Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-19 / 42. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. február 19. ^ Pál Gyula rajzai Czóbel Béla: Rózsaszínű harmónia Az eső még esett, de ha Tímár még el akarta érni a délutáni gyorsvonatot, nem várhatta tovább a presszóban a vihar elvonulását; a pultnál kapta el a pincért, fizetett; az üzlet ajtajában egy pillanatra megtorpant, hogy felmérje a helyzetet, aztán táskáját a feje fölé tartva átfutott az úttesten a buszmegállóhoz. Abban a percben csitult az eső, az ég is világosodni kezdett Behúzódott az eresz alá. Hárman álltak a közelében, ernyő alatt — egy idős há- baspár meg egy fiatal nő. Helyi lakosok lehettek, vasárnapi öltözékben; a férfi talán a Vasgyár munkása volt, kis termetű, és az a fajta, aki, ha teheti, műszak után elegáns; szürke nyári öltönyt viselt, sárga cipőt és színes inget nyakkendővel. A kissé termetes asszonyon kosztüm feszült, frizurája egyszerű volt, haj tűkkel feltűzött konty. Mindketten kedvesen társalogtak a nővel. Tímárnak feltűnt, hogy bár hallja, mégsem érti a szavakat, valami felismerhetetlen, idegen nyelven diskuráltak. A lány olajzöld, puha bőrkabátjában karcsúnak, csaknem soványnak látszott, csak a haja volt dús és sötét, s a válláig omló. Az arca azonban közönségesnek tűnt, egyáltalán nem volt szép, de kreolos; Tímárnak azonnal megtetszett a széles pofacsont, a duzzadt száj és az árnyékos szempár, meg a lány ajka körül, főleg beszéd közben vékony ívbe futó két, keserű, mégis bájos vonás. A busz késett; az eresz alatt meghúzódva közel kerültek egymáshoz. A házaspár háttal állt; Tímár pedig szembe került a nővel. Leplezetlenül nézte, érdekelte ez az arc; a mélybarna szempár egyszercsak csodálkozva és kissé rendreutasítóan villant feléje, de ő kivédte ezt a pillanatot, s makacs kitartással elérte, hogy a nő, miközben fesztelenséget mímelve folytatta a beszélgetést a házaspárral, mind többet tekintett rá, sőt már a figyelme is elkalandozott; kétségtelen, hogy a férfi némileg a hatalmába kerítette. Tímárt bosszantotta, hogy nem érti, mit beszélnek; hogy nem képes megállapítani, milyen kapcsolatban vannak azok hárman. Az elegáns kis munkásember szinte rajongva és megállás nélkül magyarázott valamit, az asszony pedig csak bólogatva mosoly-- gott. Észre sem vették, hogy társuk nem is figyel rájuk. A busz végre feltűnt a főutca kanyarulatában.. Már alig szemerkélt; Tímár kilépett az eresz alól. Amazok is becsukták az ernyőt, s nevetgélve, szakadatlanul csevegve húzódtak a járdaszélre. A . kocsiból két Tímár korú, negyven körüli férfi szállt le, megbámulták a nőt, de az feléjük sem nézett. Csak a hátsó ajtó nyílott ki; mindany- nyiuknak ott kellett felszállni. Tímár előreengedte a társaságot. A szürke öltönyös emberke is előzékenykedett, de még a felesége is: túlzott kedvességgel segítették fel a hágcsóra a lányt. Már indult a busz, amikor Tímár is felugrott. A csaknem üres kocsiban, miközben kilyukasztotta a jegyét, . kíváncsian leste, hova ülnek. Az asszony az ablak mellé telepedett, külön, s hagyta, hogy a férje szorosan a fiatal nő mellett foglaljon helyet. Tímár a lány mögé ült. A társalgás azon a furcsa, szerb vagy miféle nyelven zökkenő nélkül folyt tovább. Csendesen, csaknem diszkréten beszélgettek, nevetésük is halk volt, meghitt. A férfit ez bosszantotta. Kizárták valamiből. De miből? Hiszen még tíz perce sincs, hogy beléjük botlott, ők meg, ki tudja, mióta ismerik egymást. Megtehette volna, hogy velük szemben helyezkedik el, de kihívásnál többre becsülte a próbatételt, ha amaz így is érzi jelenlétét, nyert ügye van. A buszmegállóban any- nyira magába itta a lány arcát, hogy most, amint a támlába kapaszkodva mögötte ült, szinte látta. A nő dús, sötétbarna haja a kezét érte. Mozdulatlanul hagyta, hogy a hajszálak a bőrét simogassák. A kapcsolatra várt; valami jelre, amiből megtudhatja, a másik tudomást vett-e róla? A jel meg is érkezett: egy lassú, óvatos fejmozdulat, és ezzel a jobbra- balra ringatott hajzuhatag szelíd, mégis áramütéssel felérő cirógatása. Tímár beszippantotta az erős, édeskés parfőm illatát. Nem ismerte ezt a parfőmöt; közelebb hajolt, de a kezét a támlán hagyta. Ez a fejmozdulat néhányszor megismétlődött; s egyidejűleg mintha a nő hangja is megváltozott volna — átfűtöttebb, rekedtes lett. Már ez a hang is erotikus hatással volt rá. Arra gondolt, hogy nem bánja a vonatot; ha ezek hárman leszállnak, ő sem megy ki a pályaudvarra. Meg kell ismerkedniük. Szentül hitte, hogy a nő is így akarja. Már csak a kellő alkalomra van szükség. Tímár féltékenyen leste a szürke öltönyös kis alakot, talán csak nem szerelmes ebbe a fiatal teremtésbe? Vajon a felesége tisztában van-e a viszonyukkal, és csak színleli, hogy nem sejt semmit, vagy be tudják csapni? De kell-e ennek a nőnek ez az öregedő ember? Minden megállóban résen volt, hogy leszállhasson velük, de amazok nem is figyelték az állomásokat. Tímár egy ízben kísértést érzett, hogy Csanády János: Töredék őseidért, akik hozzád beszélnek, őrizd meg a tagolt, emberi beszédet, mert ha egy-egy nevet kimondasz amely múltat jelenbe-torlaszt, itt teremsz a XX. század végbarmadában. Hétmérföldes csizmádat le kell venned, a jelenben papucsban toporogsz, a gépek nem robognak, őrizd meg hát, őrizd meg magadnak őseidért, akik hozzád beszélnek, őrizd meg az emberi beszédet. Senki-semmi Vátesz nem beszél a Holdnak, ahol csak az ezüst lovak gyalogolnak; ahol lépkedhetsz még Tiszáig, Dunáig, nyílik, érik ez a beszéd máig, elragad a szómágia sodra hullámán forró képeket hozva, s bár tágas és gömbölyű a világ mindenütt egy torokból nőtt virág szökken versbe, a vers láncba, szélnek: őseidért, akik hozzád beszélnek őrizd meg hát az emberi beszédet. Némán üzen a vers, a betű-jel összefogva a rejtett értelemmel, és nem képernyőre vetít a szó homlokod belső falára lobbanó képeket; a metafora-láncban, jelzők, hasonlatok nyugodt sodrában, tér-idő távolából elveszett szavakban éleszthetsz rejtelmeket; — tovább nyílnak nyelvében gyermekednek — őseidért, akik hozzád beszélnek őrizd meg a tagolt, emberi beszédet. Valami közöm van ehhez a szóhoz, kietlen pusztán, vad dzsungel-bozótban majdnem-magam nagyon sokáig hordtam, hogy fellobbanjon majd e nyílt porond testvér-tüzén a hazám-nyelvű gond, oly virágban, amely nélkül nem élhetsz, beszél illata, a tüskéje vérez — én-tüskéim sebzik fel szívemet, de szólok még, ha másként nem lehet, a lehetetlent is legyűrni vágyva. Ébresztgetve néma testvéremet: őseidért, akik hozzád beszélnek őrizd meg ezt az emberi beszédet. érintéssel vagy simogatással a nő tudomására hozza, mennyire kívánja, de külö- ! nős, sejtelmes kapcsolatuk , így most olyan harmonikus ! volt, hogy azon minden moz- ■ dulaí csak ronthatott volna. , Ilyen buja vágyódás talán j csak kamaszkorában fogta el, j amikor sóvárogva megkíván- ; ta a szerelmet. Bizonyára az volt mindeb- i ben a legizgatóbb, amit a kö- - lyök is tudhatott annak ide- I jén, hogy nemigen történhet \ semmi. Alig lehet rá esélye, i hogy a lányt elszakítsa a tár- ; saságtól, és valahol kettesben ; lehessenek... Felneszeit; a busz lassított, és ők hárman felálltak. Kétségbeesve tekintett ki az ab- . lakon, vajon most velük tart- ; son-e? A busz azonban már a város pályaudvara elé kanyarodott. Követni őket most nem ugyanolyan volt, mint lett volna néhány megállóval előbb. Az azonos úticél semlegesítette a cselekvés jellegét. Üjra szemerkélt az eső; s bár a kocsi ajtajában ismét közel kerültek egymáshoz, s a lány egy kicsit neki is dőlt a férfi mellének, sőt a hajával Tímár arcába csapta az édeskés parfőm illatát, mégis: a pályaudvari téren pillanatok alatt elszakadtak egymástól. Az eső miatt a házaspár biztatására futásnak eredt, Tímár hiába leste féltékenyen,» hogy bevárja őt; nem így történt. Beszaladtak a váróterembe. Nem loholhatott utánuk. Csak sietett, de mire fedél alá ért, már nem találta őket... Tímár az állomás órájára nézett — negyedóra múlva indul a vonata. Átvágott a tömegen a restibe, aztán végigkutatta a várótermeket. Nem találta őket De ha megtalálja is a lányt? Mi történhet? Mégis az utolsó percekig kereste, egyre keserűbben, egyre kedvetleneb- | bül. Már a szerelvény mellett ; járt, a kocsik számozását ü böngészte, amikor meglátta ' őket. A szomszédos sínpáron ; veszteglő ellenvonat mellett álltak, a házaspár búcsúztatta a lányt. Mire Tímár elfog- . lalta a helyét a vagonban, a nő is ott állt a maga fülkéjében az ablaknál. Kísérői < éppen sietősen távoztak, J mintha egyszercsak eszükbe j jutott volna, hogy sürgős í dolguk akadt. Tímár átpillantott a nőhöz, nem húzta le az ablakot, csak a maszatos üvegen keresztül nézték egymást Tímár álilta a lány ár- ; nyékos, sötét szemének a tekintetét. De az a boldog ér- ' zés, amit a nő hajának érin- : tésére a buszban érzett, már ] semmivé foszlott. Szeretett volna felfedezni magában valami izgalmat, sóvárgást, de csak szomorúság szállta meg, s nem bánta volna, ha van bátorsága elfordulni az ab- ! laktól. Nem lehetett érezni a vo- ; nat indulását. Tímár hamarjában azt sem tudta, hogy az ő szerelvényük indult-e el vagy a másiké? Távolodtak. Fellélegzett, amikor a nő eltűnt. Véget' ért az ostoba semmittevés. Megkönnyebbülten ült a helyére, de nemsokára azon kapta magát, hogy felidézi a nő arcát. A szemét. A szája szegletében azokat a keserű-bájos vonásokat. A pillanatot, amikor,. .. Amikor? Véletlen is lehetett. Talán semmit sem tudott arról a lány, hogy a haja Tímár kezét éri. És csak óvatlanságból dőlt a mellének. Csak kíváncsiságból viszonozta a tekintetét. De ha nem? Később, mint egy jóvátehetetlen vétségre, riadalommal gondolt rá, hogy még csak egy halvány mosollyal sem biztatta. Egy intéssel sem bátorította. Ügy bánt vele, mint egy idegennel. Pedig érezték egymást. Soha nem látom többé, gondolta kétségbeesve. Utcán Utca
