Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-19 / 42. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. február 19. EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR Kenderkóc és granulátum KENDER: fn. 1. Érdes levelű, magasra növő ipari rostnövény. (Cannabis sati- va) 2. Tex. Ennek rostja. 3. Kenderföld. Kenderáztatás: fn. Kévébe kötött, megszárított kendernek az enyves Bár fénymásolat csupán áz a dokumentum, amely féltve őrzött kincse napjainkban a nagyhalászi gyárnak, de szinte érzi az ember: a szűkebb haza ipartörténetének egyik fontos ereklyéjét tartja a kezében. Történelmi tény ugyanis, hogy Magyarországon a kiegyezés után fellendülő iparosodás csupán lehe- letnyileg éreztette hatását a Nyírségben, a Rétközben. Mindinkább meghonosodtak az ipari növények, köztük a termesztésére rendkívül alkalmas Rétközben a kender, amit kezdetben házilag dolgoztak fel. Kemény fából tö- rőt és tilót készítettek, egy gyakorlott ember naponta 20—30 kilogramm kender- •szálat tudott megtisztítani. A szálat, fonalat először házilag szőtték, s árulták a vásznat a közeli-távoli vásárokon. Nőtt a termék sikere és az igény iránta, ezért remélt nagy üzletet benne Here. Odescalchy Zoárd, s létesített a felesége — gróf Lányai Pálma nevén — kendertörőfeldolgozó gyárat a tulajdonában lévő „Sziget tanya” környékén. Feljegyzi a 'korabeli krónika, hogy a gépeket Németországból hozták, jötték vele szakemberek is. Tíz ' tiló, 2 kendertörő, puhító, 1 kódkészítő, gerebenező, osztályozó jelentette a „berendezést” 1906. április 19-én, amikor megkezdődött a termelés. Az áztató kemencék faburkolattal készültek. Az első időkben félszázan kaptak itt munkát, alkik napi 12 órán át dolgoztak (köztük volt 13 éves gyermek is!). A poros, piszkos üzemiben az emberek egymás után kapták el az asztmát, a tüdőbajt. Az áztató munkások hajnali kettőtől dolgoztak, közöttük a reuma, a köszvény tizedelt. Sehol egyetlen védőburkolat nem volt, ezért gyakorta történt baleset. A gyáralapítót csupán a profit érdekelte, s mivel kezdetben az üzem ráfizetéses volt, ezért még többet követelt, majd kötélgyártó részleget létesített. A gyártörténet gyászos éve 1917: a vállalkozás a csőd szélére került, a herceg az öngyilkosságba menekült. özvegye Ambródzy György földbirtokos felesége lett, aki valamelyest jobban értett a termeléshez, a gazdálkodáshoz, megpróbált modernizálni is a gyáron (porszívókat szereltetett fel), de közvetlenül a második világháború előtt ő is szabadulni igyekezett tőle és eladta a gyárat a Szegedi Kendérfonó RT-nak. A fellendülés évei következtek: ekkortól alapanyaggyártó anyagok leázása végett való áztatása ... Kendergyár: fn. Kendernek fonallá való feldolgozását végző üzem. (Magyar Értelmező Kéziszótár, Akadémiai Kiadó, Budapest 1972, 668. old.) üzem lett a nagyhalászi, fonható rostot készített és préselt mázsás báláikba, majd lóvontatta vasúti kocsikban továbbították Kemecsére, ahonnan az áru Szegedre indult, végső feldolgozásra. A rétközi — de nyugodtan mondhatjuk, a szabolcsi — ipartörténet kezdete volt mindez. A krónika rideg sorai csupán jelzik a változásokat, az emberek nehéz küzdelmét. Hogyan emlékeznek azok, akik megszenvedték mindezt? Idős Nagy Béla: — Tizenhárom évesen kerültem ide a gyárba, az akkori gyárvezető Kovásznay amolyan mindenesének. Két évig napi nyolcvan fillérért reggel öttől este hétig etettem harminc disznóit, a teheneket, szaladtam a boltba, pucoltam a cipőt, meg minden. Aztán megszöktem, mert úgy bántak velem, mint a kutyával. Ügy látszik, mégis megszánt az úr, merthogy a szegény özvegy édesanyáim is itt tilolt a gyárban, hivattak, az úr lehordott mindennek, de csak bevett a munkások közé. A puhítóba kerültem, ott adtam fel a nehéz anyagot az idősebbek- ~rrek, majd később három törőmunkást kellett kiszolgálni. Amikor meg csomóhordó- nák állítottak, naphosszat feszt vágtatnom kellett. Az egyik hely rosszabb volt mint a másik, mert amikor a prés mellé álltam, 14 évesen mázsás bálát cipeltettek velem. Hát kérem, ez maga volt a pokol, egy forint húsz filléres órabérért, mert hogy ez már a háború után volt. Bele is rokkantam, öt évig ettem a tébécések szomorú kenyerét. Ügy higgye meg, nem volt ott se porszívó, se ebédlő, ha az ember öt percnél tovább szíjta a cigarettát, a művezető, vagy ahogy akkor mondták: a mester szabályosan megverte a munkást. Nem jó rendszer volt az, fél órát se kérek belőle. A második hadjáratkor a gyárat Szétszedték, a németek fel akarták robbantani, de hála Pető Laci bácsinak, az akkord főgépésznek, valahogy kifirkálta őket, így megmaradt a gyár. A szíjakat viszont a ttaszm issei óról a nép elhordta cipőtalpnak. Amikor aztán Szeged vett át bennünket, onnan küldtek gurtni- fcat, azzal hajtottuk a gépeket. Jött volna vissza Ko~ vácsnay úr is, de az emberek: Póliscsák Ferenc, Kovács József, Kovács István a munkásbizottság nevében megmutatták neki a kijáratot. Szegedről jött főnök, Arany Ernő, majd őt váltotta fel Marik Sándor, az újabb igazgató, aki a mi emberünk volt. Mihalik Sándor: — Anyám levette az ágytakarót, abból varrt nekem priccsesnadrá- got, az volt az első munkás- ruhám 12 éves koromban. Csomóhordónak álltam, iszonyatosan hideg volt, jó fel kellett volna öltözni, ha lett volna mibe. Kötelet sodortunk a kócból, azzal kötöttük át a derekunkat, csináltunk egy kis huzatot, hogy vigye ki a port. Óránként kiszaladtunk, hogy kiköpködjük a temérdek port. Volt aki egy negyed vályogot köpött egyszerire. Majd a szabadulás, a háború után, ahogy Szegedhez kerültünk, már kaptunk valamivel finomabb vásznat, azt adták bér helyett. Mi aztán a vásznat feketére befestettük, lett munkásruhánk. Csak ha az eső esett, csupa fekete lett mindenünk, mert leázott a festék. Varga Jánosné: — Tilosként kezdtem ötvenben, de akkor sem volt sokkal jobb. Nézze a kezemet: teljesen tönkre van, mert erősen kellett tartani mindig a kendert. Amikor bebújtunk a gép mögé kiszedni a poedorját, utána olyan betegek lettünk, hogy alig maradt erőnk kifeküdni a napra. Mosdó, zuhanyzó? Ugyan kérem: levertük egymás hátát és hazavittük a többi koszt. A mostaniaknak gyöngyéletük van! Márczi László: — A felszabadulás után még kevés volt az alapanyag, s hogy mindenki dolgozhasson, három napig tartott a hét. Váltottuk egymást, hogy dolgozhassunk. Aztán fizettek bennünket istránggal, kötéllel, zsákkal, szálkenderrel. De hát fiatal voltam, 23 éves, frissen nősült, merthogy én gyári lányt vettem el. Kévevágóként kezdtem, majd lófogat- hajtó lettem, több mint negyedszázadon át. Még tavaly is hajtottam a lovakat, aztán jöttek az autók. Most udvari munkán vagyok, két hónap múlva veszem a kalapom, elér a nyugdíj. Milyen ma a Rétköz első gyára? A bejáratnál a felirat: Kender-Juta és Poli- textil Vállalat II. számú gyáregysége. Kovács Sándor igazgató: — A tábla a gyár legújabb történetét sűríti magába. Ma már szerencsére nem dolgozunk a kenderrel. Háncsrost eredetű termékekből (kender, len, juta) 1979. szeptember 23-ig szőttünk és fontunk mezőgazdasági célú csomagolóanyagokat, magyarul termé- nyes zsákokat és zsineget. Közbevetőleg még csak any- nyit: harminc évvel ezelőtt . matracüzemet is létesítettek itt, majd a pozdorjából bútorlapokat gyártottak, de aztán, hogy tíz éve jött a Kender-Juta, mindinkább napirendre került a termelés korszerűsítése. Abban, hogy profilt váltottunk, hogy elhagytuk a korábbi alapanyagot, elsősorban gazdaságossági szempont, másfelől a munkakörülmények javulása játszott közre. Jelenleg ugyanis a borsószerű szemcsés kőolajszármazékból, az úgynevezett granulátumból készülnek termékeink. A mostani alapanyagunk a polipropilén és a polietilén. Új csarnok épült 8 ezer négyzetméteren, egyrészt a budapesti központi üzemből, másrészt importból kaptunk gépeket, s jelenleg évenként hat és fél tonna áru hagyja el üzemünket. Ez egyebek között 30 millió négyzetméter szövetet jelent, amiből húszmillió darab zsákot készítünk. Ennek nagyobbik fele exportra megy. Ez a termék lényegesen erősebb és olcsóbb, mint a régi volt, tömegszerű gyártása jobban szervezhető, nem kíván dollárimportot. Alapítólevél „Here. Odescalchy Zoárdné nagyhalászi lakos kellően bejelentette, hogy Nagyhalász község területén kendergyári ipart szándékozik űzni és igazolta azt, hogy fenti iparűzésére egyrészt az 1884. XVII. t.-cikk értelmében jogosult, másrészt pedig igazolta azokat a kellékeket, amelyeket a fenti ipar űzésére az ezen iparhatóság területén érvényben levő, illetőleg a miniszteri szabályrendelet kiköt. Ez okból Here. Odescalchy Zoárdné asz- szonyt G 2j1906 alatt iparlajstromba bejegyezzük és részére ezen iparengedélyt kiadtuk. Kelt Kemecse, 1906. április 11. Okolicsányi sk. főszolgabíró, mint első fokú iparhatóság.” Egyrészt tehát csomagoló szövetet gyártanak Nagyhalászban (a folyosón lévő kis állandó kiállítás mutatja, hogy az arab országok is szívesen vásárolnak innen) aztán a lakástextil-iparnak küldenek szálterméket, amiből például faltól falig szőnyeg készül, s a hulladékból többek között zsineget, s olyan kis műanyag necceket készítenek, melyekben például a burgonyát vásároljuk a zöldségboltban, vagy védik a fákat a nyulaktól, a szőlőt a seregélyektől. Jellemző az élőmunka hatékonyságának javulására, hogy a hat-nyolc évvel ezelőtti mennyiség csupán egyötödét tette ki méterben annak a teljesítménynek, amit ma egy dolgozó évenként produkál. Kör- és síkszövőgépek dolgoznak itt három műszakban, a szálhú- zógépek sem pihennek. A gyár — ahol több mint 1100 ember talál ma biztos megélhetést — tipikus példája az ipari megújulásnak: a hipermodern, óriás munkacsarnok előtt két kiszuperált vasúti mozdony „termeli a hőt” az egész gyárnak, mert a telepítéskor nem volt keret külön hőközpontra. Persze a váltás nem ment ilyen simán. Voltak asszonyok, akik megsirátták a régi gépeket, amikor bontani kezdték. A pesti központban tartottak is a halászi premiertől, hiszen a hetvenes években bizony gyakorta „leült” ez az üzem, egymásnak adták a kilincset a főmérnökök. De a körültekintő szakmunkásképzés, a ragaszkodás a biztos megélhetést jelentő munkahelyhez, eloszlatta az aggodalmakat. Ma a Kender- Juta és Politextil Gyár mondhatni legfontosabb bázisüzeme van Nagyhalászban, amely nyereségesen termel, mind nagyobb mennyiségben a világpiacra. Török Gizella főmérnök: — Milyenek a mai rétközi szövőlányok ? A munkássá válás itt sem ment és megy olyan könnyen, mint egy csarnok felépítése. Azok a kislányok, akik ide bekerültek, a modern gépeknél először nem nagyon törődtek vele, ha négy gépből kettő áll. Otthon laktak, nekik mindenük megvolt, a keresetüket magukra költhettek. Meg kellett tanítani őket hajtani a méterekért, a fillérekért. Nagyon sokat fáradoztunk azon, hogy mindenki értse: az senkinek sem jó, ha áll egy gép, vagy ha minden egyes szálszakadásnál öt percekre kikapcsolják a masinát. Amíg Pesten egy szövőnő ütötte, verte a lakatost, hogy javítsa meg a gépét, mert dolgozni és keresni jár a gyárba, addig itt ez csak egy idő után következett be, és még ma sincs így mindenkinél. A változás azért egyértelmű, ha elő is fordul, hogy a művezető nem meri fegyelmezni a gépen dolgozó asszonyt vagy lányt, mert lehet, hogy az a nő éppen a keresztanyja, vagy a másod- unokatestvére. Aztán van már szép zuhanyzó, fürdő, ahova senki sem szégyell bemenni, mint nem is olyan régen, de az üzemi ebédlőben még csak kevesen étkeznek —, a többség hozza magával az ételhordót, s műszak után hazaviszi... Régi dolgozók arra is emlékeznek, hogy egykor ha fázott a lábuk, a kezük, csepű- ből csináltak kapcát, kesztyűt, azt tekerték a nyakukba is sál helyett. Most úgy járnak a rétközi szövőlányok a nagyhalászi üzembe, mintha randevúra mennének: egyik elegánsabb, mint a másik. Az a közel 80 év azért mégsem telt el hiába: amíg eljutottak a kenderkóctól a granulátumig, emberibb sorsot is teremtettek maguknak a ken- derázitatók utódjai. A. S.
