Kelet-Magyarország, 1983. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-08 / 6. szám
4 1983. január 8. Kelet-Magyarország SZOVJET—AMERIKÁI TÁRGYALÁSOK GENFBEN SÁLÁRT-KÖRKÉP A SALT—2 szerződés aláírási aktusa 1979-ben. Az egyensúlyi helyzetet akkoriban Washington sem vonta kétségbe. 1. A szovjet—amerikai kapcsolatok a Reagan-kormány- zat konfrontációé politikája miajtt jelenleg a mélyponton vannak. Mivel a két vezető nukleáris hatalom viseli a fő felelősséget a béke megőrzéséért, az atomkonfliktus elkerüléséért, a nemzetközi közvéleményt joggal aggasztja, hogy a kétoldalú genfi tárgyalások még mindig nem mozdultak el a holtpontról. Az egyhelyben topogás oka "kizárólag az Egyesiüt Államok magatartásában keresendő: egyoldalú katonai fölényre törekvésével, az egyenlőség és az egyenlő biztonság követelményeit figyelmen kívül hagyó ,kettős nulla megoldás” erőltetésével mindeddig gyakorlatilag lehetetlenné tette a másik fél számára is elfogadható kompromisszum kidolgozását. Az 1982-es év végén, az új esztendő elején elhangzottak valamivel „hajlékonyabb”, a megegyezési készség látszatát keltő hivatalos amerikai nyilatkozatok ugyan, de a szavak hitelét csakis a tettek alapján lehet majd megítélni. korlátozás és a csökkentés természetesen elsősorban a szovjet felet érintené, míg az USA részéről a SALART egyáltalán nem' jelentené a meglévő hadászati rakéta-nukleáris rendszerek mennyiségi és minőségi befagyasztását, fejlesztésük beszüntetését, az új típusú támadóeszközök nak jóval több nukleáris töltete van, mint a Szovjetuniónak, s ez kiegyenlíti az utóbbinak a rakéták számában mutatkozó fölényét. Washingtoniban azonban nem akarják tudomásul venni ezt a tényt és változatlanul az állítólagos „lemaradásról”, az amerikai földrész fokozott „sebezhetőségéről” beszélnék. Teszik ezt azért, hogy szabad kezet biztosíthassanak maguknak az MX interkontinentális ballisztikus rakéták, az újabb B—1-es hadászati bombázók, a robot- repülőgépek és az atom- tengeralaittjárókra telepített Trident-rakétarendszer hadrendbe állításához. A Reagan-kormányzat hosz- szú távú fegyverkezési programjainak végrehajtásával a 80-as évek közepére, második felére ki akarja harcolni a katonai fölényt. Nos, hát ezért szegül szembe mindenféle befagyasztása javaslattal, ezért támaszt olyan előzetes feltételeket, amelyek a szovjet fél számára elfogadhatatlanok. Az Egyesült Államok nem akarja befagyasztani hadászati rakéta-nukleáris fegyvereinek fejlesztését. szolgálatába állításának tiA két genfi tárgyalási csatorna egyikét 1981. november 30-án nyitották meg, ezen az európai közép-hatótávolságú atomharceszközök korlátozásának problémáját tűzték napirendre. A hét hónappal később, 1982. június 29-én ugyancsak Gertiben megkezdődött másik tanácskozás középpontjában a hadászati támadófegyverek és fegyver- rendszerek korlátozásának, csökkentésének kérdései állnak. Jóllehet a két, párhuzamos fórumon nem egészen ugyanarról a dologról van szó, a témák összefüggnek, hiszen mindkét területen stratégiai jellegű megállapodásoknak kellene születniük. Az úgynevezett eurorakéták — különösképpen a nyugat-európai telepítésre szánt Pershing—2 - k és a robatrepülő- gépek *—ugyanis éppúgy hadászati rendeltetésűek, akárcsak az Egyesült Államok területén elhelyezett interkontinentális ballisztikus rakéták. Ezt a fegyvertechnikai „azonosságot” azért indokolt hangsúlyozni, mert az említett rakéta-nukleáris csapásmérő eszközökkel a Szovjetunió, s az egész szocialista közösség védelmi mélysége egyformán elérhető. A Varsói Szerződés tagállamainak szempontjából ennélfogva a külső fenyegetettség — mondhatni — kettős, ezért is látnak szoros összefüggést a két genfi tárgyalási csatorna között. A SALT-folyamat legújabb szakaszát a washingtoni ihletésű START, illetve a SALART rövidítések fémjelzik. 'Fogalmilag ezek már nemcsak a hadászati fegyverek korlátozását, hanem „csökkentésüket” is előirányozzák. Amerikai felfogás szerint a lalmát. Teljesen világos, hogy így csupán az Egyesült Államok számára lenne kedvező. A Szovjetunió — ellentétben az USA-val — tárgyalási pozícióját arra építi, hogy a 70-es évek eleje óta a két hatalom között megközelítő hadászati egyensúly alakult ki. Éppen ez ad lehetőséget arra — bármelyik fél biztonsági érdekeinek sérelme nélkül —, hogy a katonai szembenállást alacsonyabb szintre szállítsák. A SALT—2 szerződés aláírását megelőzően a szakértők kimutatták, hogy a pillanatnyilag meglévő 2500 szovjet hadászati célba juttató eszközzel szemben 2300 ugyanilyen rendeltetésű amerikai eszköz áll, de az VSAA Reagan-féle kétszakaszos „megoldás” például olyan csökkentést indítványoz, amely szerint a szárazföldi telepítésű „nehéz” szovjet rakétáknak jóval több mint a felét le kellene szerelni, az atomrobbanófejeket pedig 50 —60 százalékkal csökkenteni. Eközben az USA-nak a hadászati bombázók fedélzetén telepített mintegy háromezer nukleáris töltete érintetlen maradna, sőt még arra is módja lenne, hogy a régebbi, elavult tengeralattjárók fokozatos kivonásával növelje a szárazföldi MX-ek robbanótöltetednek számát. Ha a szovjet fél elfogadná az amerikai elnök ajánlotta „megoldást”, nukleáris arzenálja végül is alig érné el az Egyesült Államok atompotenciál- jának az egyharmadát. Washington tehát nem kívánna sem többet, sem kevesebbet, mint hogy a SzovjetJurij Andropov jelentős leszerelési javaslatokat ismertet a moszkvai ünnepségen. (Foto: TASZSZ — MTI — KS) unió fossza meg magát — és szocialista szövetségeseit — az önvédelem hadászati eszközeitől, tegye kiszolgáltatottá a Varsói Szerződés védelmi szervezetét. Ez tötík mánt\ képtelenség és hasonlít ahhoz a „nulla változathoz”, amit ugyancsak Reagan elnök terjesztett elő az euroha- dászati fegyverek területén. A Szovjetunió megalakulásának 60. évfordulóján Moszkvában rendezett ünnepségen Junij Andropov, az SZKP KB főtitkára ezzel szemben azt az álláspontot képviselte, hogy a kötelezett- ségválMásoknak mindkét fél oldalon egyensúlyban kell lenniük egymással. „Mi készek vagyunk saját hadászati fegyverzetünket több mint 25 százalékkal csökkenteni. Ezzel összhangban kell az Egyesült Államok fegyverzetét is csökkenteni, hogy a hadászati fegyverek hordozóeszközeinek száma mindkét félnél azonos legyen.” Ez a felfogás és megközelítés sokkal inkább megfelel a realitásszemléletnek, mint a jeA Reagan-féle „nulla megoldás” nem érintené az atom-tengeralattjárók fedélzetén elhelyezett Polaris rakétákat ... lenlegi formájában teljességgel elfogadhatatlan Reagan- féle nulla megoldás.” Serfőző László alezredes Napi külpolitikai kommentár Puskaporos légkör Zimbabwébeu □ lig egy évvel ezelőtt, amikor Zimbabwe délnyugati részén fellángoltak a harcok a hadsereg egységéi és a kormányellenes fegyveres csoportok között, a tekintélyes londoni lap, a The Times a következőket írta: ezt a viszályt a szomszédos Dél-Afrikai Köztársaság fehér lakossága köreiben kár- örvendően figyelik. Igazoltnak látják az általuk sokat emlegetett tételt: egy fekete kormány mindig csak zűrzavart okoz, a törzsi megosztottság pedig kiirthatatlan és mindig konfliktusokba torkollik. Az utóbbi napokban újra arról érkeztek hírek, hogy Zimbabwe délnyugati vidékén, a Matabeleföldön, a Robert Mugabe vezette fekete többségi kormány katonáinak és rendfenntartó erőinek hajszát kellett indítani ugyancsak fekete, banditákként élő lázadók ellen. Az üldözők a shona, a banditák a ndebele népből valók ugyan, csakhogy messze nem pusztán törzsi jellegű konfliktus az, ami ma Zimbabwében történik. Az 1980-ban függetlenné vált, — az afrikai átlagnál jóval gazdagabb — országban épphogy megindult a nemzetté válás folyamata, s ez még külön megnehezíti a többségi kormányzat helyzetét, azt, hogy a hatalom stabilizálásának gondjaival megküzdhes- sen. Ismeretes, hogy 1980-ban az elsöprő választási győzelem emelte a kormányfői székbe Robert Mugabét, az egyik fel- szabadítási mozgalom, a ZANU vezetőjét. A másik fel- szabadítási szervezet, a Joshua Nkomo vezette ZAPU gyengébb választási eredményei alapján eleve háttérbe szorítottan vált Mugabéék koalíciós partnerévé. Nkomo pártja nem tudott megbékélni választási vereségével, s ez is egyik oka volt annak, hogy a kormánykoalíció a múlt év elején gyakorlatilag felbomlott. Mugabe kormányellenes összesesküvéssel is megvádolta Nkomot. Miközben az ország más vidékein viszonylag nyugalom van, Matabeleföldet a kormányzat valóságos katonai megszállás alá helyezte. A szigorú biztonsági intézkedések persze nem tetszenek a helyi lakosságnak, a ndebelék népéhez tartozó törzseknek, és ezért előfordul, hogy cinkosságot vállalnak a banditákkal. A húsz—harminc fős csoportokban az erdők mélyén bujkáló banditák politikai jelleget próbálnak adni közönséges bűncselekményeiknek, s azt a látszatot kelteni, mintha Nkomo pártjának fegyvereseiként cselekednének. Nkomo azonban, minden csalódottsága ellenére sem vállal közösséget velük. „Akik engem támogatnak, nem követhetnek el ilyen őrült tetteket, hiszen igazi híveim tudják, hogy az ilyesmit ellenzem” — nyilatkozta nemrégiben. □ ugafoe kormányának, nehéz a helyzete. Meg kell találnia az együttműködés, s ami annál is több, az együttélés módját mind a gazdasági szempontból nélkülözhetetlen fehér kisebbséggel, mind Nkomo pártjával, és a mögötte álló tömegekkel. Nkomot Matabeleföldön „királynak” nevezik, és elég nagy a tekintélye ahhoz, hogy segítségével el lehessen kerülni a belviszá- lyok súlyos elmérgesedését. Mugabe politikai rugalmasságán és Nkomo realitásérzékén is múlik, hogy a kormány mikor fordíthatja végre egész erejét Zimbabwe gazdasági fejlesztésére, a szegényparaszti tömegek és a munkanélküli városlakók helyzetének javítására. Kurucz János Pintér István dokumentumriportja: Á veréb is akció A FOGADTATÁS 4. A két úr megállapodott abban, hogy a VKF/2-től egy angolul jól beszélő tisztet rendelnek ki az amerikai fogadására. Ez gépkocsin majd felhozza Budapestre a küldöttet. A Hadik-laktanyában (a kémelhárítók hírhedt központjában) kell megfelelő kényelmes helyiséget berendezni a hivatalosan fogolynak nyilvánítandó megbízott számára. Az előzetes „játékot” követően a Külügyminisztérium is bekapcsolódik, és megkezdődik majd a tárgyalás. Szentmik- lóssy Andor abba is beleegyezett, hogy előbb Kádár Gyula tájékoztassa elöljáróját, Szombathelyi Ferenc vezérkari főnököt. Annál is inkább, mert a vezérezredesnek majd részt kell vennie a további tárgyalásokon. Arról, hogy Szentmiklóssy miért nem közvetlenül fordult Szombathelyihez, nem esett szó. Viszont az óvatos Kádár Gyula , mielőtt tájékoztatta volna Szombathelyit, beszélt Ghyczy Jenő külügyminiszterrel. ő is csatlakozott helyetteséhez. Kádár Gy.: „Ezután a Def. (Deffenzív osztály, a kémelhárítás — a szerk.) vezetőjével, Kern Károly vezérkari őrnaggyal beszéltem meg a teendőket, őt azonban már csak a legszükségesebb mértékben tájékoztattam, inkább olyan értelemben, hogy értesüléseim szerint egy amerikai tiszt fog érkezni, vele hogyan kell bánni, hogy kell fogadni stb. Kern a fogadásra Király Kornél Def.-hez beosztott alezredest ajánlotta, akit mindenben megfelelőnek jellemzett a feladatra. Én Király alezredest nem ismertem közelebbről. Kioktattam, de a valódi célokat vele sem közöltem. A leugrás helye térképen meghatározva, Csáktornyától északra egy szőlő területére esett. Király elindult gépkocsival várni az amerikai érkezését.” Egy amerikai helyett három érkezett. Sőt, egy negyediknek is kellett volna jönnie. A misszió tagjai közé eredetileg besoroltak egy diplomatát, Howard K. Travers külügyi osztályfőnököt is, aki 1936-tól 1941-ig — az amerikai magyar diplomáciai kapcsolatok megszakadásáig — a budapesti amerikai követségen szolgált. Travers azonban szerencséjére későn érkezett vissza mexikói szabadságáról és lekéste a sebtében útjára bocsátott akciót. Hogy miért volt olyan sürgős, talán már soha nem derül ki. Arra Duke ezredes határozottan emlékezett, hogy február 29-én még elintézte az utolsó aktákat washingtoni íróasztalánál, s még aznap útnak indult Európa felé. Észak-Afrikán át Nápolyba, onnét a csatlakozó két tiszttársával Bariba repült, az USA-légierők főhadiszállására, majd autón folytatták útjukat Brindisi- be, titkos missziójuk kiinduló pontjára. Vihar miatt három napig tétlenkedtek, március 15-én este kilenckor szállt fel velük a Halifax- bombázó, amely rajtuk kívül egy ausztriai kommandót is vitt magával. Miután a Wehrmacht egyenruhájába öltözött fiatal osztrákokat rádiójukkal és fegyvereikkel a bécsi erdőnél ledobták, az angol bombázó éles fordulattal a Muraköznek vette az irányt. Három szempontra való tekintettel esett erre a területre a választás: közel volt Jugoszlávia és ők azzal fedezték magukat, minden eshetőségre készen, hogy Ti- tóhoz készültek, de eltévesztették az ugrást. A másik: lehetőleg sík, megművelt területen érjenek földet, ahol a felszerelésüket eláshatják, (a rádión kívül nylonharisnyákat, töltőtollakat, karórákat és konzervkülönlegessé- geket vittek magukkal). A harmadik szempont: legyen a közelben magyar helyőrség (Nagykanizsa), hogy megadhassák magukat. Volt egy negyedik szempont is, amit humorosan emlegettek: Muraközben a parasztok hozzászoktak a szövetséges repülőkhöz (felettük szálltak el a Balatonhoz, ahol hadialakzatot vettek fel), a motorzúgásra csak átfordulnak a másik oldalukra és tovább alszanak ... Azzal nem számoltak, hogy a fogadásukra kijelölt magyar tiszt is békésen alszik. Elunta már a hosszú várakozást, és nincs az a magyar királyi tiszt, akinek két-há- rom átmulatott éjszaka után ne volna szüksége egy kiadós alvásra ...
