Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-19 / 42. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. február 19. O MEGYÉNKBŐL INDULTAK Munkahelye: a nagyvilág M indenáron le akart beszélni arról, hogy írjak róla. Mert pályáján sok úgyne­vezett nagy emberrel csinált már in­terjút, de őt az életéről, eddigi útjáról még soha nem kérdezte újságíró. Mégis találkoz­tunk és végül azért állt kötélnek, mert Sza­bolcshoz, Ibrányhoz és Nyíregyházához még ma is sok szál köti. Pedig már harmincöt éve annak, hogy el­került ebből a megyéből. Hogyan lett újságíró, külpolitikus? „Ha néha megpróbálom felmérni, honnan indul­tam, újra és újra megerősödik bennem: tu­lajdonképpen szédületes ez az út. Apám ura­dalmi cseléd volt, kerékgyártó Ibrányban, ott •is Gyalapár-tanyán, a régi világ legmélyén. S hogy én onnan idáig juthattam, abban az elsődleges érdem* Demjén Feri bácsié, a volt tanítómé.” Benne vagyunk a beszélgetésben. Három tanya gyereke járt össze Tuskolány uradalmi iskolájának egy tantermébe, az eleminek mind a hat osztálya. A tanító minden gye­rekkel külön-külön foglalkozott. „Bárhol is jártam pályám során, a világ minden részé­ből írtam neki egy képeslapot, amit felolva­sott a gyerekeknek, azzal is biztatva őket: érdemes tanulniuk, erről a tanyáról is el le­het jutni sok pályára tanulással, szorgalom­mal.” ötvenhat éves, de úgy emlékezik a gye­rekkorra, mintha most élne benne. A tanító ösztönözte az apját, ne hagyja elkallódni a gyereket. „Amikor harminckilencben elvé­geztem a hat elemit, Feri bácsi ingyen taní­tott. Aztán egy év alatt két osztályból vizs­gáztam a dombrádi polgáriban. Gyalogoltam a Nagyhalásztól északra levő Nesze-hídhoz. onnan tovább a kisvonattal jártam. Egyéb­ként is hozzászoktam a gyalogláshoz. A mi tanyánkhoz a tuskolányi iskola kilométerek­re volt. Anyám olyan nadrágot csinált ne­künk térdig érő zsebbel, amelybe meleg sült­krumplit rakott. Ez télen melegített és min­dig jó volt tízóraira, ebédre.” A polgári után a háború kellős közepén újra a nagy kérdőjel: mi legyen tovább? Ak­kor, 41—42-ben már beköltöztek a faluba. Télen napszámba járt, nyáron gabonát má­zsáit a Futurában. A felszabadulás után kö­vetkezett a nagy fordulat. Negyvennégy de­cemberében az egyik ibrányi fiú hívta Nyír­egyházára a kereskedelmi középiskolába. Ilyenkor, majdcsak év közepén? — kérdezte, de a fiú megmagyarázta: most mindenkit felvesznek. Bejött a városba, fel ás vették. „Két liter napraforgóolaj és tíz tojás volt a beiratkozás díja. Ez még volt otthon. Apám azt mondta: nem tud mást adni, csak amit én magamnak szerzek, a tudást. Felkereked­tem egy batyuval. Nyíregyházán a vasúton túl, egy tirpák néni adott szállást, ahol olaj­mécses mellett próbáltam behozni az elmara­dást. Sikerült is, de azóta kell a szemüveg.” Négy év következett heti hazajárással, az első évben vonat híján gyalog. Hátizsákjá­ban az egy hétre való élelemmel. Elvégezte a középiskolát. Nem gondolt továbbtanulásra, lehetőséget se látott erre. Különben is, az érettségi akkoriban Ibrányban ritka nagy dolog volt, amivel már jó állást lehetett sze­rezni. „Jelentkeztem az ibrányi földműves­szövetkezetnél (48-ban ennek a vezetői kap­ták meg az országban is először a Kossuth- díjat), Cifronics Miska bácsi, akkori párttit­kárunk azt mondta: legyek ott főkönyvelő. Igen ám, de ahhoz el kellett végezni egy há­romhetes esti tanfolyamot.” így került életében először Budapestre. Az iskolán azt mondták, a tanfolyam csak három hét múlva kezdődik, addig menjen haza. Hogyan, mivel, hiszen csak annyi pénzt kapott, amennyi a felutazáshoz volt elég... Elment a barátaihoz, akik a közgazdasági egyetem kollégiumában készültek az egyete­mi felvételre. Azok ottmarasztalták, lakjon "addig velük. „A vitáikban rendkívül harcosan részt vettem. Kezdődtek a felvételi vizsgák, s Csiz­madia Ernő — akkor maga is fiatal tanár —, az egyetem mai rektora megkérdezett, én mi­kor felvételizek? Elmondtam neki, hogy én csak a három hét miatt vagyok náluk, engem máshová szántak az ibrányiak. Felajánlotta, hogy felhívja őket telefonon. Megtette, kö­zölte Miska bácsival, hogy engem a közgaz­dasági egyetemre akarnak felvenni. Az öreg azt mondta, rendben, de neki egy kikötése van, ha ott is lehet tanulni...” Egy év múlva már az egyetem ifjúsági szervezete, a MEFESZ káderese lett, a moz­galomban igen sokat vállalt — nem titkolja, sokszor a tanulás rovására, de ilyen volt az élet. Elvégzett két évet, behívták a pártköz­pontba, ahol közölték vele: érdemeire való tekintettel kiemelik, kétéves pártfőiskolára küldik. Elvégezte azt is. Hogyan lett újságíró? „Az különös eset volt. Én az ifjúsági moz­galomban szerettem volna maradni. Két be­szélgetésen is gyúrtak, legyek újságíró, míg egy délután azt a feladatot kaptam, reggelre írjak egy tízoldalas életrajzot. Miről írhat­tam annyit 22 éves koromban? Emlékeimben kutattam, hogyan jöttek negyvenhat tava­szán az ibrányi mezítlábasok Nyíregyházára tüntetni, hogyan mentem velük a miskolci MKP-nagygyűlésre? Bevittem, s Betlen Oszkár főszerkesztő felolvasott a káderbi­zottság előtt a dolgozatomból két oldalt, s az­zal zárta ügyemet: engem az isten is újság­írónak teremtett.” Harmincegy esztendeje, hogy a Szabad Nép külpolitikai rovatához osztották be. Akkor már tűrhetően tudott oroszul, ko­molyan kezdett foglalkozni a francia nyelv­vel is. A lapmunka mellett befejezte a félbe­maradt két évet a közgazdasági egyetem kül­kereskedelmi szakán. Hatvanháromban meg­írta a közgazdász doktori disszertációt Dél- kelet-Ázsia gazdasági és politikai helyze­téről. 1964 májusában kapta az első hosszan tartó külföldi megbízatást: a Népszabadság párizsi tudósítója lett. öt évig élt Párizsban, s az olvasó sokat találkozhatott nevével, írásaival. A vietnami—amerikai fegyverszü­neti tárgyalásokról, a világpolitika számos izgalmas aktusáról tudósított. Aztán újra itt­hon. Megtanult angolul, s a washingtoni fél évtized következett. Riportjaival, jegyzetei­vel innen a Kelet-Magyar országban is rend­szeresen jelentkezett. Munkahelye a nagyvilág. Több mint öt­ven országban járt, azt a könnyebb meg­mondani, hol nem. Nem volt Dél-Ameriká- ban, Ausztráliában, Japánban és a skandi­náv országokban. „Apám történeteit gyerek­koromban az első világháborúról, az orosz frontról szájtátva hallgattam. És óriási él­vezettel a nagybátyámat az olasz harctérről, a Piave menti csatákról. Ezek nekem nem is földrajzi helyeket, inkább mesevilágot je­lentettek. Egyszer, már jóval később, elmen­tem a Piavéhoz és összomlott bennem az egész. A realitás és a mese nem ugyanaz.” Visszakanyarodunk a szülőföldhöz. Har­mincöt éve, hogy Kovács István elment arra a bizonyos háromhetes tanfolyamra, de a me­gyét nem felejtette el soha. Ma is büszke rá: nem volt olyan év,, hogy ne jött volna haza. Pesti egyetemista korában is hazajött, hogy az ibrányi csapattal elmenjen győzni, vagy éppen kikapni valahová. A hatvanas évek­ben téeszt szervezni hívták haza azzal, neki talán az is belép, aki az itthoniaknak nehéz ember. Mióta szülei elhaltak, a rokonokhoz jár haza, de összenőtt a faluval. „Nem pén­zért, hanem szívből írtam Washingtonból is a megye olvasóinak, s nem titkolom, elsősor­ban az ábrányiaknak. Szeretem azt a falut. Örömmel járok ma is oda, haza, kikapcso­lódni. Otthon a nyílt szívű emberek között feltöltődök. Nem csinálok mást, csak hango­san gondolkodom velük.” Jelenleg a Népszabadság külföldi tudósí­tóinak főnöke. A napi munka, a szerkesztősé­gi levegő után tágul, tisztul a tüdő abban a faluban, amely egész életére hagyott nyomot benne. „Egy gyerek, aki Gyalapárról indul el, átgyúródik, formálódik, tűzkeresztségen esik át és ez önmagában is izgalmas folya­mat. Sok csata — amit az ember a gondok­kal és önmagával megvív •— alakítja a ka­raktert. Az újságíró, különösen, ha külpoli­tikus és idegen világban egyedül él, sokszor kerül politikai viharba. Hogy talpon tudjon maradni, ahhoz sokban segít, mennyire el­kötelezett az ügy iránt, amivel összekötötte az életét. Mennyire képes talajt fogni. Ib- rány ezt a talajt jelenti nekem. Tudatosan, vagy éppen ösztönösen ráérezve ...” Akkor is, ha Franciaországban De Gaul- leval, Pompidouval, Duclossal, Georges Marchaisval, ha az Egyesült Államokban Nixonnal, Forddal, vagy éppen Carterral be­szélgetett, s akkor is, ha sajtóértekezletek pergőtüzében kellett rögtönözni. Munkásságához tartozik még hat könyv, számtalan füzet különböző külföldi helyszí­nekről. Annak külön örül, hogy diplomata fiá­ba is sikerült átültetnie néhány jó tulajdon­ságot. Nagyon szereti a munkáját. Szabolcs megyét, Ibrányt. Nyíregyházát pedig ugyan­úgy, mint az apja. \ .5 Kopka János Egy szabálytalan életút A héten — igaz, csak né­hány előadásban — bemuta­tásra került Krzysztof Za- nussi lengyel rendező Kons­tans című alkotása. Noha a drámának sajátos a levegője, érdekesek a karakterei, s az adott filmidőn és -térén messze túlmutató a proble­matikája, nekem, megvallom, csak mérsékelten tetszik. Le­het, az zavar benne, ami eré­nye: a mérnöki megszerkesz­tettség, a hibátlan konstruk­ció, a szakmai szempontból kikezdhetetlen művi jelleg. Ezúttal azonban — kivéte­lesen — nem a filmről, ha­nem alkotójáról szeretnék ír­ni. Különös tekintettel arra a körülményre, hogy a leg­szebb éveiben járó Zanussi sorsa, ahogy mondani szokás, megér egy misét. Néhány esztendővel ezelőtt hazánkba látogatott. Közeli ismeretségbe kerültem vele. Emlékszem, a Védőszíneket, egyik legjobb művét hozta magával, s a vitában felme­rült kérdésekre válaszolva sok kártyáját feltárta. Már nehezen tudnám rekonstruál" ni mondatait, vallomásának lényege azonban nem mosó­dott el bennem. Főleg két ki­nyilatkoztatás számba menő következtetése ragadott meg. Zanussi azt bizonygatta, hogy a filmművésznek elsősorban népe, nemzete, nemzedéke gondjait kell vászonra vin­nie. Meg azt is, hogy aki ezt a hivatást vállalta, csak „tár­sadalmi léptékben” gondol­kodhat. Miért hozakodom elő ezek­kel a tegnapi eseményekkel? Mert a mai krónikában az olvasható, hogy Krzysztof Zanussi — a Konstans szer­zője — most már huzamo­sabb ideje külföldi (nyugat­európai) megbízatásoknak tesz eleget, jóformán haza sem jár, a pápa életét örökítette meg, s számos jel arra mu­tat, hogy meglehetősen eltá­volodott egykori eszményei- ~ tői. A lengyel film közelmúlt­beli történetében találunk , jó néhány példát arra, hogy a hazai kultúra kiemelkedő egyéniségei különböző okok­ból hátat fordítottak a szülő­földnek. Zanussi nem rebel- liskedett, amikor igent mon­IgjjUHf jjjJJTOJ nv 1 ÉJ ■ ■ . [ff m mm j ■Jl ■ n Ifi UJ !Q BdfUi B i .MfliíiIPTO;l Irodalmunk hét évszázados történetének kevés olyan sza­kasza van, amelyről annyi írói vallomás, kritikai tanul­mány és ismertetés adna ké­pet, mint az 1945 utániról. Ennek a korszaknak az 1956 előtti része már történelem, az 1957-es esztendővel kezdő­dő évtizedek pedig a „törté­nelmi jelen idő” részei A ket­tőnek közös irodalomtörténe­te van, közösek a főszereplői is. Mégis elmondható: a kor­szak irodalmáról nem készül­tek összefoglaló művek. A hatkötetes magyar irodalom- történet is csak vázlatosan rajzolja meg a jelzett idősza­kot. Adtak ki monográfiákat, tanulmányköteteket, de nem volt kézikönyv, amely a kor­szak irodalmának összefüg­géseit tárta volna az érdeklő­dő elé, a fejlődés tendenciáit rajzolta volna meg. Pomogáts Béla vállalkozott a hiányok pótlására. Megje­dott a feltehetően előnyös idegen ajánlatokra, inkább csak a .^hagyományt” követ­te. Beállt abba a sorba, mely­ben nála nagyobbak is van­nak (s ki tudja, mikor fogy el ez a mostanában is kígyó­zó menet...). Ne felejtsük el: lassan-lassan vaskos enciklo­pédiát lehetne összeállítani a lengyelek idegenbe szakadt világnagyságairól. Kapásból néhány példa. Roman Po­lanski amerikai sikerember­ré avanzsált s csakis rajta múlott, hogy hollywoodi kar­rierje átmenetileg megsza­kadt. Jerzy Skolimowski fe­negyerekstátuszát megtartva próbált szerencsét „odaát” (nem is eredménytelenül). Alaksander Ford nem jószán­tából vett vándorbotot a ke­zébe (időközben eltávozott az élők sorából); a Keresztesek rendezője ugyancsak szaporí­totta valamicskét babérjait. Andrzej Wajda — hogy is fogalmazzunk? — külön szám. Ö már a Hamu és gyé­mánt óta első klasszis, kül­földi kirándulásai mégsem jártak kirobbanó sikerrel. 1980 óta megint kapkodnak utána, pedig társadalmi és esztétikai ideáljai megváltoz­tak. Ahány életút, annyi válto­zat. Zanussi — a Közjáték, az Illumináció, a Védőszínek, a Spirál rendezője — mindig filozofikus filmeket forgatott, „direktben” nem nagyon po­litizált. Főleg a beilleszkedés, a kapcsolatteremtés kérdései izgatták. Alapproblémája — némileg leegyszerűsítve a képletet — igy hangzik: Ment-e tudomány által a vi­lág elébb; s miben rejlik az élet tudománya? A Konstans is variáció az utóbbi kérdés­re. De haladjunk tovább. Elvileg semmilyen kifogást nem emelhetünk az ellen, hogy a rendező másfajta kö­zegben kipróbálja a tehetsé­gét. Jancsó olaszországi „ka­landjait” senki sem vétózta meg, Szabó István az NSZK- televizió számára adaptálta Örkény Macskajátékát — a magyarok is sűrűn követik ezt a nemzetközi gyakorlatot. Csakhogy Krzysztof Zanussi azon az áron kötött szerző­dést megbízóival, hogy egy lent könyve négy évtized magyar irodalmának világá­ba vezeti be az olvasót. A mű egyszerre irodalomtörténet és panoráma, egyszerre tudomá­nyos és ismeretterjesztő. A kötetben helyet kaptak a leg­fontosabb irodalmi művek, az alkotó egyéniségek és a kü­lönböző irodalmi irányzatok. A szerző a könyv első ré­szében az irodalmi élet tör­ténetét vázolja fel. Áttekin­tése az irodalom hosszmet­szetét adja. Három időszakra bontja az eseményeket: 1945 —48, 1948—56, 1969—81. Szól az irodalmi élet felszabadulás előtti előzményeiről és a kü­lönböző irányzatokról, a Nyugat körül csoportosult polgári humanistákról, a né­pi írókról és a szocialista eszmék vonzásában alkotó írók irányairól, a költészet, az elbeszélő irodalom, a dráma- irodalom és az irodalomtu­domány fejlődéséről és ered­ményeiről. A második rész az írói élet­pályákról és a művekről ad keresztmetszetet. Számba ve­szi az élő hagyományokat, a felszabadulás nemzedékeit, az 1956 utáni írókat, s röviden vázolja tevékenységüket. kicsit hátat fordított egykori önmagának. Megvallom, ne­kem személyesen az sem tet­szik, hogy a rendező csapot- papot otthagyott, s a félig ájult hazájából kellemesebb tájakra tette át működése színhelyét. Ezért persze leg­feljebb emberi szimpátiámat vonom meg tőle. Igen ám, és az ars poetica? Mi van a nép, a nemzet, a nemzedék gond­jaival? A társadalmi lépték­kel? Ne vádoljon senki elfogult­sággal: még azt is elképzel­hetőnek tartom, hogy a fil­mesek különlegesen fontos­nak ítélik a lengyel szárma­zású pápa sorsának bemuta­tását. Elvégre korántsem „egyházi ügy” ez s nem is csak Lengyelország dolga. Ha így áll a helyzet, inkább Za­nussi vállalkozzék a portré elkészítésére, mint az üzlet­emberek. Persze nem hagy nyugton a kérdés: megfor­dult-e a rendező fejében a fontossági sorrend mérlegelé­se? Nem érzi-e furcsának, hogy ilyesfajta akcióra vál­lalkozik, amikor — elnézést az ismételgetésért, de hát ez a lényegek lényege — sző­kébb pátriája nagy horderejű konfliktusait kellene feltár­nia? A pápáról szóló filmet nem láttam, olvastam viszont a kritikákat. Mit kerteljek: el­marasztalnak. Nem jártak nagy művészi eredménnyel a további Zanussi-vállalkozá- sok sem. Amit nem káröröm­mel konstatálok — a mostani bemutató fiaskójának sem tapsolok —, inkább szomorú­an. Krzysztof Zanussi még csak negyvennégy esztendős. Ez a rendezők „krisztusi kora”. Kívánom neki, mint egyik korábbi kedvenc rendezőm­nek és személyes ismerősöm­nek, hogy a kifejezés eredeti és átvitt értelmében egyaránt mielőbb önmagára, illetve ha­zataláljon. Veress József A kötet harmadik része ki­tekintés a határon túli ma­gyar irodalomra. Értékes a könyv végén található irodal­mi tájékoztató: irodalom­ajánlással, bibliográfiával se­gíti a mai magyar irodalom kérdései iránt érdeklődőket. Felsorolja a szerző az 1945 utáni irodalmi díjazottakat is. Bevezetőjében Pomogáts Béla a következőket írta: .......könnyen áttekinthető ké­zikönyvet próbál adni az új magyar irodalom iránt érdek­lődő olvasó kezébe.” Munká­ja eszköz szeretne lenni, „amely ... megkönnyíti a tá­jékozódást az új magyar iro­dalom mozgalmas világában”. Az irodalomtörténész és iro­dalomkritikus egyik legszebb feladata, hogy kézenfogja az olvasót és elvezesse az élő iro­dalom gazdag tájaira — vall­ja a szerző. A kitűzött célt jó színvonalon teljesítet­te. Könyvét ajánljuk az ér­deklődő olvasóknak és szak­embereknek egyaránt. (Po­mogáts Béla: Az újabb ma­gyar irodalom 1945—1981. Gondolat, Bp. 1982.) Tóth László Az újabb magyar irodalom 1945—1981

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents