlen szavaim gurulnak a párnán Füzesi Magda : ŐRE hozzád érnek füledbe duruzsolják az ébredést érezni kezded a tested simogatások moccannak karodban kinyílsz titkot virágzó éji rózsa előbb suttogásom zöngétlen szavaim a párnán aztán elfolytott sikolyod forró leheleted nyakamban hajad sátra bújtatja az arcom hátadon futnak ujjaim szeretlek lábunknál ott hever a lucskossá gyűrt csend G E K Szemük homálya sírig mélyül, kopott lábuk földig sötétül. Kelnek seregélyszárny-reménnyel és nyugszanak gyertyányi fénnyel. Emlék-gyökérben szálasodnak, növő fiukban vállasodnak Ujjakban görcsösen kopognak, virágba, fába kapaszkodnak. Kezük vékonyul minden nappal. Szívükben béke, tört haraggal. Adni nagyok, aprók igényben, elzörögnek csontszáraz szélben. Szándékban bölcsek, gyengék tettben, gallyakra törnek menthetetlen ... Mégis érzed: nem tűnő halottak, nemzetek fölé lombosodtak. BAMHMUP AfMKMTCl Vladimir Mikita avaly nyáron találkoztam vele először. A Gorítoij utcai reprezentatív kiállító 'terembe invitáló színes plakátok sokasága tűnt fel a moszkvai utcákon, s ezzel a meghívóval találkozhatott a Tretyakov Galériába betérő is. Vladimir Mikitát, Ukrajna érdemes művészét a Kárpátonitúlon élő alkotók közül először érte a nagy megtiszteltetés, mutathatta be műveit a közel tízmilliós metropolisz szívében, a szovjet képzőművészeti élet központjában, a hozzáértők sokezres tábora előtt. Most, utólag méginkáhb sajnálom, hogy akkor nem juthattam el arra a kiállításra. Ismerkedésünk is egyoldalú volt, noha a testvérterület egyik lakójaként szívből örültem ennek a kétségkívül nagy sikernek. A második, az igazi találkozásunk nemrégiben történt Vladimir Mikita festőművész ungvári műtermében. Az Ung folyóhoz közeli új lakótelep egyik házában ballagtunk fel a lépcsőkön, mikor megemlítettem néki ezt a különös moszkvai találkozást. Nagyon sajnálta, hiszen mint mondja Szabolcs-Szat- már mindig is közel volt hozzá, és nemcsak földrajzilag, de művészeti életével is. Nyitja az ajtót, a szülőfalu jó hazai borával kínál és mindjárt úgy mesél, mintha gyerekkorunktól ismernénk egymást. Azzal kezdi, hogy Tóth Sándor nyíregyházi szobrásszal és tanítványával, Sebestyén Sándorral csak nemrégiben, a két szabolcsi művész ungvári kiállítása alkalmával találkozott, s hozzáteszi, hogy nagyon tetszett neki ez a két ember, a kárpátaljai művészeti élet még most is a kiállításúikról beszél. Elnézést kér, hogy lassan és rosszul beszél magyarul, pedig Rákoson, ahol született és fiatal korát töltötte, magyar gyerekek voltak a szomszédai, barátai. Megnyugtatom, fontos, hogy jól értjük egymást és visszatérünk a gyerekkorhoz: hogyan lett festő? „Amikor már ceruzám volt, s meg tudtam tartani, mindig rajzoltam. Szép fehér papírom nem volt, házról házra jártam, s ahol egy tiszta lapot találtam, akár egy könyv hátlapján, már rajzoltam is. Valahogy úgy jött ki, hogy ezt nagyon szerettem. A legelőn jártam a jószággal, s akit ott láttam mindig lerajzoltam. Középiskolában is ezt folytattam, bár meg kell mondani, soha rajzból jó jegyet nem kaptam.” 1947-ben behívták az ungvári festőművész iskolába, s a vizsgát követően azonnal a harmadik osztályba vették fel. „Először láttam akkor festőművészeket.” — mondja, s pereg tovább az élete. Ötödéves korában — 1950- ben — egy portréját Kijevbe vitték kiállításra. Jablonszkij akadémikus sokáig állt az idős parasztasszonyt ábrázoló képe előtt, majd megkérdezte, ki csinálta ezt a munkát. Magához hivatta és azóta igen jó a kapcsolatuk. így kezdődött. Aztán Lvov, Ivano Frankovszk, Kaunasz, Moszkva és Csillag- város. A kiállítások sorában ott van a csehszlovákiai Presov és Poprád is. Visszakanyarodik a magyarokra, a szabolcsiakra. Nagyon szerette a korán elhunyt Pál Gyulát, igen tehetségesnek tartja Berecz Andrást, mint ahogy ismeri és szereti a többieket is. „Valahogy úgy van az ember, hogy egymást mindjárt megtalálja” — mondja miközben Tóth Sándorról, s egy régi nyíregyházi, ma Pesten élő barátjáról, Váci Andrásról beszél, aki volt nála is, dolgoztak együtt és találkoztak Vilniuszban egy nagy, nemzetközi művésztelepen. Sorban mutatja a képeit. Olaj, tempera, aikvarell és egészen sajátos, eredeti technika — attól függően, hogyan tudja legjobban kifejezni a gondolatát. A képek témája a falu, helyesebben az ember, a falu élete. A hegyi ember ünnepe, tánca, az érdeséletű favágók, pásztorok és bekecses asszonyaik dinamikus egymásba fonódása, a kis faház belseje a kemence melegén ülő idős paraszttal. A disznóvágás, ahol az asszony megdöbbent arccal nézi az általa felnevelt jószág kimúlását. A színben lévő szekér maradványa, amely fölött eljárt az idő. Az istálló reggeli élete, az újszülött bárány az öreg juhász ölében, a madárijesztő, amelytől már nem fél a madár, a tyúkjait etető néni, a szénahordás, a tavaszi faültetés, metszés, mind- mind filozofikus téma. Hegyek és emberek ... élnek tovább a vásznakon, s kelnek új életre a művész ecsetje alól. Különös, sajátos humánumú prizma a Vil- niuszban készült mű is, amelyen hatalmas házak között falust öreg nézeget révetegen. Mikita művészetének központja az ember, az élet. Az életet, a tájat, a növényt nem fotózza, de átdolgozza, átgondolja. Közvetít a látvány és a képet majdan néző között. Képének minden részlete él. A letett szemüveg, a könyv, a szénaboglya, a nyersen faragott falóca. Nem kiabál, gondolkodtat. Tájképe sem a szabvány, s aki nézi, arra gondol, bogy a nehéz élet is tud szép lenni. Kérdezem most min dolgozik. Azt válaszolja, hogy a moszkvai kiállítás egy kicsit kibillentette a munkából, s egyébként is nagyon sokat gondolkodik mostanában azon, hogyan kell tovább menni. Olyan szép mondattal folytatja, hogy érdemes pontosan idézni: „Amit én eddig csináltam, attól többet kell. Ha az ember a Marsra akar menni, ahhoz először a Hold az állomás.” Elemezni akar mindent, ami eddig volt, kritikusan, azért sem siet nagyon a munkával. Járja a falvakat, megfigyel és elraktároz. Mondja: van témája, és szerencsére sok olyan, amely nem hagyja nyugodni. Most már esténként ezzel fekszik és reggel ezzel kél és ez szerinte már nagyon jó ... ladimir Mikita érdemes művész a szovjet festészet egyik sajátos alakjává nőtt. Nem véletlen, hogy egy képét megvette az Üj-Tretyakov és egy másikat a Kölni Művészeti Múzeum. A festő a kárpá- tontúli iskola hagyományainak továbbfejlesztője. Mély hozzáértéssel vállalkozik az értékes népi hagyományok felhasználására, de gazdagítja is azokat. Műveit ma már széleskörűen méltatják a szovjet sajtóban. A magam szerény lehetőségeivel élve szívesen mutattam be öt megyénk olvasóinak, s hadd tegyem hozzá: nagy-nagy nyereség lenne számunkra, ha gyűjteményes kiállítását mihamar Nyíregyházán láthatnánk. Kopka János
