Kelet-Magyarország, 1983. január (43. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-29 / 24. szám

I HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. január 29. 14j] SZOT-dí jas író, lapunk egykori szerk esztője tizenöt éve, 1968. január 28-án halt meg. „Rendkívül szerény, visszahúzódó ember, aki munkájának és családjának él, pontosan elvégzi munkáját a megyei lap szerkesztőségében, nem szereti a (eltűnést, a zajos közéletet, de legnagyobb örömmel és nyugalommal dolgozik öreg Írógépén” — írta róla Margócsy József az Oj írás 1968. évi 4. számában. HHHMMHüil WSMBSBgKMBSB&tUISBBSBBBSBMEsMBSb íBHH9l8M9KiflSSSi£HRBS9BHBHSI Szép vasárnap volt. Friss, mint egy hajnal­ban tört virág, mint egy kemencéből most kiemelt szagos kalács, mint egy új menyasz- szony. A vasárnap íze, fénye elnyújtózott a faluban, különösen a folyó partja mentén, amely öblében hordta a dombon épült háza­kat. A máskor haragos víz meglassúdott a nyárvég pihenőjén, liliomok szunnyadtak hátán, mint a kidolgozott barmok álmodtak most végtelenül az istállókban. Mindenki érezte: gyönyörű ez a vasárnap. A kőműves is úgy találta, valódi vasárnap ringatja édes várakozásba. A konyhából ezernyi fűszer illatozott. Hamarjában már megevett egy tányér hagymában sült vért, félliternyi bort ivott rá. Mégis úgy tűnt, elér­hetetlen messze a dél. Nem lelte helyét sem a házban, sem az udvaron. A házban azért, mert már elszokott a füzetlapnyi ablakok nedves homályától, a dohos szalmaszagtól, a magánytól. Az udvaron pedig csalogatta a nap; tűnődött mitévő legyen. Lassan tizen­öt esztendeje, hogy az ekét felcserélte a kő­műveskanállal. Azóta vendég itthon; a há­rom gyereknek is vendég, aki ritkán jön, mindig hoz valamit, de akit már nem sirat senki, ha az állomásra megy. Sok minden él­ményt kínált ez a tizenöt esztendő, vidéket, embereket, nagy ivásokat és másfajta kalan­dokat is, többek között nőket, akik ... akik­ről a felesége persze nem tud. Nem kell ró­luk tudnia; jöttek, mentek, nyomot nem hagytak, mint ez az asszony, akiért érdemes élni. öregszik, keményszik, érdesedik, de nincs ilyen más — gondolta. Hanem hogy is volt azelőtt, milyen könnyedén elszaladt a vasárnap délelőtt! Egyszer csak itt termett a dél, mint egy vizesen lekent hajú vőfély és hopp-hopp terülj meg asztalkám. Ácsorgóit a nádfedél eresze alatt, hunyor­gott a fénybe és cigarettázott. Legalább a há­rom gyerek lenne itt, de azok pecáznak lent a folyóban. A halat utálta, különben erre fa­nyalodott volna. Ekkor megkondult a harang. Kedves, régi hang. Szinte idehallott a harangláb recsegé­se, amint a nagy rézkorong súlyosan libegett szúette gerendái között. A harang! Ez a hang elkísérte az embert. A gyermekkor első zenei élménye, feledhe­tetlenül beleivódik emlékezetébe. A kőműves beleborzongott. A zúgás forró hullámokban terjedt; hullám, hullám hátán; összeütköztek, torlódtak, simultak, remegtek, zengett az egész határ. De nem bántóan, inkább szelí­den. Igen, szelíden: a kőműves tisztán meg tudta különböztetni más helyek harangja­itól. Ez úgy szólt: mint valamikor a nagyap­ja hangja. Persze. Azelőtt a templomban telt el a vasárnap délelőtt; a templomban és a kocsmában. Tán egyszer se volt a tizenöt év alatt. Nem hiányzott. Az a havi egy-két va­sárnap szűkén elegendő a hazai látogatásra. Különben sohasem volt vallásos. A vágyako­zás elborította, megfullasztotta lustaságát. — Hallod-e! — Szólt be az ablakon a fe­leségének. — Bemegyek a faluba. Délre itt leszek. Az asszony könyökig tésztásan utána­szaladt az udvarra, de nem kérdett semmit. A kőműves pedig bement a faluba, ami összesen három perc alatt megtörténhetett. Az élmény örömétől ragyogott, köszönt, aki­nek kellett, fogadta, akitől kellett. A vasárnap délelőttök! Fehér ingek, blú­zok vakítása, komoly emberek ünnepi cso­portosulása, az ének teli torokból csorduló mámora, a mélázások emberi gyengeség, bűn és jótétemény felett... s mintegy juta­lomként otthon a húslevesek édeni ara­nya ... Persze, persze, és látni az embereket, akiket ismert, látni mind, azaz majdnem mind, hiszen van akire hamarjában már nem is emlékszik, s a fiatalok pedig cseperedtek, új emberek sokadalma alakulhatott ki a templomban. Mire odaért, a templomkert megüresedett. Emelkedett lélekkel kopogott végig a nagy kéklő kockaköveken, az összeboruló szilva­fák alatt. Az egyetlen vaskos fából faragott díszkaput gyerekes szorongással nyitotta meg és belépett. A tiszteletes úr már a prédikációnál tar­tott. Háromszor ismételte, hogy „de az Ür”, amikor a kőműves látszólag nyugodtan meg­állt a padsorok előtt és helyet keresett. A kőműves emberemlékezet óta nem volt templomban, ugyan hová fog ülni? Nemcsak a tiszteletes úr hökkent meg, ha­nem az egész falu. Már aki a templomban volt. Fent, a nemzetiségi karzaton, ahová mostanság már a fiatalság jár, kuncogni is kezdtek a fiúk; a kőműves a kelleténél töb­bet habozott. Ugyanis az a pad, ahol ő ült azelőtt, megtelt. És itt padja volt minden szá­mottevő családnak. Az a pad megszűnt, át­alakult, átlényegült. A kőműves nem számolt ezzel, de nem sokat töprengett. Egy pillan­tással át lehetett fogni az egész templomot: harminc, negyven pad ha volt benne össze­sen. S lám, a szószékkel szemben a második pad majdnem üres. Egyetlen öregember ül a végében. S. Kovács János, valamikor huszon­öt holdas nagygazda, most tsz-nyugdíjas. Magára maradt, akár az ujjam — ahogy mondani szokás. A kőműves erre a padra szegezte tekintetét. A tiszteletes úr egészen másként fejezte be a mondatot, mint ahogy szándékolta. De nem figyelte senki. Kétszer megköszörülte a torkát, aztán új mondatba fogott. Ilyesmi szavakból rakta össze: miszerint, ennek fö­löttébb tudatában, jószerével, és a többi. Közben feszülten figyelte, hogy a kőműves megindul-e a kiszemelt pad felé? A tiszteletes úr nagy időket élt át. És át­élte. Csendesen remegő ujjai szórakozottan tapogatták a szószék faragványait, melyek működésének húsz esztendejében kifénye­sedtek, mintha lakkozták volna. Ez a barom képes, és leül oda — gondol­ta, miközben felemelte hangját, mert ezen szavakat mondta: de lehet-é nagyobb hatal­masság? Régtől begyakorolt szavak voltak. — Ha pedig leül... Egy villanásnyi idő volt, de a gondolatnak nem kell idő. A tiszteletes úr emlékezett a kőműves apjára, nagyapjára, akik a család sok tagjával amott ültek, a másik odalon, s aztán szétszórta őket az idő. Az öregek meghaltak, a fiatalok — főként asszonynépek — elköltöztek. Pedig híres fa­mília volt a kőművesé. A család birtokában Sipkoy lehetett vagy negyven hold. Igaz, hogy több testvéré, aztán még többé, végül már nem tudták kié. Így hal ki a világ dicsősége. De csak nem olyan barom, hogy S. Kovács pad­jába ül. S. Kovácséba, akinek nagyapja itt főbíró volt, s annak az apja húsz cselédet tartott, unokatestvéreivel öntötte ezt a mos­tani harangot, mivel az eredetit beleöntötték a negyvennyolcasok ágyújába. — „Mert össze­fűz bennünket a szeretet” — eresztette le hangját és pihent. A kőműves pedig már ment, és egyenesen szemközt a második padba, az öreg tasakos szemű S. Kovács János mellé. Ettől elakadt a lélegzet a templomban. A kőműves érezte, hogy szemek rakják ki az útját. Tudta, hogy S. Kovács Jánosnak ha­talmas előjoga van arra a második padra. Dehát neki is joga volna a második oldalon a régire. Joga? Nevetséges. Ma már? Ma, ami­kor a téeszben mindenki egyerilő, megszűn­tek az előjogok, s az embert munkájával nem pedig birtokával, nemességével mérik? Nagy idő másfél évtized! Különben is, S. Kovács János tökegyedül birtokolja azt a padot. Legfeljebb megbotránkoznak némelyek — mosolyodott el legbelül —, ha akad még olyan puhatestű kófic, aki sokat ad erre a fikcióra. Beült a padba, odébb szorítva az öreg S. Kovácsot, aki nemigen akart mozdulni, és visszeres szemével úgy harapta, mint Eber- feld gróf különleges kutyája a kertjébe téve- dőket, valamikor. — Köszönöm — susogta az öregnek jó­kedvűen, amikor letette fenekét a göcsörtös padra, s összekulcsolt kezét maga elé helyez­te, a pad tetejére. S körülnézett. Mennyei atyám! De kicsike ez a templom! Ez volt az első benyomása. A régi boltív be­süppedt volna, a karzatra felkapaszkodhat az ember, a szószék majd leszakad. S az ab­lakok csúcsíves futása! Valamikor bámulta, mint remeket, szépmívű kőműves munka. De ma! Mikor csúszózsaluzással negyven méternyi tornyok törnek az égbe a keze alól! Mi ez a nyolc méter? Nem több. Nyolc mé­ter. Otromba falak. Ma egy ilyen vastag alap­ra Bábel tornyát fel lehetne húzni. Nem ta­karékoskodtak, annyi szent. Ha az ember ilyen alappal dolgozna, lesüllyedne a kész épület, mint Pesten az egyik ház sarka lep- ped, a túlságos alapozás súlyától. Azért szép, na, de ma már... Arra döbbent, hogy a tiszteletes kimondta az áment. Amikor kifelé sodródtak, szerette volna megölelni az embereket. A régi emlékek ki­léptek a múltból, eleven képekként, most már elraktározódtak élete könyvéBe, rend­szert kaptak, értékelést, meglett mindennek helye és fontossága. Hogy mire halad az ember! Ritka öröm vidámította: felfedezte önmagában az új embert, aki lett. A padsorok közt egyre jobban szorongat­ták. Egyre kényelmetlenebbül feszítették a padokhoz. Egyre több könyök vágódott az ol­dalába. Lábát taposták. Értetlenül nézett az emberekre. — Te barom — sziszegte ekkor valaki. Hátulról a veséjébe öklöztek. Térden rúg­ta valaki. A vaspántos kapun kilódították. Egy kar emelkedett feléje, megbotlott, az­tán nem tudott többet magáról. A pap ké­nyelmetlenül simogatta az asztalterítőt. — Mondom magának Bartalis, hogy szo­katlan az egész. Mondom magának, hogy itt olyan erőkkel állunk szemben, amelyek egye­lőre erősebbek a józan észnél. A kőműves gúnyosan mosolygott: — Erőkkel, tiszteletes úr? Miféle erőkkel? Az a pár rongy ember, aki megtaposott,'le­ütött? Annyit mondok, és ez az utolsó sza­vam, ha nem csinál valamit a tiszteletes úr, majd csinál rendet a törvény. — Csak nem viszi ezt a világ szájára? — Nem magamért. A kőműves összeszorította ajkát. A pap kíváncsian nézte. Vajon, mennyire telik en­nek az egyszerű falusi mesternek az ember­ségéből, az intelligenciájából? Nem maga- mért. Ez érdekelte. A kőműves állt az asztal túlsó végén, ön­kéntelenül szék után nézett, a pap csak ak­kor kínálta meg, üljön le, Bartalis. Leült. — Megpróbálom elmagyarázni tiszteletes úr. Tudja jól, hogy az én családom se volt akárki ebben a faluban. — Nem. —Aztán mi lett belőlünk? Semmi. Ve­lem három holdat adott az apám, az öcsém­nek meg semmit. Azért lettem mesterember. Három holdból mire megy az ember? Egy helyben topog, tötyörészik, kínlódik, én va­gyok a megmondhatója. Mire lettek a na­gyok? Semmire. Azazhogy most lesznek va­lamire. Most nem osztódik tovább a vagyon, egyben van. Érti, tiszteletes úr? A pap bosszúsan nevetett: — Ne akarjon engem a téeszre agitálni, Bartalis. Tudom, hogy mit ér a téesz, magam is segítettem létesülni. A kőműves kis zavarral forgatta tenyerét, amibe a mész beleette magát, akárhogy mos­dott. — Nem a téeszre agitálom, tiszteletes úr. Dehát létezik-e olyan jog, aminek nincs meg az alapja? Teszem azt, létezik-e nekem jo­gom a Holdra? A Hold egy darabkájára? At­tila király sírjára? Ugye nem? — Ez nem jó érvelés, barátom — mondta komolyan a pap. — Tiszteletes úr, egy szónak is száz a vége. Itt születtem. Itt született az apám, a nagy­apám, itt voltak a földjeink, az enyém is ez a falu. Vége annak a világnak, hogy különb­ség legyen ember és ember között! Higgye meg, nem magamért, hanem az elvért, de nem hagyom annyiban. Csináljon valamit a tiszteletes úr, különben törvény elé viszem. Ez az akaratom. A pap megcirógatta a tinta­tartót. Évek óta üresen porosodott, de azért ott volt. Cinikusan mosolygott. — Az elvért. Értem, Bartalis. Szép dolog. Hogy ne legyen különbség ember és ember között. Maga szerint tehát nincs? A kőmű­ves összehúzott szemmel meredt a padra. Fi­gyelte. — Mint ember, nincs. Van, aki mérnök, van, aki kőműves. A mérnök többet keres, autója van. De a színházba oda ül, ahová a jegyét váltja. Ha páholyt veszek, én ülök páholyba, tiszteletes úr. Ez az elv. És ez az elv jó, tiszteletes úr. Vannak magának gyer­mekei tudhatja, hogy ez az elv jó. — Értem — a pap a lányára gondolt, aki orvos lesz. Másodéves. — Értem. De tudja, Bartalis, hiába szép az elv, ha a fejekben sötétség van, egy bro­súrában olvasta, nem emlékezett már, hol. Itt pedig még elég sok fejben van sötétség. Magának kell ezt mondanom, aki pedig itt született? Rendben van, kollektivizálták a mezőgazdaságot. Kultúrház épült, benne a televízió. Iskolába járnak a felnőttek is, mindez rendben van. Csakhogy van még egy padrend a templomban, Bartalis. Nem én találtam ki, nem maga. Évszázadok ta­lálták ki. Ezzel a padrenddel nem számolt senki Bartalis. És ezt a padrendet a birtok, a történelem alakította ki, Bartalis! — A történelem? — a kőműves összeszorí­totta öklét. Merészen a papra mosolygott. — A történelem nem állt meg, tiszteletes úr. Hogy én kőműves lettem, az is történelem, és ha a történelem alakítja, akkor a történe­lem saját öklével zúzza össze a padrendet is, tiszteletes úr! — Majd összehívom a presbitereket. — Akkor én megyek, tiszteletes úr. Nem magamért. Érti, ugye? — Isten áldja — mondta a pap most már dühösen. Megszületett a jegyzőkönyv. A pap még örült is neki. Nem nagyon szívlelhette ezt a nemzetiségi padrendet. Unta az ismerős arcokat. És még emberségből is örült, hogy sok templomban megalázott embertársa kap igazságszolgáltatást, miszerint ezentúl min­denki oda ül, ahol épp hely van. A kőműves pedig este ment az állomásra. Látta, hogy egy suttyó legényke kísérgeti titkon. Mit akar? Rá se gondolt. Egy utca­lámpa alatt messziről a járása tűnt fel neki, hogy ez ismerős kölyök. Annak a nagygaz­dának a kölyke, akitől az állam neki adott földet. Hát csak jöjjön. A pataknál érte a szúrás, a hátában. Nem nagy. Saját lábán ment a vonathoz. Egész úton azon gondolkozott, hogy vala­mi nagy dolog kellene az ő falujában, valami nagyon nagy dolog. Hogy ez ne maradhasson így. De nem tudta, mi. Aztán pedig ki kellett szállni a vagonból. Képzőművészet a színházban Sebestyén Sándor: Somogyi Gynla Tóth Sándor: Alpár Ignác V Ráthonyi József: Móricz Zsigmond

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents