Kelet-Magyarország, 1983. január (43. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-08 / 6. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Balogh István hetvenéves Lépéshátrányban? A történelem és a néprajz tudósa A csetlő-botló gyalogok számára néhány lépés után véget ér a sakkjátszma. A könyörtelen elleniéi a tábla szé­lére parancsolja őket. Ha nagy ritkán elérik az ellen utol­só sorát, tisztet hozhatnak játékba, ám számukra ez is a lelépést, a véget jelenti. Az értelmiségi pályán küzdők „második vonala” csak az elit családok — az orvosok, mér­nökök, tanárok — utódainak van fenntartva. Pedig a na­gyon sajnált „F”-esekért hátrányuk ledolgozásához min­dent megtesznek a társadalmi „sakkszabályok”. Pillanatnyi keserűség táp­lálta kifakadásnak tulajdoní­tottam először ezeket, a me­gyejáró utaim egyikén hallott sornyitó gondolatokat. A pe­dagógusok körében oly diva­tossá vált önsajnáltatásnak, az elveszett társadalmi presz­tízs siratásának véltem. S mi­vel néhány éve tanító fiatal­ember szájából hangzottak el, egy kicsiny szimpátiát sem csalt ki tőlem a szemléletes fejtegetés. Csak akkor idéző­dön fel bennem újra, amikor a megyeszékhely tanárképző főiskoláján a megújuló ösz­töndíjrendszer kapcsán a hallgatók szociális kategó­riája került szóba. A tanul­mányi osztályon elmondták, hogy a nyilvántartó karto­nokról jól kivehető: a divato­sabb szakpárokra főleg az ér­telmiségi szülők gyermekei­nek sikerül a felvételi, míg a nehezebben betölthető keret­számoknál a fizikai dolgozók továbbtanuló fiai, lányai van­nak többségben. ök lennének tehát a későb­bi pályakezdő „gyalogok”, akik — talán a felvételik ide­jén — kényszerűségből belső pályamódosítást hajtanak végre? Félve az elutasítástól a zsúfolt szakpárok helyett a kevésbé népszerű tárgyakat választják, vagy lemondva a tanári szakról, a rövidebb képzési idejű tanító szakot ír­ják be a felvételi lapra? Ez­zel a „kis” áldozattal a peda- gógushívátásrá készülhetnek, de mégsem igazán azon a te­rületen, amely a szívükhöz, tehetségükhöz a legközelebb állna. Beszélgetésünkkor Sza- bolcs-Szatmár egyik fejlesz­tésre kijelölt tanyáján lakott, és Bátorliget iskolájában dol­gozott Durucskó Erzsébet ta­nítónő. — Egészségügyi szakközép- iskolában végeztem. Szüleim — apám mezőőr, édesanyám a tsz-ben növénytermesztő — gimnáziumba akartak adni, de végül így sikerült. Az is­kola elvégzése után a nyír­egyházi tanárképző főiskola tanító szakára jelentkeztem. 1976-ban, első nekirugaszko­dásra felvettek. A főiskolán tizenöten voltunk a csoport­ban, többségében hasonszőrű „fizikaiak”, mint én. Csak az első két évet végeztem el nappalin. A harmadik év ele­jén bejött hozzám a jelenlegi iskolaigazgatóm. „Erzsébet, gyere haza tanítani, a főisko­lát befejezed levelezőn. Min­den támogatást megadunk.” Engedtem a hívásnak, jöttem. Miért? Nem kerestem akkor magyarázatot. Talán szokat­lan, de biztonságosabbnak véltem ott elindulni a pályán, ahol ismernek. A szülők is a közelben, albérletezés kizár­va. S mi tagadás, az önálló kereset is csábított. — Ha nem is laktam albér­letben, azért nem volt köny- nyű. Az összevont második * és negyedik osztályt kaptam. A főiskolán az összevont osz­tályról talán egy szeminári­umon, ha volt szó. Az első na­pokban' fogalmam sem volt, mit kezdjek egyszerre máso­dikosokkal és negyedikesek­kel. Szerencsére a kollégáktól az ígért segítséget megkap­tam. Hogy végül a gyákorla- tot nem a gyakorlóiskolai „kirakatórákon” kellett meg­szereznem, egyáltalán nem bánom. Itt kint a „nagybe­tűsben” minden igazi volt, közelebb kerülhettem a gye­rekekhez ! — Soha nem éreztem ma­gam, hogy is mondjam, ki­sebb rendűnek, rangúnak azért, mert egyszerű embe­rek a szüleim. Ez lehet alka­ti kérdés is. A felvételim, mint említettem, egyből sike­rült. A főiskolai vizsgáknál nem nézték, ki honnan jött. A tudás számított. Kisebb gyerekeknél, általános isko­lás korban inkább lényeges­nek tartom az odafigyelést. Ha tizennyolc éves korig min­dent egyformán megkaphat­nak, azután már nem jöhet felszínre a családi háttér kü­lönbözőségéből fakadó hát­rányos helyzet, mert az egyén elég érett, tud ellene tenni. Közel éve annak, hogy utoljára találkoztam K.-én ta­nító pedagógusismerősömmel. Szinte vonszolt magával a hóban éppen tető alá húzott házához. A kanyar után ha­marosan feltűnt a kétszintes családi ház. A még meztelen téglafalak izzottak a téli fe­hérségben. A látvány látha­tóan átfűtötte a boldog tu­lajdonost, aki macska fürge­ségével rohant végig az utcai árkon átvetett keskeny pallón. Csörrent a magával hozott kulcs, kilincs. Csak akkor higgadt le kissé, mikor sűrű lélegzetvételek között az emeleti szoba erkélyéről tekintetével befogta a nagy­község környező épületeit. L— Két végigdolgozott, hó­lyaghúzó, derékfájdító nyári vakáció van ebben a házban. Nem számítva a futkosást a kölcsönökért, a rokoni segít­ségért, építőanyagért. De ta­lán néhány hónap, és beköl­tözhetünk. Elhallgatott. A korábbi be­szélgetésből már úgyis is­mertem egész kálváriáját, amit az otthonteremtés gör­csös vágya járatott végig ve­le. — A múltkoriban találkoz­tam volt főiskolai csoporttár­saimmal. Mikor megtudták, hogy építkezem, csodálkoz­tak: miért falun? Nem lett volna jobb szolgálati lakás­ban addig, amíg ... „Falusi tanítónak is kell maradni.” — próbáltam tréfával elütni. Nem volt elég meggyőző, mindegy. Úgy tűnik, hosszú távra itt maradok pályakez­désem színhelyén. A városi aszfaltról a finom por ugyan­úgy rárakódhat az emberre, csak esetleg észrevétlenebbül. L. János szülei termelőszö­vetkezeti tagok. Első ízben nem sikerült a főiskolai fel­vételije. Egy évig segédmun- káskodott. A következő nyá­ron aztán vékony borítékkal állított be a postás! Negye­dikesként megnősült. Az utol­só félévben kiment levelezőre tanítani szülőfalujába. A dip­lomaosztást megelőzte fia születése. — Tisztában voltam min­dig vele a főiskolán, hogy nem jöttem olyan alapokkal, mint a többiek. Nem volt elég erőm, szorgalmam, hogy le­dolgozzam a különbséget. Ki- szesként szívesen szerveztem alapszervezeti programokat. Felfigyeltek rám, hamarosan a főiskola KISZ-vezetőségébe választottak. A mozgalmi munka annyira kitöltötte az időmet, hogy csak a legrázó­sabb szemináriumokra ké­szültem. A vizsgaidőszakra maradt a hajrá. így pedig nem várható alapos, rendsze­rezett tudás. Az egyetemen a történelem kiegészítő szakon is erre ébresztettek rá a ta­nárok. Levelezőn munka, csa­lád mellett nem ment... — Közben elkezdődött az építkezés is. A végigtanított évek után úgy látom, a peda­gógustársadalomban a helye­men vagyok. Egy faluban tenni, hatni — ez erőmhöz mért. A lónyai születésű Somogyi Jolán néhány éve Nyíregyhá­zán lakik,* onnan jár ki na­ponta tanítani Vasmegyerre. Vékonyka, beteges gyerek volt, termelőszövetkezetben dolgozó szüleitől minden tá­mogatást megkapott a to­vábbtanuláshoz. Nyíregyhá­zán szeretett volna kezdeni. — Végzősként biztattak, lesz állás. Már egy minigar­zont is vásároltam, természe­tesen szülői segítséggel. Vé­gül nem sikerült a városban elhelyezkedni, hét éve ingá­zom. Szeretem a munkahe­lyem, a kollégákat. A tantes­tületben tréfálkozva, csipke­lődve „parasztpedagógusnak” nevezzük egymást. Minden sértő szándék nélkül, ám mégis érzünk mögötte valami ki nem mondott kisebbren­dűséget. Mintha a pedagógus­hierarchia alsóbb fokait Vég­legesen nekünk szánták vol­na, és onnan a legkitartóbb, legjobb munkával sem tu­dunk elmozdulni. — A főiskolás csoporttár­sak szétszóródtak, csak néhá- nyukkal levelezem. A kijárás miatt nem jut idő a nyíregy­házi ismerősökre sem. Néha nagyon magányosnak érzem magam. Panaszkodjam? Nem én vagyok egyedül így. Ha özvegy édesanyám eladná a szülői házat, beköltöztetném hozzám. Könnyebb lenne mindkettőnknek. A pedagógusi „össztudat” a társadalom egészén, illetve az értelmiségen belüli hátrányt érzékel. A tanítók, tanárok egyes csoportjai — a megye- székhelyen, a vidéki város­ban és a falvakban élők — el­térő mértékben élik meg a pálya eme árnyoldalát. Sza- bolcs-Szatmár értelmiségének legnépesebb táborát a peda­gógusok alkotják. 1960-ban összlétszámúk mindössze 2700 volt, napjainkban megközelíti a kilencezret. Viszonylag sok közöttük a fiatal. Míg a kis­községekben szinte kizárólag ez a foglalkozási csoport je­lenti az értelmiséget, addig a városokban ötven százalék körüli a gyermeki szellemet pallérozók aránya. Friss rétegfelmérés hiányá­ban nem ismerjük, hány munkás- és parasztszármazá­sú nevelő tanít a szabolcsi is­kolákban. Egy tíz évvel ez­előtti vizsgálat a friss diplo­mások több mint hatvan szá­zalékát találta elsőgenerációs értelmiséginek. o Tizenhat éve egy történel­met kedvelő gimnazistát Horváth Sándor tanár úr el­vitt a nyíregyházi levéltárba. Az igazgató éles szeme kutat­ta, rábízhat-e egy olyan írást, amiből csak egy van, ezáltal pótolhatatlan. A patronáló tanár szava meggyőzte, és lassan megbarátkozott az egy­re gyakrabban idejáró lány­nyal. A történetet nem azért mondtam el, mert velem esett meg, hanem mert jellemző. Balogh István segítő-oktató tudását csak az élvezhette, akiben megbízott. Ehhez pe­dig a munka vezetett, amiben ő szinte fáradhatatlan. A tit­kát is elárulta, és mint min­den jó tanácsát, ezt is meg­jegyeztem. „Ha kérem én es­te fáradt vagyok, akkor egy­szer magyarul olvasok, másik este németül, aztán latinul, olaszul, románul és angolul is tudok annyit.” 5'4 évesen csak azért is megtanulta az irodalmi orosz nyelvet. A nyelvtudás — még ha olyan nagy kincs is — csak eszköz, hogy szolgálja őt kutatásaiban. A múlt ed­dig megfejthetetlen titkaiból olyanokat választott, amelyek szülőföldjének népét minden­napi gondjaival, örömeivel mutatják be. e Balogh István otthonában a legnagyobb szobát foglalja el a könyvtára, ezzel jelezve azt is, hogy lakójának életé­ben talán a legfontosabb sze­repet kapta. Az írott szó ér­tékét csak az becsülheti eny- nyire, aki maga is ismeri azt. Egy futó pillantással felmér­tem a polcfalat, és meglepőd­tem a ritkaságok láttán. Tör­ténelmi munkák, kéziköny­vek mellett képzőművészeti tanulmányok, albumok díszí­tik a sort. Jó néhány szép- irodalmi van, és feltűntek a népi kultúrát összegyűjtő kö­tetek is. Ha ez alapján képzeljük el tulajdonosukat, annyi kide­rül, hogy a társadalomtudo­mány minden ágát kedveli. Aki először találkozik vele, csodálkozik. Erős testalkatú, fiatalos megjelenésű férfi, akinek tenyerébe simul a ka­pa nyele is. Aki munkásságát ismeri, tudja, hogy legnagyobb mai tudósaink egyike, a néprajz és a történelem vidéken élő mestere. Aki napbarnított arcára pillant, nehezen tudja őt le­véltárba, régi forrásokat ol­vasva elképzelni. Mindez mégis igaz és jellemző rá, legjobban talán a szobája fa­lán látható színes metszet mutatja be őt. Mata János készítette barátságból: debre­ceni cifraszűrben fiatal férfi lép, fölötte a felírás, Balogh István elindul... Hogy honnan, azt mutatja a ruha, hogy mit visz magá­val, azt is sejtheti, aki ismeri, hogy milyen életutat jár be, azt ma már jórészt tudjuk, hiszen 1982. november 29-én lépte át a hetvenedik évét. o Egyetemista a világválság idején és a diplomájának megszerzése sem jelentett fi­zetéses állásra kinevezést. Ám felismerte Ecsedi István múzeumigazgató a fiatalem­berben a tehetséget, maga mellé vette és atyai gondos­kodással irányította életét. Ez időben Debrecenben szép számmal éltek a Győrfy kol­légisták, a későbbi Márciusi Front, írók, költők dolgoztak itt. Nem vonhatta ki magát ebből az önmagát nevelő hév­ből Balogh István sem. A ré­gi pásztorok, cívisek életé­nek kutatása jól megfért Ve­res Péter. Illyés Gyula, Erdei Ferenc programjával. A város ihlette irodalmi alkotásokban szívesen segí­tett pontos adatok szolgálta­tásával. Móricz Zsigmond, aki már betegeskedett, nehe­zen összpontosította figyel­mét, Balogh István szerint néha pillanatokra elszende- redett, aztán tovább faggat­ta őt, milyen emberek éltek a városban Rákóczi korában. Nem volt már ideje-ereje a regényt megírni. Az akkori fiatal kutató tájékozottsága közben szakértelemmé vált, és tudását Mocsár Gábornak ajánlotta regényéhez. A deb­receni életformát érzéklete­sen bemutató írónőnek, Sza­bó Magdának pedig rendsze­resen elküldi írásait, gyak­ran már a kézirat egy példá­nyát. o A háború katonát követelt, és nem volt tekintettel arra, kiben mit veszíthet. Amikor 1944 őszén haza­tért, alig merészkedett ki, félve a katonaszökevényekre vadászóktól. Az elsők között Veres Péterrel találkozott. Elmondta, milyen bajban van az ország, hogy új vezetők kellenek, akiknek szívük is/ eszük is van, és Balogh Ist­vánt is erre buzdította. A vo­nakodást látva dühösen mondta: „Ez a baj veletek, értelmiségiekkel, hogy csak beszéltek, amikor meg tenni kell, bérezettek”. Balogh Ist­ván rövidesen a Nemzeti Pa­rasztpárt tagja, Szatmár me­gye főispánja lett. A harcok idején fellazult határt lezár­ni, a fékevesztett erkölcsöt megzabolázni nem volt köny- nyű. Aztán Hajdú megye fő­ispánja. A főispánságot köte­lességből vállalta, elhivatott­ságot a kutatómunkához ér­zett, visszatért hát a múze­umba. o 1958 óta rendszeresen fel­száll Csapókertnél a nyíregy­házi vonatra. Bár nyugdíjas már, hetente kétszer várják és foglalják a helyet számára barátai, tanítványai. Szívesen jön, amikor már nem is köte­lessége, mert szép, nehéz, fe­lelősségteljes munka várta, várja. Előbb a múzeumban a néprajzosi teendők. A Gesz­ten Jóska története akár egy új betyárregény témája le­hetne, de megtalálása azt is bizonyította, nem elég csak a néphagyományt lejegyezni, a forrásokat is olvasni kell, hogy a valóság sokszínűsége fényre derüljön. Balogh Ist­ván tudta, milyen gazdag ré­gi iratokban a levéltár, de a kalandos fennmaradásuk ide­jén összekavarodott iratok­ban nehéz volt megtalálni az éppen keresettet.. Aztán kinevezték levéltár­igazgatónak. Az 1960-as években országos irányítás­sal egységesíteni kezdték a le­véltárak anyagának rendsze­rét. Szinte minden papírt kézbe kellett venni, hogy jó jelzete legyen. Alig fejezte be ezt, munka­társaival már költöztették is az iratokat az új, tágasabb helyre, a Benczúr térre. Egy évtized alatt véghezvitte a legfontosabbat, amit ebben a munkában: lehet, az, iratokat rendszerbe szedte és bizton­ságba helyezte. Megszerette megyénket. Ha erről kérdezem, csak annyit mond: jó kenyéradó gazdám volt nekem Szabolcs, de azt már elhallgatja, amit ő adott. A legfontosabbak írásai (közel 250 jelentős tanul­mány), de tudását arra sem sajnálta, hogy utánpótlást neveljen. Az induló tanár­képző főiskolán oktatói mun­kássága mindenkinek nyere­mény volt. Okulva Németh László tanításaiból, módsze­resen és sokat dolgoztatta a hallgatókat és javításra ál­dozta szabad idejét. Nem szerettem volna olyan dolgokat közzétenni, amit Ba­logh István legszemélyesebb magánügyének tart. Hét év­tizednyi életéről ő mondta ki az értékelést és ez bátorított arra, hogy a jeles fordulón így köszöntsem: „Mi nem csak átéltünk nagy történel­mi időket, de csináltuk, for­máltuk is.” A végzett elsőgenerációs szakember egyrészt többi pá­lyatársához hasonlóan szembekerül egy sor problémával: pályakezdés, munkahelyi beilleszkedés, otthonteremtés, családalapítás. Lezajlik életmódváltása, amire a szárnyra bocsátó felsőfokú intézetben nem készítették fel eléggé, szőkébb környezetében pedig nem talál példát, aminek nyomán kevesebb zökkenővel elindulhatna. Hiba van a hátrányt megszüntetni kívánó „sakkszabályokkal”? Alig­ha. Következetesebb alkalmazásukkal elérhető lenne, hogy a „gyalogok” „tisztekké” előlépve küzdhessék végig a játszmát. Láczay Magdolna Reszler Gábor 1983. január 8. 0 Kicsik és nagyok. (Krutilla József tollrajza.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents