Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-19 / 42. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983.február 19. A nyíregyházi evangélikus templom harangjátéka a nagy 1982-es felújítás előtt. (Cs. Cs.) Megkonduló harangok emlékeket, hangulatokat idéznek föl mindannyiunkban. Távoli vagy közeli városok harangzúgása, egymásnak felelgető, egymás után megszólaló harangjai. Katedráli- sok megrendítő harangzúgása, kis falusi templomok pusztába hallatszó harangszavának megejtő varázsa. Szelíd, békés harangszó. Félrevert harangok. Életünknek évszázadok óta kísérői. Egykoron Északkelet-Ma- gyarországot Kassa és Eperjes mesterei látták el harangokkal. Kassán a mesterségnek a 15. századba visszanyúló hagyományai voltak. Az eperjesi mesterek sorát Wierd György nyitja meg. Klagenfurtból érkezett, s mintegy 30 esztendőn át űzte mesterségét. (Harangjai 1628 —1657 közötti években készültek.) „Rengeteget önthetett. Még ma is vagy húszra tehető — 13-ról biztosan tudunk — azoknak a mai Magyarországon meglevő harangoknak a száma, amelyek vállán ott díszeleg az FVDIT ME GEORGIVS WIERD IN EPPERIES vagy ehhez hasonló felirat. A Szepességben is nyolc harangja szól napjainkban” — írja Patay Pál Régi harangok c. könyvében (1977). Ezeket az adatokat kívánjuk kiegészíteni területünkre vonatkozóakkal egy 1809-es összeírás alapján (Ref. Kollégiumi Levéltár, Debrecen). Wierd mester neve először 1638-ban a Bessenyei Boldizsár által ajándékozott tisza- berceli harangon tűnik fel nálunk, majd 1640-ben készül a nyírbátori, s a következő esztendőben már a kisari és a szamosújlaki harangon díszeleg Georgius Wierd neve. 1645—1652-ben Paszab, Ib- rány, Rozsály, Nagyhalász, Benk, Beszterec és Tatárfalva harangjait készíti el a mester. Nevét, eperjesi (német) származását, az öntés évszámát, a megrendelő közösség vagy az adományozó nevét is feltünteti harangjain, figurális és növényi domborművekkel díszíti. A 17—18. században fatornyokban — faharangtornyok- ban —, illetve egyszerű haranglábon helyezték el a harangokat, de akadt olyan szükségmegoldás az igen szegény községekben, ahol „egy élő kőrisfán lóg” a harang (Tatárfalva). Erdődön „Vagyon egy 31 fontos haran- gotskát tartó két ágú fa, amely most harangláb helyett szolgál. Az Eklesia vette közadakozásból 1799-ik esztendőben 30 Renus forinton.” A harang öntése annyi R. forintba került, ahány fontot nyomott. Szokásban volt a régi harangok újraöntése. Feljegyezték még Leb- recht (?) kassai német mester nevét 1807-ben, aki paszabi megrendelést teljesített. A 18. századból területünkön leginkább ismert vándormesterek az erdélyi Rétről (Reteag, Románia) származó Lázár, Cserepi és Fogarasi családok tagjai voltak, akik közül többen a szilágysági Tasnádra (Tasnad, Románia) költöztek át az 1790-es években, de vándorló tevékenységüket tovább folytatták. Lázár György készítette 1770— 1783-ban a matolcsi, a megyeri, a nagydobosi, valamint a kömörei 2 q 20 fontos harangot. Szamoskér 3 q-s harangja „öntettetett az 1791-k esztendőbe Cserepi Feréntz Er- dellyben Rettegen lakozott Mester által”. Ugyancsak Cserepi Ferenc öntötte a 160 fontos másik harangot, amelyet a Bán Péter helyi mester által épített fatoronyban helyeztek el 1802-ben. A Szamos partján álló 36 m magas fatornyot „ezereszű” Tóth Mihály kurátor vitette később görgőkön a Felső utcára — az árvíz elől —, ahogyan a helyi hagyomány tartja. (A fatornyot a 19. sz. végén szétbontották, rajz örökíti meg az utókor számára.) A nyíregyházi reformátusoknak 1802-ben egy „helységről helységre járkáló harangöntő készített harangot”, az evangélikusok harangja „N. s. Szatmári Antal fülesdi harangöntő által helyben öntetett”. Beregből és Szatmár- ból még Kirilla János vándormester nevét jegyezték fel. A 18—19. századból ismert vándormesterek erdélyi magyarok, többségükben elszegényedett nemes családok tagjai voltak, s mint a feliratokból is kitűnik, szívesen örökítették meg nevüket, származásukat a harangokon. II. József 1786-ban kiadott rendelete következtében területünkön is megszaporodnak az új harangok. Ezek többnyire kis méretűek, dí- szítetlenek, hiszen a szűkös anyagi körülmények között élő közösségeknek komoly anyagi erőfeszítést jelentett az anyag beszerzése, öntetése még akkor is, ha egy-egy gazdag patrónus hozzájárult a költségekhez. Háborúk idején a harangok egy részét beolvasztották. Ennek ellenére régi neves mesterek harangjai még ma is megkondul- nak néhány községünkben. Muraközi Ágota sa< Kis Ferenc Az „így vagyunk együtt” című kötet költője sokgyermekes agrárproletár családban született Nagygécen 75 évvel ezelőtt, 1908. február 10-én. „Túléltem négy kínvallatást, három kolerát, két világháborút.” — vallott önmagáról Számadás című versében. Életének első élményei a paraszti sorsból táplálkoztak, tizenéves korában Mátészalkán nyomdászinaskodott. A Tanácsköztársaság eseményeit gyermeki lelkesedéssel fogadja, a húszas években már Budapesten inaskodik. Részt vesz a munkásmozgalomban, s haladó szellemű nyomdásztársaival együtt szervez, agitál. A szakmát kitanulva külföldre indul, több nyugati országban megfordul, sokat tapasztal. Hazatérve letartóztatják, megverik. Gyakori vendége a börtönnek. Behívják katonának1944-ben átszökött a Vörös Hadseregbe, partizánként harcolt, részt vett Magyarország felszabadításában is. A háború után sokáig pártmunkát végzett, majd a Szabó Ervin Könyvtárban dolgozott, 1964-ben bekövetkezett haláláig. Az így vagyunk együtt című kötet elé Kassák Lajos írt ajánló sorokat: „Nem nyomorítják agyon iskolás konvenciók és nem szürkítette el a proletárélet egyhangú robotja ... Gazdag élményanyag fűti alá fantáziáját és zengő Szépen magyarul — szépen emberül FIAM Igencsak feledékenyek lettünk a címűi írt megszólításnak egy sajátos alkalmazása dolgában. A szülők „fiamnak” szólítják fiúgyermeküket, a tanárok is gyakrabban fiútanítványaikat, s mester a növendékét. Meglett férfiak is szólítják egymást fiamnak. Talán csodálkoznak némelyek, 'ha férj a feleségét fiamnak szólítja, hiszen — gondolják — a fiú nem vonatkozhat nőre. Márpedig Arany János a Családi kör apájával így szólíttatja meg leányát: „ .. . nézz ki, fiam Sára: valami szegény kér helyet éjszakára”. Vessünk egy pillantást a másfél évszázadon túli időre, a régiség adattárába! A kérdéskörünkbe tartozó szócsalád tagjai: fiú, fiók, fióka, fickó, fial, fiatal, finak, iafia, ifjú, férfi, atyafi, baromfi, rókafi stb. Mindezek a szavak kapcsolatban állnak egymással. Az alapalak a fi finnugor örökségünk. szóval tud beszélni élményeiről : önmagáról... Az emberről, aki része a mindenség- nek és ezért szintézist keresők versei, aki része a társadalomnak és ezért kollektív szemléletet sugárzók versei... Versei a szocialista ember költeményei, az öröm és bánat, a harci kedv és fáradtság végső kifejlődésükben mindig optimista dalai.” A kötet versei Kassák hatását tükrözik; az expresszio- nizmus lázadó, de a változásért kiáltó indulatai végigvonultak a költeményeken. 1935-ben jelent meg „Fegyvertelen” című kötete. Eltűntek az expresszionista, mozgósító erejű versek, fegyelmezettebb lett a forma. Tudatos a költői alakítás, még akkor is, ha nem teljesen gazdag ez a formakincs. Elsősorban a magyaros ritmus gyakori jelentkezésében, a népies hangszerelésben nyilvánul meg. Egészében Illyés Gyula hatása figyelhető meg. A kötet egyik szép darabja az Illyésnek ajánlott Árvák. A költői önéletrajz finom képekből szövi anyagát. Leginkább akkor forrósodik át a vallomás, amikor a gyermekkor tájait idézi: Nágygécet, Pátyodot, Porcsalmát. Második kötetét tizennyolc év múlva követte a harmadik. A versek elapadását csak részben magyarázzák a háborús évek, a felszabadulást követő pártmegbízatások, a testét, lelkét megpróbáló betegségek. Új verseiben a hazatalált ember csöndes derűje szólal meg, de helyet kap a humor, a játék is. Ami megőriz című, válogatott verseit tartalmazó kötete (1960) előszavában Darvas József Kis Ferenc költészete legfontosabb értékének a munkások iránti elkötelezettség magas színvonalú megfogalmazását tartja: „Kis Ferenc úgy tudott — ha tetszik — osztályköltő lenni, hogy a szocialista világnézet alapjáról költői világa számára igyekezett meghódítani az emberi lét minél gazdagabb tájait” Kis Ferenc költészete nem tartozik a korszak élvonalába, de nem is olyan, hogy csak az irodalomtörténeti emlékezet vegyen róla tudomást. Költészete nélkül hiányosak lennének a proletárirodalomról szerzett ismereteink. A legújabb versválogatásban (1974) Juhász Ferenc az árnyalatokat is érzékeltetve pontosan kijelöli Kis Ferenc helyét: „szívének, eszméletének és ezért és így léte lényegének, tehát költészete lényegének csillagi központja: a gyűlöleten is átvérző megértő tiszta mosolygás volt! A szegények költő-küldötte volt ő, munkás, munkás a költészetben, és költő a munkában.” Nagy István Attila A képzett alakok közül nevezetesen az Ómagyar Mária siralom adata: Jézus anyja keresztre feszített fiát így siratja: „Ó, én ézes uradom, egyen így fiadom” / mai megfelelésben: „Ó, én édes uracskám, egyetlen egy fiacskám”. Az alapalakot is itt olvassuk először. Mária így kiált föl: én fiam! 1527-ben egyik kódexünkben egyszer- csak feltűnik a fiam alak, mint nemtől független megszólítás. Ha arra gondolunk, hogy a fióka az állatok mindkét nemű kicsinyét jelenti; az atyafi a régiségben is, ma is általában vérrokont jelent, a baromfi nemcsak kakast jelent, s végül a fiatal nőre is vonatkozhat, akkor már nem csodálkozhatunk a fiamnak nőket illető megszólításon. Használjuk hát bátran ezt a gazdag hangulatú, hagyományos formát leányaink és asz- szonyaink kedves-bizalmas megszólítására! Kis Ferenc: József Attila halálakor ömlik a víz, a gőzölgő esővíz, keservesen és múlhatatlanul — a házőrző eb nézi, mintha ő is pusztítaná az otthont, amit őriz s a vackot, ahol dühödten lapul! Dühödten, árván, tehetetlen nézek ablakon át a lucskos őszbe ki — a félhomályban úgy szorong a lélek rémülten, mintha benne születnének a közelgő tél farkaskölykei! Rendületlenül pislog néhány sárga gázláng az őszi rothadás felett — az Ország hull itt, részegül a sárba, magányos fények, hű lángok hiába . vívódnak, mint a lelkiismeret! Hát meg kell halni mégis? tegnap Szárszón József Attilát nyelte el a sír — gyászszalag lett, ki csillag volt a Zászlón, a Mocsár felett, büszkén is meg fájón, örök vigasz volt, nyíló Gólyahír! ömlik a víz, az ablaknál esetlen didergek, mint a kocsonyás falak — zokognék, ó, de sírni sincs már kedvem, a házőrző eb vinnyog s tehetetlen dühében önmagába harap! Bory Zsolt: Bujt ősi TÍZ Krutilla József tusrajza Tehénlepény, iszap, szemét, törött nád. Macskahullák között a szél oson. Hát te még itt vagy, élsz még, te szegény víz, szerelmesem, egykori Bujtosom! Hogy is tudná a toronyház lakója, hogy mostan az én szívemben mi ég, mit jelentett álmos, vén Nyíregyháza kamasz fiának ez a tóvidék. Szigorú arccal torpan meg a parton, ha sétája véletlen arra visz, nem sejti, hogy nekem paradicsom volt, mi most szomorú, vak tükör: a víz. A víz, a hajdan halványzöld selyem víz, lágyan olvadt hullámába a hant, derekamat langyos-lustán ölelte, színére szomjas fecskeraj zuhant... Ma is büszkén ül fölötte a város, nyújtózkodik a sok darutorony. Csak az fáj, hogy a haldokló víz partján én már senkivel nem találkozom. Elszivárgott a tó az ifjúsággal, a Bujtos néma, agyagos tetem. Viliódzó szép gyerekillúzióim a gödrökkel együtt betemetem.
