Kelet-Magyarország, 1983. január (43. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-08 / 6. szám

Beauvoir hetvenöt éves „A TERMECSKE TÚL­SÓ FALÁNAK TÖVÉ­BEN, a pamlag közepén, mint holmi anyacsászár­női helyen, régi szépsége teljes fegyverzetében .. . De Beauvoir Simonka ül, és veti a betűt szorgos oda­adással” — írta Illyés 1947-es Franciaországi változatok című pompás útikönyvében a nálunk akkor még ismeretien, de hazájában már fölkapott és a szellemi életben je­lentős szerepet játszó egyik legnagyobb élő francia írónőről. Az Űj Magyar Lexikon 1959-es kötete ugyan még csupán két és fél sort szentelt neki, de a követ­kező évben már megjelent az első magyarra fordított könyve (Amerikai útinap­ló). önéletrajzi trilógiája érdekesen, tanulságosan és főleg őszintén számol be életútjáról, erkölcsi és szellemi fejlődéséről. Le­nyűgöző egyéniség, okos és érző ember vonzó képe bontakozik ki e kötetek­ből, amelyek megmutat­ják, hogy „Simonka” nem valamilyen „mellékfigu­ra” a nagy Sartre oldalán, hanem vele egyenrangú, szuverén alkotó, a filozó­fus eszme- és küzdőtársa, tehát nem utánzásról, ha­nem találkozásról, az iro­dalomban roppant szeren­csés egymásralelésről van szó. Van persze, amiben Sartre ragyogóbb, amit 6 tud jobban, de vannak olyan területek — főleg a művészet vagy lélekisme- ret terén — ahol Beauvoir múlja felül élettársát. Írásai jobban szerkesztett, elevenebb, népszerűbb ol­vasmányok: nála az eg­zisztenciallsta gondolati elemek oldottabban és ár- nyalatosabban jelentkez­nek, az ő esetében keve­sebb a számítás, több az érzés és a szív. Míg Sartre némely műve — minden kiválósága ellené­re — bölcseletének tehet­séges illusztrációja. Beau­voir írásait általában a közvetlen élményszerűség jellemzi. Vonatkozik ez termé­szetesen mindmáig legje­lentősebb regényére, az említett 1954-es Mandari- nok-ra, mely távolról sem csak kulcsregény, mint ahogyan annak idején fo­gadták, mohón csemegéz­ve-csámcsogva a szerep­lők kicsoda-micsodaságán. j Sőt még csak nem is do- ’ kumentum és korrajz, s ; nem is csupán az ellenál- | lási mozgalomban össze- i kovácsolódott, a feiszaba- } duíás után azonban szét- ; hulló, többé-kevéslbé a j munkásosztállyal, a társa 1 dalim forradalommal ro- l konszenvező, de sök te- | kintetben habozó és inga- ; tag „mandarinok”, azaz a 1 néptől bizonyos mértékig í elszakadt, ám a tömegek , gondjaitól szabadulni nem j tudó, a hatalom természe­tének nagy kérdésén ké- | rődző „tulkok” (ahogyan a magyar munkásmozga­lomban valaha az értel­miségieket nevezték...) vívódásainak színes kró­nikája, hanem magasren­dű művészi alkotás, amely mindig a magánélet érzé­kenységének, a személyi­ség árnyaltan egyéni problémáinak tükrében tárgyalja a társadalom és az ember égető kérdéseit. VAJON MEGÖREGE­DETT-E Az öregség ná­lunk idestova tíz éve meg­jelent és nagy sikert ara­tott szerzője? öreg-e a hetvenöt éves „öregségi szakértő” ? Hát bizony, valljuk meg, már nem az a szépség, amelynek „tö­kéletes kicsiszoltságáról” beszélt Illyés 1947-ben, * hanem fáradt arcú nagy- * asszony. Sartre 1980-ban s bekövetkezett halála rop- t pant csapásként sújtott le « rá (bele is betegedett...). Ám az az asszony, akiről i egy francia kritikus Si- . mone de Beauvoir avagy ’ Az élet vállalása címmel írt 1966-ban könyvet, j méghozzá olyant, amely j ezzel a mondattal kezdő- J dik: „Először is itt van az | ő rendkívüli, könyörtelen j vitalitása ...”, mondom, ez az önnön és az egész emberiség boldogságát ki­tartó odaadással kereső írónő nem lehet igazán elaggott. S hogy valóban nem az, bizonyítja legú­jabb, 1981-ben megjelent vaskos kötete (A búcsú­szertartás), amely Sartre életének (és vele együtt természetesen a szerző életének) utolsó tíz évét mondja el a híven szere­tő és okosan bíráló élet­társ igézetes megjelenítő erejével. Bajomi Lázár Endre Keskeny szemrés. Sápatag bőr, vékony, de színes rajzo­latú száj. És vékony orr. A taps. És a tánc, amikor újra az egész zenekar ját­szott. Szállt a por. Fellocsol­ták a padlót, de szállt a por. Yes Sir, that’s my Baby... Rettenetesen sovány volt. Csontos. Magas, csontos. Fe­hér blúzban, kék szoknyában. Azt mondta, kalauznő. Izzadt a tenyere. Visszamentünk a többiekhez, a nagy fali tü­körből látni lehetett a termet. A fehér abroszon bortócsák. Valaki azt mondta, ideje menni. Mindenki a párjával. A zaj meg a szakszofon mé­labúja. A dixileand. össze­kulcsoltuk a kezünket. A csontos ujjai szorítottak. Si­ma haja volt. Odahajtottam a fejem a vállára, éreztem a bőrét. Sokat ittam. A blú­zon át is megcsapott a teste párája. Nem használt kölnit. Mindenki menni akart, egy­másba kapaszkodtunk, kiér­tünk a kultúrház elé az útra. A nők sikongva nevettek, a férfiak tapogatták őket, mi csak szorítottuk egymás ke­zét. Felágaskodott és megcsó­kolta a szám sarkát. Neki­dőltünk a falnak, csókolóz- tunk. Füíze volt a szájának. De nem hagytam abba. Na­gyon szenvedélyesen csókolt, nem akartam megbántani. Hazakísértem, felmentem ve­le, az előszobában a nővére fogadott, terhes volt, talán a nyolcadik hónapban, a nya­kán meg az arcán májfoltok, örült, hogy a húgának van egy fiúja. A férje a konyhá­ban vacsorázott, beköszön­tünk, ruhák lógtak a frego- lin, mosott ruha meg föze- lékszag volt. Es egy gyenge körte fényénél... A pincérlány hozza a nő­nek a teát. Leteszi, de a nő szakadatlan engem néz. Néz­zük egymást. A megírt levél a kezében, de engem figyel. Gyenge körte égett a lám­pában. Menjünk a szobába, mondta a nagyhasú nővér. Likőrrel kínált, császárkörté­vel, nem bírtam meginni. Magunkra hagyott a csipkék, ágyneműk meg szekrények között. Még a kályhát is meg­rakta. A díványon ültünk, s miután a nővére kiment, ö megint elmondta, hogy kala­uznő villamoson, de ez csep­pet sem érdekelt, átöleltem, engedte a szoknyáját is meg a blúzát. Rettenetesen vézna volt, kis mellű; a combja sem volt formás, de forró; a ha­sán a felgyürt szoknya, kom­biné, harisnyatartó. Hevesen ölelt, olyan vadul, ahogy az utcán csókolózott. Valamilyen iskolára akarják küldeni, azt mondta, hogy tanuljon, mert tervük van vele a központ­ban, kérdezte, menjen-e? Ezt sokszor megkérdezte, mind­untalan, amint csak közben- közben megpihentünk. Soha nem adtam rá feleletet, ő pe­A K-M TÁ R LATA Szabó Gábor: Népi tánc Tóth Sándor: Alkotói dfj Gál András: Sóstón dig egyre kétségbeesettebben faggatott, aztán azt kérdez­te, szeretem-e? Erre is csak mosolyogtam, mint aki nem akar kitérni, csupán elodázza a választ. Később a nővére bekopogott, hogy ö most már lefeküdne. Fogtam a kabáto­mat, elköszöntem. A kapuban még csókolóztunk, nyagga- tott, hogy nem beszéltünk meg semmit a jövőjéről, én vajon hogy akarom, mit te­gyen? Csontos kezével simo­gatta az arcom. Teázik. összehajtja a leve­let, borítékba teszi, ázik a tea a forró vízben. Megkavarja a gőzölgő italt. Kortyint. Az ezüstszínű kocsit belepi az ősz. Klarinét, dob. Black Eyes ... A dixileand kikúszik a bolt­hajtások alól. Hol lehet a pincérlány? Másnap megírtam egy la­pot, odaadtam egy Győrbe utazó ismerősömnek, hogy adja fel, ha megérkezik a vá­rosba. Pár sorban közöltem, mekkora bosszúság, hogy a cégem áthelyezett a Dunán­túlra. Nem is tudhatom, mi­kor találkozunk. A szőke lány meg a két férfi. Diskurálva, ne­vetve. Kavarog utá­nuk az avar. Megint ketten maradtunk. Fizetnék. A kocsi felbúg. Üres a táj. Csak odabentről a dixileand. Flying on Sledge... Egyszer a Moszkva téren utánam kiáltott. Boldogan, meglepetten, szerelmesen. Tudtam, hogy megkapta a képeslapot. ÉS várt. De hátra sem néztem, felugrottam egy 59-es villamosra, eltűntem a szeme elől. A nő megint engem néz. Kibontja, kihajtogatja a le­velet, olvas néhány sort, ja­vít. Iszik a teából. Meg kell keresnem a pin­cérlányt. Fizetnék. A nő leteszi a csészét, ösz- szeszorított szájjal olvas, az­tán félkézzel hirtelen össze­gyűri a papírt. És maga mö­gé hajítja. Rám tekint. Fogva tart a szemével. Felállók. Elmegyek mellet­te, hogy bemenjek a bolthaj­tásos terembe. A nevemet hallom. Megfordulok. — Nekem szólt? — Tessék?! — A nő arcán kis ijedtség, kis zavar. Meg­lepetés. — Mit mond? Hogy én?!. ... — Nem, semmi, semmi !... — intek. Benn harsog a dixi­leand. A pincérlány a pult­nál leteszi a cigarettáját, be­mondom a fogyasztásomat, várja a pénzt. A kávéfőzőnő szórakozottan figyel. — Üj felvétel? — kérdem, csak úgy mellesleg, a zenére. — Űj. A legújabb. A dixi­leand band. Szereti? Kiadatlan Rákóczi korabeli levelek A debreceni Református Kollegium Nagykönyvtárának irattára több eredeti, eddig még puiblikáiatiar, Rákóczi korabéli iratot őriz. Megyénk- szempontjából azért van ezeknek a leveleknek külön­leges történelmi értéke, mert mindegyik Szatmár várme­gyének szól, s kisebb-nagyobo információkat tartalmaznák a szabadságharc korabeli or­szágos és megyei események­kel kapcsolatban. Ezeknek a •leveleknek a tartalmával is­mertetjük meg röviden az ol­vasókat. Időrendben haladva az el­ső, II. Rákóczi Ferenc aláírá­sával és pecsétjével ellátott levél 1704. április 22-én kelt. A fejedelem a szentmártonká- tai táborból írt Szatmár vár­megye elöljáróságának a réz­pénz, mint szükségpénz beve­zetésének szükségességéről. A fejedelem utal azokra az okokra, melyek arra késztetik, hogy új, a korábbinál érték­telenebb, a külországokkal fölytatott kereskedelemben fel nem használható pénzt veressen. Az országban folyó háború nemcsak a kiadásokat növelte meg, hanem akadá­lyozza a kereskedést, a kincs­tár jövedelmét pedig a hadak elragadják. Ugyanakkor az arany- és ezüstbányák, ,újon­nan is az előtt Szokot a Ne­mes Országh Tárháza bövöl- iködni”, megfogyatkoztak. Ezek miatt az okok miatt van szükség egymillió rézpénz kibocsátására. Rákóczi remé­nyének ad hangot, hogy rö­vid időn belül, amint a ke­reskedelem, a bányák terme­lése helyreáll, Selmeczbányán jó pénzre lehet majd vissza­váltani a szükségpénzt. A fejedelem következő le­velét 1704. június 12-én kel­tezte a Solti táborból. Rákó­czi kancelláriájához több pa­nasz érkezett azzal kapcsolat­ban, hogy sok helyütt vissza­élnek a harmincadvámmal, megkárosítják a kereskedő­ket. A harmincad körüli pa­naszok kivizsgálására Ger­hard György tanácsost küldi Szatmár megyébe, azzal a céllal, hogy a károsultaknak igazságot szolgáltasson. Kéri a megye elöljáróit, hogy a ta­nácsost segítsék munkájában. Ebben a levelében közli a megyével, hogy a rézpénz ki­bocsátásával a vármegyék és a szabad királyi városok többsége egyetértett Rákóczi felszólítja Szatmár megyét hogy minden helységében hirdesse ki a rézpénz forga­lomba hozatalát. Ugyanakkor ismételten reményét fejezi ki, hogy a rézpénzt hamaro­san be lehet váltani „eddig az országban folyni szokott jó pénzre”. Időrendiben a következő le­vél aláírója nem a fejedelem, hanem a kuruc seregek főpa­rancsnoka, Ung vármegye főispánja, gróf Bercsényi Miklós. Az 1706. szeptember 14-én, az Ecsed melletti tá­borban írott, kemény hang­vételű levél számon kéri a vármegyétől, hogy a megbe­szélt időpontban miért nem jelenték meg hadai az ecsedi táborban. Most, amikor a fel- fuvalkodott Habsburg császár „Eger felé vette veszedelme indulatját”, szükség van ar­ra, hogy az ország népe ösz- szefogjon, mert „édes Hazánk dicsősseges s állandó Szabad- csaganak most vetjük funda­mentumát”. Bercsényi felszó­lítja Szatmár vármegye ne­mesi rendjeit, hogy aki ma­gyarnak vallja magát, s aki­nek „Isten ép kezet s labot adott”, az gyorsan jelenjen meg táborában. Aki minden ok nélkül kivonja magát a hadkötelezettség alól, s ne­tán az ellenséggel szövetke­zik, vagy az ellenség közeled­tének hírére cselédestől és jószágostól nem menekül el, azt „magam hadaival, min­den kegyelem nélkül felvag- daltatom”. Megparancsolja a vármegyének, hogy minél több fegyveres parasztot gyűjtsön össze és bocsássa rendelkezésére Rákóczi Ferenc követkéz.' levele 1709 május 16-án ke Tállyán. Eboer, tudtára adj; a megyének, hogy június Írt­ra Patakra összehívja a sze- nátust, hogy az ónodi ország- gyűlés XIV. törvénycikke alapján a sérelmesek előad­hassák panaszaikat és azokat megpróbálják orvosolni. A fejedelem 1709. Október 7-én, Munkácsról címzett le­velében a Szatmár várme­gyében lévő milotai vám ügyében intézkedik. Felszó­lítja a megyét, hogy szüntes­se be az igazságtalan vámo­lást és csináljon rendet. Rá­kóczihoz sok panasz érkezett, amiatt, hogy a milotai vámo­sok visszaélnek hatalmukkal. Minden 200 kocka kősó után csak egyet kellene vámként fizetni, a vámtisztek azonban törvénytelenül minden száz után elvámolnak egyet. Rákóczi ez év novemberében még mindig birtokainak köz­pontjában, a családi fészekben Munkácson időzött. Legalább­is erre utal november 11-én kelt levele, melyben arról tu­dósítja Szatmár vármegyét, hogy a tél elejére tervezett gyűlést kénytelen elhalaszta­ni. Döntését azzal indokolja, hogy az ország több részén járvány ütötte fel a fejét, s ezért lehetetlen összehívni a megyék képviselőit. Közli to­vábbá a megye vezetésé­vel, hogy nemes Eötvös Miklós kerületi megbízottat •küldi Szatmárija, hogy az Er­délyből menekültek téli ellá­tásáról intézkedjék. Utolsó, Szatmár vármegyé­re vonatkozó levelünk fél év­századdal korábban íródott, mint a többi, 1652. október 23-án. Aláírója, II. Rákóczi György, erdélyi fejedelem, ákd az okiratban megtiltja Szatmár megye rendéinek, hogy tudta nélkül és paran­csa ellenére gyűléseket tart­sanak, vagy akár egyenként, akár közösen fegyverrel fel­keljenek, A Habsburg király által hirdetett országgyűlésre „kegyelmetek hírünk nélkül senkit ne küldgyön”. A Vay Ádám Múzeum Mú­zeumbaráti Köre tervbe vette a dokumentumok kiadását. Ács Zoltán Simái Mihály : SÁMÁNKODÓ (Vogul költőbarátaimnak Hanti-Manszijszkba) majd fölveszem sámánruhámat a madártollas verdesőt erdőkoromban valaha már jártam itt erdőlltem itt veszem madártollas ruhámat itt voltam én elsőröpös itt voltam ingovány virága itt voltam hótornyos fenyő fejedelemfi medvefi kardos és karmos — s még mi minden kezemből itt pattant a szikra s felséges fejemből az isten majd fölveszem madárruhámat kerengek mint a kerecsen közös sorsunk minden verését s varázsát magamra veszem KM HÉTVÉGI melléklet 1983. január 8.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents