Kelet-Magyarország, 1983. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-06 / 4. szám
1983. január 6. Keiet-Magyarorezág 3 Nem magánügy E zúttal hagyjuk a kamaszokat. Ha ők neveletlenek, az még úgy, ahogy megbocsátható. Tulajdonképpen nem esi nálnak mást, mint amit látnak. A felnőttektől, tőlünk. Így aztán elérkezett az idő, hogy szembenézzünk a valósággal. A nagyok neveletlenségével. Jóllehet az illemtan újra divattá lett, amiről most szó esik, nem tartozik a szűkén vett éti kett területére. Annál kevesebb is, több is. Hallgatom a buszon, a vonaton kiabáló felnőtteket. Szerelmi történetek, hivatali lógások, intrikák soráról ér tesülhetünk, kéretlenül. Mert manapság egymást túlkiabálják az emberek, fittyet hányva arra, hogy ez mást zavar, mást nem érdekel, mi több, másokat sért Ki tudja, miért kiabálunk. Egymást akarjuk túllicitálni? Vagya csendes szónak nincs olyan hatása? Erőszakunk jele, hogy másakra nem vagyunk tekintettel? Ki tudja! Egy biztos, han gosan élünk, kiabálunk, sokszor bizony nem a mondandó tartalma, hanem a hangerő tesz győztessé embereket. Aztán köpködünk, mag héjat, autóbuszon, utcán. Hívnak telefonon, panaszkodnak élőszóval: piszkos a város. Azt mindenki megérti, hogy a meccsen az izgalom hevében valaki ma- gozik. De miért az utcasarkon, a lépcsőházban, a bu szón, a boltban, a megállóban, a munkahelyen? Nem tudunk mit kezdeni a ke zünkkel? Örömünk, hogy szemetes lesz a környezet? Kinek-kinek más és más a gusztusa, de ez az intézményes köpködés már ízléstelen. Mi több, nem is magánügy. Mert ebben a gesztusban több is van, mint egy olajosmagféle fogyasztása. Megvetés más iránt, semmibevevése annak, aki nem köpköd. És tolakszunk. Könyökkel, karral, lábbal. Boltban, buszon, utcán, liftben, iskolában, mozgólépcsőn, vonaton. Hol van a szép türelem ideje? Hol a megértés? Talán ok, hogy sietünk? És a másik? önző érdekeink irányítják tempónkat, könyökünket. Elfelejtettük, hogy lehet helyet kérni, már-már kihalt a szótárból a tessék és a köszönöm, a szabad lesz, a pardon. Én vagyok, csak én, a fontos, a törekvő, a törtető, a sietős, az egyetlen. S mindez lassan, de átszivárog a köz- és magánszférába, a munkahelyre, a szakma és a pálya világába. És röpköd a trágárság. Már sokaknak nem szent se anyja, se lánya, a mondat úgy kerek, ha a végén vagy közepén ott a szitok, a gorombaság, a káromkodás. És senki nem szól a másikra, már-már természetes, hogy stílusunk minősíthetetlen, hogy minden szó sértő. Hogy a stílus maga az ember? indezek, mondhatná valaki, válogatott magánügyeim. Engem irritáló dolgok. Hogy mégse azok? Annak az oka csak egy: szerencsére vannak, akik közérzetük milyenségét azon is mérik, milyen a világ köröttük. Márpedig ezek a dolgok összefüggenek a közérzettel. És a közmagatartással. Mert amilyen az ember az utcán, a nyilvánosság előtt, olyan munkájában, magánéletében. S az összeadandó neveletlenségek, melyeknek csak egy részét böngésztük, minősítenek. B. L. FÉMGYŰRŰ Á FELVÉTELIM I Ujságnyomás gyertyafénynél A műhely padlóján, az istállóban, vagy a padláson aludtak. Futva siettek cigarettáért, vízért, egyebekért. Ha nem jól, vagy nem kellő időben sajátították el a szakma valamelyik fogását, pofon csattant arcukon, nadrágszíj hagyott csíkot a bátukon. Az avatottak, az idősebbek már tudják, hogy a tanoncokra, az inasokra emlékezünk. Emlékezünk azért is, mert 35 esztendővel ezelőtt szervezték újjá a szakmunkásképzést. És ugyancsak három és fél évtizede annak, hogy Nyíregyházán egy épületet berendeztek tanoncotthon- nak. Az ásító inas A tanoncotthonfoan napi bő 8 órát aludhattak a diákok. Nagy szó volt ez akkor. Ugye sokan ismerik a híres festményt, amelynek ez a címe: Az ásító inas. Nos, 35 évvel ezelőtt már nem voltak any- nyira fáradtak és álmosak az inasok. Vagy mégis? A megyei tanács főmunkatársa, dr. Lévai Sándor így emlékezik: — Engem bíztak meg a tanoncotthon megszervezésével. A Vöröshadsereg utcán kaptunk egy épületrészt. Vaságyakra, szalmazsákokra is szert tettünk. Egy lavórra is futotta. Az ágyneműt maguk a tanulók hozták. Mi tagadás, a koszt nem volt bőséges. De ezek a fiatalok, ha nem is pihentebbnek, de felszabad ultabbnak, vidámabbnak érezhették magukat. Egészen 1948 közepéig adományokból tartottuk fent az otthont. Kilincseltem a tanulókat foglalkoztató iparosoknál, és néhány cég is adott egy kis pénzt. Később a Sóstói úton levő Bencs-villába költöztünk. Az esti takarodó előtt hasznos foglalkozásokat is tartottunk. Az iskola a mostani ATI helyén volt. Á kettéfűrészelt vetőgépek Az új típusú iskola első tanulói közé tartozott Horváth János géplakatos, aki most a 110. sz. szakmunkásképző intézet szakoktatója. — Tanműhelynek híre- hamva sem volt. Kisiparosoknál gyakoroltunk. Hogyan is kezdődött? Egy szép napon Napkorról bejöttünk apámmal a Széchenyi utcán lévő lakatosmesterhez, aki a „felvételin” végigmért, meglátta az ujjamon a szép mívű vas- gyűrűt Amikor megtudta, hogy én barkácsoltam, felvett hatodik inasának. Késő estig dolgoztam a mesternek. Emlékszem, a munkáim közé tartozott a széles vetőgépek kettéfűrészelése. így egy helyett két új gazda juthatott vetőgéphez. Volt aztán sok szép, kézügyességet is igénylő munkánk. Más szakmabeliektől is többet tanult és dolgozott Makrai János, a Nyírségi Nyomda művezetője. A nyomdász mesterség elsajátítására négy évet kellett szentelni. Sárguló segédlevelét 1950-ben keltezték, s a rajta lévő bélyegzőén ez áll: „Állami Szakirányú Iparostanonciskola”. — A Zrínyi utcán, a mostani házasságkötő terem közelében állt Ventkovits K. Lajos nyomdája, itt szereztem a szakmai rutint. Mivel szüleim Nyírbátorban laktak, magam is a tanoncotthon lakója voltam. Az otthon, vagyis a kollégium sokat vándorolt. Egy darabig a lebombázott István malom megmaradt szárnyában laktunk, de egy darabig a- nyíregyházi rádió épületének egy része is a tanoncoké volt. Az maradt meg bennem legjobban, hogy télen gyakran, mi tanulók vittük a fát az otthon fűtéséhez. A kezdetleges technika mellett is szépnek találtam a nyomdai munkát. Egy darabig gyertyafénynél nyomtuk a megyei újságot. Mily öröm volt egy kész példányt kézbevenni! Felfigyeltek rám, mert 1949-ben még tanuló voltam, amikor elküldték a budapesti VIT-re. Akkor jártam először Pesten. Kisvárdán is hagyományai vannak a szakmunkásképzésnek. Á 111. sz. szakmunkás- képző Intézet hagyományokat ápoló gyűjteményében egy hatvanéves osztálynapló is található. Az új típusú iskolában (a jelenlegi zeneiskola helyén működött) 1950-ben Dombay József az első vizsgáztatók közé tartozott. A vasasok egyik fellegvárában, Salgótarjánban tanulta a géplakatos szakmát. Szakoktatónak, tanárnak jött ide, majd 1952-től csaknem három évtizedig, nyugdíjazásáig az iskola igazgatója volt. — Jó hírű szakemberek kerültek ki ebből az iskolából. Néhány diplomás is itt szerezte meg a műszaki alapismereteket. Itt tanult a Vulkán régebbi igazgatója, az Export — Kanadába Egyesült Izzó mostani főmérnöke, egy záhonyi vasúti mérnök, és a környék üzemeinek középvezető gárdája is innen került ki. Ma már talán hihetetlennek tűnik, hogy a kezdeti években 46 szakmát tanítottunk. Persze akkor még volt cipész, patkolókovács és külön képeztük a francia szabókat és külön az angol szabókat. Ismerni a múltat Végül ismét halljuk Horváth Jánost, aki 35 év elteltével is „diák”, vagyis tanul, hogy tani thasson. Diákjainak elmondja-e élményeit, ösz- szevet-e múltat és jelenkort? — Bezzegelni nem szoktam diákjaim előtt. Néha azonban utalnom kell a múltra. Ámbár a maiak többsége nem szereti a múlt felemlegetését. Pedig ismerni kell a múltat, hogy becsülni tudjuk a jelent. Annak idején magunk takarítottuk a tanoncotthont, írott törvény alig védte érdekeinket. Most a szakmunkástanuló tagja a szakszervezetnek, valóságos szállodában lakik, a tanműhelyben modern technika. De nem akarók én történelmet tanítani. Elsősorban minőségi munkára nevelem a tanulókat, és azt próbálom elérni, hogy szeressék meg választott szakmájukat. Nábrádi Lajos Kovácstűznél Kanadai exportra pneumatikus csiszológépeket gyártanak a MOM mátészalkai gyárában. Badar László és Árkosi József ellenőrzi a csiszolókat. (Elek Emil felvétele) A tarpai Esze Tamás Tsz kovácsműhelyében — bár a korábbinál jóval korszerűbb körülmények között — lényegét tekintve ugyanúgy, ősi módon formálják a vasat. A té- esz félszáz lovának patkóit, a kovácsolástól a felszegezésig a műhely dolgozói készítik. Fe Ívételeinken: Móré Béla rögzítő vaspántokat készít (a felső képen). Formát kap a patkó, Csapó Géza és ifjú Varga Lajos kalapácsa alatt. (Cs. Cs.) Megszenvedett milliók Zárszámadás előtt az Erdőháton A 3226 hektáron gazdálkodó Erdőhát Tsz-ben — mely három községet: Vámosoro- szit, Túrricsét és Csaholcot egyesíti — minden készen áll a „zárásra”. Lengyel János tsz-elnök azonban „naprakész” papírok nélkül is. A 33 éves fiatalember fél évtizede vezeti a közös gazdaságot; s míg korábban szinte minden mérleghiányt hozott; idekerülése óta csak 1980- ban nem sikerült a tervet teljesíteni. Most sem lesz baj. — Ez a terület mindig híres volt az állattenyésztésről. Ehhez takarmány kell. A takarmányféléken túl búzát és kukoricát termelünk. Nemcsak azért, mert ennek munkái jól gépesíthetők, hanem azért is, mert a jelenlegi árrendszer erre ösztönöz. Búzából 3 tonna, kukoricából 5 tonna volt a hektáronkénti átlagtermés 1982- ben. (így egy év alatt a korábbi 1400 tonnával szemben 2700 tonna szemes terményt kellett betakarítani; abrakból az 1600 tonnával szemben 3200 tonnát.) Megnövekedtek a termésátlagok; a géppark azonban a régi. így érthető, hogy komoly feladatot jelentett a betakarítás. — Juhból 2500, szarvas- marhából 1200 kér naponta enni. Mi azon vagyunk, hogy jó sora legyen az állatnak. Korábban átjáróház volt a tehenészet. Pedig igaz az, hogy a mezőgazdaság „nehézipara” az állattartás. Az 1981. évi 36 ezer 700 forintos átlagkeresettel szemben 1982-ben 38 ezer forintot keresett átlagban egy-egy tsz-tag. S hogy ez így lehetett, ahhoz hozzásegített az ipari tevékenység is. Örökös gond volt a lányok-asszo- nyok foglalkoztatása. Ezt oldották meg azzal, hogy közel hetvenen dolgoznak a ruhaüzemben. Negyven munkásból áll építőipari részlegük; Budapesten dolgoznak szeptember 1-től május elsejéig. A Csatornázási Művek munkás- szállóján laknak a dolgozók. A tsz alvállalkozó. Látszólag minden rendben van. Joggal lehet nyugodt a tsz-elnök? — Nem vagyok nyugodt. A piacon nagyon nehéz eladni termékeinket. Egy biztos, hogy a tejnek piaca van. Mindennap jön érte az autó. De a szarvasmarhával, a birkával; vagy például az almával nagyon sok gondunk volt. Ami szerencse: a ruhaüzem, az építők, az iroda, a gépesek — szóval, szinte mindenki beállt almát szedni augusztus 18-án. Pedig nekünk csak 45 hektár almánk van. Szeptember elsejére a felét már át is adtuk. Amihez kezdetben elég volt 9 nap, ahhoz november 27-ig kellett kínlódni; hogy értékesíthessük, amit mi, illetve 400 kistermelő leszedett. Azonban mi így sem panaszkodhatunk, mert amit megtermeltünk, annak 95—97 százalékát árában tudtuk eladni. — Mit vár az új esztendőtől ? — A közelmúltban hosz- szabb ideig tanulmányozhattam Ócsa, Dunavarsány, Sárisáp és más jeles gazdaságok tevékenységét. Mi is lépünk. Kísérleti jelleggel olyan nyereségarányos érdekeltségi rendszert dolgozunk ki, amely nemcsak a vezetőket, de a tagokat is érdekeltté teszi — közvetlenül — a jobb eredmény elérésében. S ha ez sikerül, nem lesz baj 1983-ban sem. M. K. FAKUTYA ■ vigasztalnám csöppnyi lányomat, aki pedig éppen y most nőtt oda, hogy leírhatná az első köröket a jégen: tél mindig volt, most is lesz, csak türelem — már leesett az első hó. ő viszont hajthatatlan: a mostani év kivétel biztosan, csak nem akarod megmondani az igazat apu. Nevetnék, de ő leint, aztán csak azzal vigasztalódik, hogy elmesélem a mi egykori nagy teleinket, a fakutyával. — Mi az a fakutya? No, itt most valami kompromisszumféle következik, hiszen az én gyermekkoromban a Kraszna partján nem éppen azt nevezték fakutyázásnak, amit mostanság. Mégis hozzákezdek. — Akkor, kislányom olyan nagy telek jártak, hogy lefagyott a kutyák füle is. (Pontosabban egyik-másik kutya füle). A láp folyója, a Kraszna ilyenkor előbb gérjád- zott, aztán jó vastagon úgy befagyott, hogy hetek kellettek, amíg kiengedett. No, ekkor jött el a mi időnk! Jó száraz akácfából háromszög alakú testeket hasogattunk, az utcabeli fiúk lábméretének megfelelő hosszúságúra elnyisszantottuk, majd a háromszög keskenyebb részébe éles késsel nyitott lyukat vájtunk. Abba helyeztük el a hajlított vastag drótot. Ehhez már csak egy szöges végű bot kellett, és aki két lábbal rá tudott állni a háromszögre, kis lendítéssel úgy siklott a jégen, mint a madár az égen, hangtalanul. Ezt hívtuk mi, fakutyázásnak, mert kutyamód nehéz volt így korcsolyázni a befagyott Krasz- nán. Mire idáig jutottam a mesélésben, jégre váró lányom szép csendesen elszundított. Bizonyára tovább álmodta a mesémet: hófehér cipőre szerelt vaskorcsolyáján, zeneszóra körözött az iskolai jégpályán, amit társadalmi munkában készített a szülői munkaközösség. Pedig, kislányom, nem is mesét mondtam ... (a. s.)
