Kelet-Magyarország, 1983. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-08 / 6. szám
1983. január 8. Q Életforma Kazár-bokorban EGY UGRÁS A VÁROS Tél van és mégsincs. Hónak, fagynak nyoma sincs, a fák meg aztán teljesen megbolondultak: rügyeznek nyakra-főre, mintha nem tudnák, a java még csak ezután jön. Mit lát az ember itt Nyíregyháza alatt, Kazár-bokorban is? Két öregembert a kö- vesúton, félrecsapott kalappal, s kisujjasban, csak úgy legényesen. Valahol disznó sír — jókor szúrták meg ezt is, hiszen már nyolc óra! —, emitt, a szélső házban meg kutyák acsarkodnak. Csütörtök van, Viktória napja, holnap már lehet kántálni. De várjunk, még addig egy nyúlfarknyit, hiszen itt a tábla a kapun, s rajta az írás: Nagy József né, női szabó. A nagy ugatásra jön is a fiatalasz- szony, sarkig tárja a kiskaput: — Csak nem varratni akarnak? Világéletemben tanyán laktam Nem. Beszélgetni. Hogyan élnek a tanyán az asszonyok, itt a város árnyékában? S ha már egy szabónál vagyunk, hogyan „divatolnak” erre a környék asszonyai? Nagy Józsefné szó nélkül nagy köteg divatlapot vesz elő, válasszunk! — Világéletemben tanyán laktam én, ott is születtem, Szabadság-bokorban, de hát egy ugrásnyira van a város. Bent, Nyíregyházán tanultam a szakmát, lehettem úgy ti- zennégy-tizenöt éves, amikor elvégeztem a tanfolyamot. Nem tudnak nekem olyan modellt mutatni, mely kifogna rajtam. — Hány ember él Kazárbokorban? — Vagy harminc család. — S megél belőlük? — Hova gondolnak maguk? Jönnek énhozzám Varga-bokorból, Vajdából, Halmosból, Sulyá'nból, Bundás- ból, de még Cserkeszről, Nyíregyházáról is. Most is a Kárpátalja utcából hoztak egy ruhát, hogy varrjam meg, de úgy, ünnepelni megy benne a gazdája. Különben is könnyű dolga van most egy szabónak, hiszen az a divat, mint a mi lánykorunkban. Ejtett váll, félhosszú szoknya ... A konyhában ülünk, mely egyben a műhely is. Kérdezzük a ház asszonyát, meg lehet élni végül is ily csepp kistelepülésen a szabóságból, s ő mondja, nehezen, de a háztáji segít. Nekik is van majd egy hold kertjük, tele alma-, meg körtefával. S itt van még a rengeteg apró jószág, a paprika, a paradiNagy Józsefné csőm, szóval a zöldségek garmadája. A konyhára a disznóhúson kívül nemigen kell pénz, sőt még piacra is jut a kertből. Ebből van á Lada is — tíz éve már, hogy Nagyné megszerezte a jogosítványt —, de a szép háznak, meg a fürdőszobának egy része is innen származik. — A városban, a VOR-bam dolgozik az emberem, úgyhogy rokon a szakmánk. Mondja is, miért nem megyek vele dolgozni? Dehogy megyek! Mi lenne a kerttel, a portával? Meg ki tudná azt megfizetni nekem, hogy látom a bálban, a lakodalomban: ez is az én ruhámban jött el... Jó emberek élnek erre A jó üzletemberhez híven Nagyné egészen az utcáig kísér bennünket, mikor halljuk, hogy a szemközti portán brummog a motoros fűrész, suhog az ág, recsegve- ropogva dől az akác. A férfiak hátul a kert végében serénykednek, el lehetne lopni akár az egész házat Hiába nyitogatunk mi is az első szobákban, sehol senki, csak a szép bútor, heverő maga- magába'n. — A fiataloké — mondja hátul a konyhában vendéglátónk, özv. Bogár Andrásné. — Minek zárnánk kulcsra az ajtót, jó emberek élnek erre. — Ennyire ismeri őket? — Itt születtem én, innen a harmadik, udvarban. Szegény uramé volt ez a ház, csak hát ő már elment régen... Búsan kering a szó az öreg ház falai között, s tán balladává forr egyszer a most hallott történet. — Előbb a fiam, rá hét hétre az uram. A kicsi ment el előbb, örömet akartunk szegénynek szerezni. Tizennyolc éves volt, már felvették a főiskolára, s motort vettünk neki. Három hónap múlva karambolozott, halva hozták haza. Én még tartottam is magam, de az uram élő halott volt. Valahol fát döntöttek, ő vitte a hurkot a koronára. Megcsúszott..., a fiam után temettük őt is. Kint sír a fűrész, dübörög a föld a zuhanó fa alatt... Be akarnak költözni Fiatalasszony nyit be, karján kétéves forma fiúcskával. A kisebbik Bogár lány és gyermeke, azaz Kása Mihály- né és a kis Kosa Tamás. Most jöttek a fodrásztól, Vajda-bokorból. A fiatalasszony bent dolgozik a városban, csoportvezető a konzervgyárban, de most gyesen van a kisfiúval. Itt laknak az ősi portán, férje műszerész Nyírteleken. — No, most mondja meg, be akarnak költözni a városba, vagy Telekre, a faluba — veszi ölébe a kis Tamást özv. Bogár Andrásné nagyanyja: — Hiába mondom nekik, hogy maradjanak. Itt a nagy kert, meg a szőlő. — Nem érzik jól magukat Kazárban? — Dehogynem — felel Kó- sáné. — De láthatják, ez a ház már lassan százéves, még valamelyik dédapám építette. Vert falú, kis ablakokkal, szóval mi szebbre, kényelmesebbre vágyunk. Igen ám, de itt Kazárban nem lehet építeni, a szomszédos VajdaCnnepi készülődés a Szollár családban. bokor a fejlesztésre kijelölt település. Most építsünk oda? Ha már költözünk, valami normális helyet keresünk, ezért döntöttünk úgy, hogy vagy a város, vagy Nyírtelek. Gondolnunk kell a gyermekeink jövőjére is. Az öreg ház, ahogy elnézzük, apró javítások nélkül is kibír még vagy ötven esztendőt, de a gyereket nevelő itteni anyák helyzete valóban 'nem mondható rózsásnak. Iskola, óvoda bent van a városban, akárcsak a bölcsőde. — Hát ezért is szándék- szunk elmenni — folytatja Kósáné. — Mi még el is boldogulnánk valahogy, de azt nem akarjuk, hogy a gyerek már hétévesen elszakadjon tőlünk. Fél tizenkettő, a fiatalasz- szony készülődik. Kiürült a gázpalack, s délben zár a vajda-bokori cseretelep. Elő hát ismét a kerékpárt... A fiúcskára addig a nagyanyja vigyáz, aki medvetalppal, tegnap készített süteménnyel kínálja a vendégeket... Néhány portával odébb, fent a dombtetőn meg friss házi túrót csipegetünk, s hallgatjuk a hetvennégy éves Szollár József szavait. Hallgatnánk mi a feleségét is, ám neki kisebb gondja is nagyobb annál, hogy bennünket szórakoztasson. Itt vannak a lányai, készülnek az ünnepekre. S igazi kalácsot csak Szollár nénénk tud sütni! Az öreg ház hátsó szobájában ülünk, az asztalon a kalácssütés minden kelléke: túró, mák, dió, cukor, liszt, tojás, ki tudná felsorolni mindet. — Hány gyereket neveltek fel? — Minden ujjamra jut egy. Tizet — mondja a gazda. — S hány unokájuk van? — Ó, papír meg ceruza kén ahhoz! — Tessék! — nyújtom a jegyzetfüzetem, de a Szollár lányok megelőznek. — Tizennyolc — mondják nevetve —, meg öt dédunoka. Bursza a bokorban Tíz gyerek, s a legkisebb kivételével mind itt született Kazár-bokorban! Bodnár néni volt itt egy teljes emberöltőn át az orvos, a nőgyógyász, a bábaasszony,- isten tudja, hány gyermeket segített a világra. — Mikor házasodtak ösz- sze? Erre már felfigyel a háziasszony, félbehagyja a tésztagyúrást, s mondja: 1931- ben. — Itt születtek mind a ketten? — Az emberem. Én itt a szomszédban, Debrő-bokor- ban. A gazdabálon ismerkedtünk össze, s utána már nem volt olyan bursza a bokorban, hogy ne jött volna utánam. — Bursza ...? Szollár Józsefnénak, született Gabulya Zsuzsannának megcsillan a szeme, mosolyog: — Ó, még azt sem tudják, mi volt a bursza? — Valami mulatságféle. — No ugye! Nyáron, vasárnap délutánonként egy udvarban összegyűltek a fiatalok, szólt a citera, táncoltunk. Hogy mondják most, disztó, vagy diszkó ...? Tisztességben öregedtünk meg Szlovák szavak tarkítják a magyar mondatokat, a három Szollár lány a tolmács. Igaz, már ők sem ismernek minden kifejezést, de a két öreg otthon csak „tót”-ul beszél. — Hát hogy beszélnénk? — mpndja Szollár bátyánk. — Ezt- a nyelvet tanultuk az anyánktól. — Sosem vágytak el Kazárbokorból? Kosa Mihályné — Mesélek én erről egy történetet! Már nem is tudom pontosan, negyvenhatban vagy negyvenhétben volt ez a lakosságcsere, jöttek hozzánk is, hogy szedelődzköd- jünk, s menjünk az őshazába. Itt, nálunk gyülekeztek a szomszédok, hogy mit csináljunk. Emberek, mondtam én akkor nekik, hol születtetek ti! Fent a hegyekben, vagy itt a homokdombok alatt? No hát akkor! Tótok vagyunk, de ez a szülőföldünk. Nem megyünk sehova! Ha apáinknak jó volt, jó nekünk is! — Nem bánták meg? Frissen tört diót ropogtatunk, Szollár nénénk válaszol az iménti kérdésre: — Nem volt nekünk ugyan valami virágzó életünk, de tisztességben öregedtünk meg. S hiszem, így is szál- lünk a sírba. Csak adassék hozzá béke, egészség. Adassék! Balogh Géza KM HÉTVÉGI melléklet Csendélet a tanyán. (Császár Csaba felvételei.)
