Kelet-Magyarország, 1983. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-22 / 18. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. január 22. 0 gy látszik, nem voltunk eléggé „felkapott” terület a magyar történelem évezrede során, legalábbis az írástudó átutazók, többnyire elkerültek minket. Ennek okai a történelemben keresendők, hiszen a török hódoltság másfél évszázada alatt a keletről nyugatra, vagy éppenséggel fordított irányba igyekvők, ha csak tehették, érthető okokból kerülték el azt a vidéket, amit ma Szabolcs-Szatmár megyének nevezünk. De a későbbi korokban sem jelentett utazgatásra alkalmas terepet ez a hadaktól járt, vizekkel, mocsarakkal, erdősegekkel borított rossz útú országrész. Így aztán a modern kortól eltekintve meglehetősen kevés olyan útleírásra akad az olvasó, ami az elmúlt századok szabolcsi, szatmári térségeire nézvést felvilágosítást ad, elmondja, hogy milyennek látta eleinket, földünket a kíváncsi szemmel körülnéző idegen, lettlégyen külhoni, avagy valamely távoli hazai tájékra (való. S ha még csak ez lenne az egyetlen akadály a kíváncsiak előtt. De olvassuk csak, mit írt Bél Mátyás a XVIII. század elején? „Területe (Szabolcs megyéé) sík fekvésű, helyenként mocsaras, természeti viszonyai változatosak, legtermékenyebb a nádudvari, legterméketlenebb a nyírbátori járás. A nádudvarit a Tisza határolja, időszakos mocsarak fedik; szölleje nincs,... viruló almáskertek, ebből eredően a gyümölcsök olcsósága ...” A mai olvasó méltán kapja fel a fejét Nádudvar szabolcsi községként való említésekor, persze a többség tudja, hogy a megye határai változtak, s tudja azt is, hogy Szabolcs-Szatmár megye a múltban sosem alkotott egyetlen közigazgatási egységet, s tudja továbbá azt is, hogy a XX. századi EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR Régi hírünk határkiszabások révén olyan más, valamikor önálló megyékhez tartozó részek csapódtak területünkhöz, mint egy tisztes darab Beregből, s egy morzsányi földecske Ugocsáöól. Mindez persze nem jelenti, hogy ne bővelkednénk a valamikori itteni életre vonatkozó adatokban, legfeljebb csak a toliforgatáshoz jól értők hagyatékát hiányolhatjuk némiképp. Próbáljuk meg elsőként talán ezt megnézni: milyen is volt voltaképp ez a Bél Mátyás által is oly sokszínűnek minősített országrész? Az elmúlt időkben alighanem a vizek és az erdők jelenléte volt a meghatározó, amit a nem is oly régmúltra vonatkozó adatok is igazolnak. Százharminc év előtt, 1850-ben 1200 négyzetkilométert borítottak erdők, s 650 négyzetkilométert pedig vizek. Napjainkra a vizek esetében szerencsére, az erdőket nézvést, sajnos, csökkentek ezek a területek. Feleannyi erdőnk, tizedannyi vízfelületünk van, mint a múlt század közepén volt. Hogy milyen szerepet töltöttek be a vizek az itteni világban, arról érdemes két, időben egymástól távol eső írást idézni. Az egyiket Ga- leotto Marzio vetette papírra. „A Tibiscus — írja —, melyet Tiszának hívnak, nem nagyon széles, de mély, s annyira tele van hallal, hogy az ott lakó nép szerint csak kétharmad része víz, egyharmad része hal. De ez csak olyan paraszti beszéd. Bizonyos azonban, és mi magunk is gyakran láttuk tulajdon szemünkkel, hogy hálóvetés abban a folyóban üresen nem maradt, mindig szépecskén akadt ha! a hálóba, még nagy is.” A víz az élet, de a nagy folyósza bályozások előtt a szegénység, a világtól való elszakadás is. Galeotto Marzio után három és fél évszázaddal egy orosz utazó, bizonyos Bro- nyevszkij Vladimir, merőben másról tudósít. „A széles rónaság nem nyújt vonzó képet a folytonos mocsarak miatt. Ezen a steppe- vidéken annyi a légy és a szúnyog, hogy szinte nem is lehet védekezni ellenük. Csípésük hasonló a darázséhoz; a háziállatokat csaknem tébolyulttá teszi, forgolódnak a földön, sárban fetrengenek, hogy kínzóiktól megszabaduljanak. A sebek gyulladásba mennek át, a hidegrázáshoz hasonló tüneteket idézhetnek elő és halált is okozhatnak. Az utak csak bikafogattal járhatók, és minő utak! Őszszel még csak gondolni sem lehet lófogatú utazásra.” Folyók kanyarogtak a vidéken parttalanul, vonalukat változtatva, szelíd csermelyekből s folyócskákból néha órák alatt pusztító víz- özönné változva. Meg kellett tanulni együtt élni a vizekkel, mint tette ezt az Ecsedi-láp, s a folyók mentének embere, s meg kellett tanulni — nagyon ősi tanulság volt persze ez —, miként lehet vérzivataros időkben védelmezővé tenni a vizeket. Elég itt az ecsedi várra utalni, vagy Kisvárda példáját emlegetni. Ez utóbbiról írta Istvánffy: „A Tisza mocsaras ágaitól körülvéve meg van erősítve, azt hiszem inkább télen, mint nyáron lehet elfoglalni... mocsaras helyen fekszik, csak egy úton és egy hídon lehet megközelíteni, azért nehéz megostromlása.. A régiek gyakorta emlékeztek meg helységeinkről, igaz kiváltképp Nyírbátor, Nagyecsed és a hajdani megyeszékhely Nagykálló sze- • repel a listákon. De — például — Szalárdy János „Siralmas magyar krónikája” néhány más helységünket is emlegeti, noha tény: vajmi keveset tudunk meg róluk. De szerepel nála Fehérgyarmat, mint „jó hasznos hely”, mely „népes város is volna.” Bethlen Mihály pedig, aki 1691—1695. közötti utazásait rögzítette naplójában, egy aprócska faluról, Csa- rodáról emlékezik meg, ahol rövid közlése szerint kellemes mulatóssal töltötte idejét Ha már a mulatósnál tartunk, azzal valamelyes ősz- szefüggésben álljon itt, amit Bél Mátyás közöl az 1700-as évek első harmadának Kis- várdájáról, amely korábbi erősségét más nevezetességgel váltotta fel: „A vár alatt fekszik a mezőváros, inkább faluhoz hasonlít, nem is lakói száma miatt említendő, hanem bormérése által ne- Ivezetes...” S hogy az erdők létéről is essék említés: a bátori, vagy madai járást — írja — Bél Mátyás „Csonkásnak is hívják”, lecsonkolt, alacsony fás erdei után. Noha a természet nem csak széppé varázsolta a vidéket, de mostohává is tette az életviszonyokat, mégsem mondható, hogy nem jutott el ide a világ zaja. Ha más nem, hát az itt megforduló magyar és szepességi tő- asérek, „görög, tót, német és sziléziai” kereskedők forgataga tette élénkké az életet, mert mint egy XVIII. századi ismeretlen kassai költő papírra rótta: „Igaz áron évente megesik a vásár,/ Számos mezőket ellepi a barom.” S ha már ; .barmoknál”, szarvasmarháknál tartunk, nézzük meg mit írt Bél Mátyás az .egyszerű” népről, közöttük pásztorokról: a parasztok és jobbágyok módjára élők sokféle együgyűségt. őriznek. Életmódjuk egyszerű, ruhájuk hanyagul, készített, kiválta marhapásztoroké, akik lábukon bocskort hordanak, testüket bundával óvják.” Bél Mátyás azonban meg írta azt is. hogy a martaiét külső lovagias lelket burkolt, meri ezek a torzon- borz pásztorok feleségeiket szépen járatták, becézték őket, s olyannyira óvták, hogy még a- kosarat sem vihették. Sőt, a más feleségét is tiszteletben tartották. A többször idézett tudós férfiú ír a korabeli szabolcsi nemesemberekről is. „Mivel ezen ősi magyarok -- nem olyanok, mint mostanában rnár elő szokott fordulni —, nem pénzen, hanem véren, a király és a haza szolgálatában tanúsított bátorságukért szerezték nemességüket, az utódaik ahhoz tartják magukat, hogy illetlen é ; becstelen dolog lenne, ha az annyi áldozattal szerzett előjogaikról lelmondanának.” Csak az a kérdés: az ősi magyarok méltatásának utolsó harmadát dicséretnek vagy elmarasztalásnak szánta-e' Bél Mátyás, hiszen ez a nemes típus volt az, amelyik úgy vélte, hogy Magyarországon kívül nincs élet, s ha van is, az nem olyan ... Voltaképp az a parlagi nemes ez, amelyik még a saját jól felfogott érdekében sam volt képes gazdálkodásának elavult módján változtatni. A nemeseknél tartván, essék néhány szó a valamikori vármegyei élet némely kellemes eseményeiről is. Nevezetesen a színházról, mégpedig Balog István szín- társulatának 1815-ös nagy- kállói vendégjátékáról. Az alábbi történet jól példázza a művészetet pártfogoló, s egyszersmind előjogaival tisztában lévő és élő — korántsem csak szabolcsi — nemest. A nevezetes vendégjátékon — így szól a történet —, megjelent a megye akkori első alispánja, a színművészet mecénása, Kállay Miklós is. „Nagy volt az érdeklődés az első előadás iránt és mindenki türelmetlenül várta az alispán megjelenését. AZ öregurat zajos „vivát”-okkal fogadták. Jeglátszott azonban mindjárt az öreg alispán arcvonásain, hogy neki valami nem tetszik. S csakugyan, mielőtt leült és a függönyt felhúzták volna, a vendégek felé fordulva így szólt: — „Kedves barátaim és atyámfiai! Ha itt mindenki pipázik, oly nagy füst fog kerekedni, hogy az énekesnék nem fognak énekelhetni. Ezzel leült, hátrafordult a huszárjához, mondván: — Gyújtsd meg a pipám, szógóm. Mert hát meg vagyon írva, hogy amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek. És pipázott tovább nyugodtan — egyedül.” Itt és most mindössze egy parányi szemelvénygyűjtemény, egy kis ízelítő állt össze mindabból, amit rólunk az évszázadok során írtak. S noha mondtuk: viszonylag kevés a rólunk külsőként író, ám még így äs oly bőségesen vannak, hogy ismertetésükhöz — feldolgozásukhoz még inkább —, kevés az újság szabta terjedelem. Ezt módszeresen megtenni, összegyűjteni, kutatói feladat. Speidl Zoltán
