Kelet-Magyarország, 1983. február (43. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-19 / 42. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. február 19. O o z 1 S V LEI Keserű kenyér? Dicsérik a nyírbogdányi Mitró Jánost. Mintha retorikát tanult volna — mondják —, szép, okos szavakkal szólt a fa­lugyűlésen. Többek között arról is beszélt, négyféle kenyeret sütnek, van miben válogatni. Illetve nem mindig lehet válo­gatni, mert délutánra már elfogy a boltokból a kenyér. Szer­vezetlen az ellátás, egyszer sok van valamiből, máskor meg semmi. Most arra gondolok, meny­nyire fontos és .alapvető étek számunkra a kenyér. Nem akarok botcsinálta nyelvész lenni, de eszembe jutnak azok a kenyérrel társított fogal­mak, amelyek utalnak éle­tünkre, kapcsolatainkra, meghatározzák létünket. Hal­lottam cselédembertől, hogy „kenyéradó gazdájának” ne­vezte az egykor volt birto­kost, özvegyasszony viszont azért sírt, mert nincs már „kenyérkeresője”. Találkoz­tam olyan fiatalasszonnyal, aki „kenyértörésre” vitte fér­jével a dolgát. A száműzöt- tek, Rákóczi hívei „keserű kenyeret” ettek Rodostón. A kenyeret, ha volt egykor, a tejbe aprították. Boldog le­hetett az, akinek volt mit a tejbe aprítani, mert az gaz­dag volt. Azt sokan irigyel­ték. Olvastam viszont a sta­tisztikát. Búzából 1982-ben 25 százalékkal termett több, mint egy évvel korábban. Or­szágosan az átlagtermés 4,39 tonna volt. Nincs kenyérgond. Inkább a termés tárolásával vannak bajaink, hiszen a metermett 14 és fél miUió tonna gabonának csak a 60 százalékát tudjuk rendes kö­rülmények között raktározni. No de nem erről akarok szól­ni. Mitró János szavait gon­dolom tovább, azt az aggo­dalmat, amit Nyírbogdány- ban a mindennapi kenyerünk hozott felszínre. O A mi kenyerünk a munka. Ezt a Nyíregyházán élő és dolgozó szabó kisiparostól tudom, aki már nyugdíjas, de nincs olyan nap, hogy be ne menjen a műhelyébe. Vár ott rá mindig néhány zakó és nadrág, egyszerű és hasznos feladat. Mélabús önkritiká­val mondja: — Idős vagyok már ahhoz, hogy kész ruhákat varrják. A foltozást, egy nadrág be- szűkítését, a felhajtást szí­vesen csinálom. Aranyos gyerekek a kuncsaftjaim. Hozzák az újonnan vett far­mert és mondják, ezt szűkíte­ni kéne. Ök persze azt mond­ják: „csöves náci”, én azt mondom: „igen kérem, egy szűkítést”. Van úgy, hogy azonnal megcsinálom, közben beszélgetünk. Tisztelettudóan és illedelmesen. — Az a munka, amit én csinálok, húsz, harminc fo­rint. Legfeljebb ötven. Elő­fordult, hogy a gyerek, aki­nek megfoltoztam a nadrág­ját, 10 forint borravalót adott. Mondtam, nekem ne adjon borravalót. Azt válaszolta, nem azért adja, de irtó ren­desnek tart, hogy elvállaltam a munkát. így van ez kérem, én meg arra gondolok, nem kellene már nekem dolgozni, hiszen van egy kis nyugdí­jam, és nincs semmi káros szenvedélyem. Meg tudnék élni, de higgye el, munka nélkül nem esne jól a ke­nyér ... O Ritkán, de előfordul, hogy valaki nem akar a nagy nyilvánosság előtt szerepelni. Egy asszony kijelentette: van neki elég baja, mintsem ked- 1 ve legyen ahhoz, hogy nyi­latkozzék. Ha nem, hát nem. Ettől függetlenül nyugtalaní­tott a dolog és bár senki ma­gánügyébe nincs joga az új­ságírónak beleavatkozni, ke­restem az elzárkózás okát. — Most vált el — mondták meg mások —, bár, ki tudja, volt-e oka a kenyértörésre? Íme, ma is él még ez a szó- használat. Na és az ok, ami­ért váltak? A férj „felcsa­pott” vállalkozónak. — Nem ez az első esete — közölték —, volt már egy, amelybe belebukott így van ez, amikor valaki azt gon­dolja, hogy a nagy lehetősé­gek korát éljük, kockáztat és veszít. Szegény asszony ezt már nem bírta idegekkel. Nem az a típus, aki a biztost feláldozza a bizonytalanért. Különben is, arra az első ügy­re nagyon ráfizettek. — Na és ha ez a próbálko­zás most jobban sikerül? — Ugyan. Az a biztos, ami már megvan. Feleslegesen senki ne kockáztasson. Vitára ingerlő érv. Annál is inkább, mert az ember — amióta világ a világ — min­dig vállalkozott és kockázta­tott, csak éppen nem beszél­tek róla annyit, mint manap­ság. Egyébként a kockázat- vállalás nem azonos a kis­vállalkozással. A kisvállalat, kisszövetkezet, munkaközös­ség éppén úgy lehet biztos kenyér, -mint az, amit gyár­ban, hivatalban vagy másutt keres az ember. Mikor válik bizonytalanná vagy kockáza­tossá valami? Vegyük pél­dául a gomba módra szaporo­dó butikokat. Ha egy nagyvárosban tíz­tizenöt butik van, az talán még elmegy, bár már akkor is nagyon megoszlik a vevő­kör, mérséklődik a forgalom, csökken a bevétel, a nyere­ség. Ha ezek után még tíz butik nyílik, ott már kockáz­tat az, aki a befektetett pén­zének gyors megtérülését re­méli. Ha tehát a szóban for­gó házaspár között azért ke­rült sor a „kenyértörésre”, mert a férj olyan boltot akart nyitni, amiből már úgyis sok van, akkor a fiatalasszony­nak igazat kell adni. O Maradjunk még mindig a kenyérnél, amelyről ki-ki tudja, hogy mekkora. Azt is tudjuk, van mit a tejbe aprí­tani, hiszen mindenki dolgo­zik, dolgozhat, kereshet. Ter­mészetesen vannak szélsősé­gek, vannak, akiknek jobb a dolguk, megint vannak, akik kénytelenek szerényebb jö­vedelemmel beért». (Ez egy másik írás témája lehet.) Most viszont néhány dühös emberről szeretnék szólni. Jó ismerősöm az, aki legutóbbi találkozásunkkor mondta: — Megértem, olyan időket élünk, hogy összébb kell húz­ni a nadrágszíjat. De enged­jék meg, hogy én tegyem. — Valami történt? — Csak annyi, hogy az asz- szony bevásárolt. Vett dióbe­let is és amikor kiöntötte a tányérra, akkor vette észre, hogy a dióbél egyharmada por, használhatatlan törme­lék. Mondtam, ne nekem kia­báljon, vigye vissza oda, ahonnan vette. Azt mondta, restelli. Szégyelli, hogy így becsapták. Ez történt. Egy­szerűen kiveszik a zsebemből a pénzt. Hát ezért mondom én, meghúzom én a nadrág­szíjat, ha nagyon muszáj, de helyettem senki se tegye. Nem azért dolgozom, hogy az ügyeskedőknek több legyen. E beszélgetés után eszem­be jutott a telefonhívás is. Papp Imre csak a vélemé­nyemre volt kíváncsi. Kér­dezte, egyetértek-e azzal, hogy egyes árucikkek eltűn­nek az áruházakból és azon­mód megjelennek a butikok­ban, a magánkereskedőknél felárral. Lehet-e ezzel egyet­érteni? Dadogtam a telefon­ba: — Vannak szabadáras és fixáras árucikkek ... — Azt én is tudom — tor­kollt le a telefonáló —, de vannak harácsolok is, akik­nek a körmükre kellene néz­ni... Van, aki könnyen, van, aki nehezen keresi a kenyerét. Az áruval és árakkal való manipuláció azonban nem kenyérkereset. Ez bűn. Vét­ség az emberek ellen. Azok ellen, akik beosztással élnek, hogy mindenre teljék, akik komolyan veszik a takarékos­ságot munkahelyükön és a háztartásukban. A tisztesség azt diktálná, becsüljük egy­mást, tiszteljük mások pén­zét, kenyerét. o Keserű kenyér — írtam a címben. Nem azért, mert eszembe jutott a rodostói száműzöttek keserű kenyere. Egyszerűen nem tudtam más­ra gondolni, miután hallot­tam Mitró János felszólalá­sáról. A kenyér, amit eszünk, valójában ízes akkor is, ha barna, fehér vagy félfehér, akkor is, ha burgonyás, kö­ménymagos. A kenyérnek mindig kellemesen jó íze van. Miért keserű hát? Megyünk az utcán és mon­dom, mit hallottam a nyír- bogdányi felszólalóról. Sza­vamba vágtak: — Ez itt is téma. Pénteken van olyan bolt, ahol délután nincs se kenyér, se péksüte­mény. Ellenben hétfőn szá­raz, háromnapos kenyeret kínálnak. Este hatig. Aztán nincs. Újra forog a kerék. Ismét témánál vagyunk, mert a ke­nyér ürügyén már munkáról, szervezésről, minőségről és selejtről beszélünk, meg ar­ról, hogy mindenki dolgozzék meg becsületesen a fizetésé­ért, a kenyeréért. Ez keseríti meg a kenyerünket. Termelt az ország 14 és fél millió tonna gabonát. Hom­bárjaink tele vannak, malmaink őrölnek és kovászolják, sü­tik a kenyeret. Elégedettek, boldogok lehetnénk. Növelhetné jó közérzetünket az a tudat is, hogy az elmúlt őszön az elő­zőktől is nagyobb területen vetettünk, gabonatermelésünk kilátásai jók. Igazodjunk hát ehhez. Tudom, vannak dolgok, amelyeknek a megoldása, meg­szüntetése nem megy egyik napról a másikra. Ez az írás sem szünteti meg a mindennapi kenyerünket és életünket kese­rítő jelenségeket, hibákat, magatartásokat. De szólni és tenni kötelességünk. Seres Ernő ÉT É lénkülni látszik a | szabolcsi fotós- ! élet. Egyre gyakrabban kapunk hírt a nyíregyházi fo­tós klub háza tájáról, a vidéki művelődési központok jótékony tá­mogatását élvező ama­tőrkörök munkájáról, ; és megszaporodtak azok az alkalmak is, amelyeken — olykor ha csak szárnypróbál­gatásként is — na­gyobb számú közön­ségnek bemutathatják alkotásaikat a fényké­pezés szerelmesei. A hazai pályán túl is előbb- utóbb érdemes „mérlegre” Ifpni. Ezt tette legutóbb Csutkái Csaba és felesége, Csutkainé Együd Klára, akik­nek képei bekerültek az Or­szágos Fotóművészeti Kiállí­tás anyagába. Az országos fotóművészeti kiállításokat kétévenként rendezik, mindig más város­ban a Népművelési Intézet támogatásával. Legutóbb a budapesti fotóklubot érte a megtiszteltetés. 1982. decem­ber 11-én nyílt meg a fotóki­állítás, és 1983. január 9-ig adhatott otthont a fővárosi klub az impozáns anyagnak. Az országos bemutató min­dig jó alkalom a fptográfia mindenkori helyzetének fel­mérésére is. Hetvenkilenc szerzőtől 114 fekete-fehér, huszonnégy fotóstól 38 színes papírképet állítottak ki. Ami számunkra öröm, hogy Csut­kái Csaba anyaga jó vissz­hangot váltott ki a szakmai közvéleményből. A Fotó 1982. december havi számában megjelent kritika szerzője többek között ezt írta: „Csut­kái Csaba négyrészes Emlék­sorozatában a hintázó baba ölében mindig az előző pil­lanat felvétele látható, hogy a végén egyetlen képen talál­kozzék valamennyi megraga­dásra méltatott pillanat. Itt érdemes volt feláldozni a ki­dolgozottságot egy koncepció kedvéért, talán mert a kon­cepció és következetes végre­hajtása összhangban van a választott módszerrel.” Puskás László: Az első séta — Nyírségi tájakról a Nyír- touristnak készítek néhány felvételt. Július—augusztus­ban a Tokaji Galériában ál­lítok ki legközelebb. Szeret­ném a kiállítótermet — té­máját tekintve — sokszínű anyaggal megtölteni. Több, szabolcs-szatmári utamon ké­szült képet ezen a nyári be­mutatón láthat majd először a közönség. Reszler Gábor i r IÁ Csutkái Csaba: Vízparton Puskás László: Sárga rózsa házán, valamint Vásárosna- ményban. Két képpel szere­pelt tavaly decemberben a Műcsarnokban rendezett gyűjteményes tárlaton is, amit Tisztelet a szülőföldnek címmel a külföldön élő ma­gyar származású művészek alkotásaiból állítottak össze. A kiállítás ideje alatt ismét ellátogatott Puskás László Szabolcs-Szatmárba. — Minden látogatásom egyben anyaggyűjtés is — mondta Puskás László. — A nyár végi nagy melegben az almaszedő diákokat fényké­peztem Vásárosnamény kör­nyékén, néhány napja a téli hajnal bokáig sárban, vízben a székelyi víztározó lehalá- szói között talált. Egy jó fel­vételért nem sajnálom a fá­radságot. Boldoggá tesz, ha sikerül elkapnom a természet és az ember kapcsolatát. Nem elégszem meg ennyivel, ha­nem igyekszem mindig visz- szavinni kész képeimet abba a közösségbe, ahol készültek. Az újratalálkozást, a beszél­getést lényegesnek tartom a további munkámhoz. Nem véletlen, hogy az írás mellett újra a Sárga rózsa és Az első séta című képeket közöljük. A nyíregyházi kiál­lításon a vendégkönyvi be­jegyzések tanúsaga szerint mind a két felvétel sokaknak tetszett. A képek története azóta tovább íródott. — A Sárga rózsa hamaro­san postai levelezőlapon a Képzőművészeti Alap Kiadó- vállalata útján magyaror­szági forgalomba kerül. Ter­vezik megjelentetését posz­teren is. Sőt, várhatóan itt a megyében reklámszatyrokra nyomtatva szintén kapható lesz a „Sárga rózsa”. — Az idei tervek? A támogató értékelés nem­csak a nyíregyházi kiállító to­vábbi munkájához jelenthet biztatást, hanem emlékeztet a szükségszerűségre: a tovább­fejlődés érdekében elkerülhe­tetlenül neki kell futni az „országos lécnek”. Az élén­külő szabolcsi fotósélet pe­dig jó tréning lehet. Az olvasó többször talál­kozhatott már lapunkban Puskás László nevével. A baktalórántházi születésű, évek óta Londonban élő fotó­művész 1982-ben két alka­lommal is állított ki Nyíregy­Mozaikok q szabolcsi fotósélctbol---------

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents