Kelet-Magyarország, 1983. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-15 / 12. szám
Hll HÉTVÉGI MELLÉKLET Híres káliói kapitányok ' » Szuhay Mátyás Először az országos dolgokban 1644-ben említik a nevét, mikor 1. Rákóczi György belépett a 30 éves háborúba, és a Kemény János vezette sereg üldözi a Sáros várából visszavonuló németeket. Egyik közelharcban Szuhay nyaklövést kap, Lőcsén le is kell maradnia. Tizenhárom év múltán viszont rajta van az ország szeme. Ekkor már Kálló várának a kapitánya. II. Rákóczi György Lengyelországból hadai nélkül elég dicstelenül érkezett egyenest Ecsed várába 1657. augusztus 4-én. Itt várta a fejedelemasszony és fia, vagyis Báthori Zsófia és I. Rákóczi Ferenc. Hamarosan jött a budai pasa küldötte is. A fejedelem előtte is elhallgatta a kudarcot. Csak amikor átment Vencsellőre, ahol volt egy udvarházuk, akkor vallotta be őszintén bajait. De a legrosszabb hír Ecsedre visz- szatértekor várta: az egész Kemény János által vezetett erdélyi hadsereg a tatárok fogságába esett. A portán hallani sem akartak többé Rákócziról, Rhédey Ferenc, majd Baicsay lett a fejedelem. A hajdúk azonban kijelentették, hogy Rákóczi fejedelem s „Jenő végvára mellett magokat minnyájan levágattatok s a jenei mező bokrait vérekkel megfesteni, mindenkor készek volnának.” A török elleni hadjárat jól indult. Lippánál Szuhay a balszárnyat vezette, s az ellenséget egyből a Marosnak szorította. De ez volt egyetlen győztes csatájuk. Két másik hadsereg már közeledett, hogy Rákóczit megsemmisítse, kinek országa hovatovább két megyére zsugorodott, Szabolcsra és Szatmárra. Rákóczi a Nyírre vonult vissza, míg Szuhay Mátyás a tatárok ellen ment, kik Erdélyben akadálytalanul gyújtogattak, öltek s vonszolták lovuk után a megkötözött kezű nőket, gyerekeket. A káliói kapitány nem merte őket megtámadni, félt, hogy túlerőben vannak, holott Szilágyban Váralmáson lest is vetettek nekik. Kisebb csetepaték még voltak, de eltelt az év s a következő is. Rákóczi lélegzethez jutott s némi sikerekhez. Szuhay Mátyás a váradi erősséggel először semlegességet fogadtat, majd mikor az erdélyiek hivatalosan is újból elismerik fejedelmüknek Rákóczit, Nagyvárad is megnyitja előtte kapuit. Végzetes események sorozata kezdődött, mikor Szejdi temesvári pasa elindult. Előtte felszólította a hajdúkat, ne támogassák Rákóczit. A hajdúk hittek Gyulai Ferenc váradi kapitány biztatásának, nem engedtek. Az óriási török sereggel szemben azonban gondolni se lehetett az ellenállásra. Szuhay Mátyás is visszavonult Kálióba, hogy legalább az oda menekülteket védje. Szejdi felégette Kabát, elpusztította Szoboszlót, egy Sziget nevű falu lakosait lemészárolta a mai Vérvölgyben, mely innen kapta nevét. Debrecen százezer tallér, több száz szekér élelem és posztó sarca árán menekült meg. Onnan Szejdi nyugatnak fordulva széthányta a pocsaji várat, s pusztítva, öldökölve vonult tovább. Százfenesnél Rákóczi halálosan megsebesülve, Nagyváradom meghalt. Ezzel vége lett volna a büntető hadjáratnak, de elfoglalta a török Nagyváradot is, szent László városát, a „magyar korona legfényesebb drágakövét”. Souches császári tábornok és Wesselényi Ferenc nádor (Széchy Mária férje) hatalmas sereggel a rakamazi sánc mögül nézte Rákóczi, majd Nagyvárad élet-halál harcát. Souches küldött ugyan komoly erősítést, seregének nagyobb részét Kállóba, Szatmárra szállásolta be. Souches azután, miknr megszállta Szabolcsot és Szatmári, Károlyi Lászlót rendelte Kállóba kapitánynak. Szuhay Mátyás bujdosásba kényszerült. A Wesselényi-összeeslküvés kezdetekor, 1666-ban Burány várában Széchy Máriánál ottt találjuk Szuhay Mátyást is. 1670-ben a betiltott kassai országgyűlésen „mustra- és fizetésmesiter”-niek választják meg az egykori kállai kapitányt. Köztudott, hogy az összeesküvés elbukott, de az már kevésbé, hogy Szuhay Mátyás és az elmaradhatatlan Sze- pessy Pál borsodi alispán Diósgyőrig elfoglalt néhány várat. Szuhay Mátyás 1677-ben halt meg. Szomorú, hozzá méltó halállal. A télre Mára- marosban, a fatemplomairól híres Iza-völgybe húzódott. Március 15-gn 200 labanc rátört Rozáliában (ma Rozav- lea) a házra, amelyben tizenhatod magával lakott. Szu- hayék hősiesen védekeztek, de mikor a támadók rájuk gyújtották a faházat, az egykori káliéi kapitány egyik kezében pisztollyal, másikban karddal rohant ki a lángok közül: „Itt van a vén Szuhay Mátyás! Hadd pusztuljak! Ha kellene.” Az azonban nem derül ki világosan a krónikából, hogy Madarász János, aki a vérdíjat megkapta, a szatmári labancoknak csak a parancsnoka volt, vagy tényleg ő vette el az egykori kállói kapitány életét. Koroknay Gyula Három pogácsa Kristin György, az ISG mátészalkai gyáregységének igazgatója sosem volt pilóta. 1980 decemberének végén mégis úgy érezte, hirtelen zuhanni kezd, forog vele a világ. Igazgatói széket kínáltak neki... ! S mint a háborús regényekben, mikor a lelőtt pilóta agyán zuhanó gépében át villan egész addigi élete, Kristin György is az elmúlt har- mincvalahány évére gondolt. Volt mit felelevenítenie! Tizennégy éves koráig Gyarmaton kívül talán még várost sem látott, aztán nyakába vette a világot. Félárvaként nőtt fel, s tarisznyájában is csak három árva hamuban sült pogácsa szikkadt: a tisztesség, a becsület, a munkaszeretet pogácsája. S ha megéhezett nagy-nagy vándorlásában, le-letört egy darabkát az otthonról hozott útravaló- jából. De mindig vigyázott, nehogy kiürüljön a tarisznya. Szamoskéren nőtt fel, e csöppnyi kis folyó menti faluban. Osztatlan iskolába járt, együtt tanult akkor a falu teljes alsó tagozata. így végezte el a másik négy évet is, aztán beiratkozott a szálkái gimnáziumba. Itt azonban csak egy esztendőt tanult, elment Debrecenbe, a nagy hírű református kollégium lakójának. — Hát ez bizony nehéz döntés volt, akkor kellett talán életemben először döntenem. De hát Szálkán nem voltam se fia se borja senkinek, Debrecenben tanult Viszont az egyik falubeli cimborám, felkötöttem hát az útilaput. Bevonultam a cívisvárosba. Bevonultam... !? No hiszen! Még az volt a szerencsém, hogy Bölcskey Géza bácsi, a kéri református lelkész felkészített az útra: „Osztán el ne feledd, hogy a Szamos vizét ittad! Ha bánt valaki, csak írj nekünk! Ha már apádon nem tudtunk segíteni.. Az apját Kristin György sosem látta, hiszen még meg sem született, mikor kivitték a frontra, s ott pusztult valahol a Donnál. Negyvenezred magával, ezer kilométerre a hazától. Ma sem tudja senki, hol nyugszanak. Á szovjet—magyar barátság forrásainál Lavocsne A Szovjetunió és Magyar- ország kormányai között 1941 tavaszán érdekes, eddig nem eléggé méltatott események zajlottak le: a szovjet kormány március 23-án visszaadta azokat a honvédzászlókat, melyeket I. Miklós intervenciós csapatai zsákmányoltak 1849 őszén. A zászlóátadási ünnepélyes aktusnak több megyénkbeli szemtanúja van, akik részesei voltak a valóban történelmi pillanatnak. Néhány eddig nem publikált fényképfelvétel is előkerült Mátészalkán. Antal Andor most nyugdíjas, 1941-ben a in. kir. 25, hegyi határvadász zászlóalj 2. századához vonult be katonának Volocra. Emlékezése szerint a zászlóalj kisebb egysége kapta a parancsot, hogy kísérői legyenek a vonatszerelvénynek, mely átment a magyar—szovjet határon Lavocsne állomásra. Már nem emlékszik, hogy a hivatalos magyar kormány részéről kik voltak a küldöttség vezetői. (Schweitzer István altábornagy, hadseregparancsnok vezetésével 17 tagú magyar tiszti küldöttség utazott le Budapestről.) Azt a forrásokban is említett félszázadnyi honvéd díszegységet a 25. határvadászok adták. Ennek parancsnoka Horváth József hadnagy, Bernáth Antal zászlós. Voltak altisztek, tisztesek és honvédek is. Zömmel sza- bolcs-szatmáriak, többen Mátészalkáról, Győrtelekről, Ópályiból. Huszonkilencen voltak legénységiek, összesen harmincnyolcán, valamint a fővárosiak. Miután előző nap parancsot kaptak, március 23-án 10 órakor különvonaton indultak el Volócról a határra, mely egy alagútban húzódott. A négy kocsiból álló szerelvényt fel- lobogózták magyar és szovjet zászlókkal, majd átlépték a határt. Innen néhány kilométerre volt (szovjet oldalon) a lavocsnei állomás. Kiszálltak a kocsikból, felsorakoztak két sorban, szemben egymással magyar és orosz katonák. A szovjet zenekar eljátszotta a két állam himnuszát. A hivatalos beszédek után megtörtént a zászlóátadás. Antal Andor 'negyven év távlatából már nem emlékszik arra, hogy hány darabot vettek át. (A valóságban 56 magyar honvédzászlót.) Ezután ebéd volt, ahol mindkét részről pohárköszöntőket mondtak. Az átvett zászlókat egyenként berakták a vasúti kocsikba, de demonstrációképpen a kocsik oldalára is helyeztek. Miután újra átértek a határon, egységük Volócon kiszállt. Az egykori résztvevő úgy emlékszik ma, hogy a4 szovjetek a „barátság hangulata miatt nekünk visszaadták” a szabadságharc idején zsákmányolt zászlókat. Nyéki Károly A szerelvény kísérői közül balról: Antal Andor, Bernáth Antal zászlós, Horváth József hadnagy. A történelmi nevezetességű szerelvény a volóci állomáson, az indulás előtt: egy 342-es mozdony, három személy- és egy postakocsi. — Valamelyik nyáron Szocsiban üdültem családostól. Ott ment a vonat végig a Don mentén, mintha csak a Szamost láttam volna. Mit nem adtam volna, ha valahol megállunk, s a kalaúz azt mondja: itt fekszik az apja, vihet virágot... — Hogyan keveredett a műszaki pályára? — Hát ez az, amit még én magam sem tudok. Az igaz, hogy pulyakoromban semmit sem utáltam jobban, mint a paraszti munkát, fúrni-faragni szerettem. Csináltam én már akkor olyan szánkókat, korcsolyákat...! Nem volt akkor versenykorcsolya, meg ród- li. Mégsem volt a határban olyan holtág, tocsogó, melynek jegét ki ne próbáltuk volna. Szegény anyánk tiltott pedig bennünket a víztől, de csak annyit sikerült elérnie, hogy ma sem tudok úszni. Hiába nőttem fel a folyó partján. Szóvai Debrecen. A vallásórákat ki nem állhattam, a matematikát, fizikát annál jobban. Jelentkeztem tehát a miskolci egyetem gépgyártó-technológus szakára, elsőre felvettek. — Ez mikor volt? — Várjunk csak! 1960-ban. Hatvanötben végeztem, s felkerültem Pestre, a MOM-ba. — Nem fájt a szíve Szatmárért? — Hát... Csak elmondom, nincs mit ezen szégyellni! Nem az utolsó család volt a mienk Kéren, de anyánk egyedül nevelt bennünket, szóval meg kellett néznünk, hova tesszük a forintokat. A bátyám akkor már fent dolgozott a MOM-ban — mondjam azt, hogy megszökött a tsz elől? — ő mutatta meg a papírt, hogy ösztöndíjat kínál a vállalat. Jelentkeztem, s az Optikai Művek ösztöndíjasa lettem. Ó, az hatalmas segítség volt, több mint négyszáz forintot kaptam havonta! Úgyhogy anyámnak már nem sok gondja volt velem. Aztán elvégeztem az egyetemet, s — ha lehet, három nagy P-vel írja! — felkerültem Pestre. Én, a szamoské- ri mérnök Pesten! Aztán kiderült, nem is olyan félelmetes az ottani élet. S kiderült az is, ott sem rőffel mérik az embert, ott is a tudás számít. Két év múlva már csoportvezető lett, tucatnyi tervezőmérnök munkáját irányította. Jól érezte magát, szebbnél szebb megbízatásokat kapott, ám mégiscsak messze volt a Szamos-part. meg közbeszólt a szerelem is. Természetesen teljesen váratlanul. — Pont otthon voltam Kéren, s utaztam vissza Pestre. A vonat csak később indult Szálkáról, s felszaladtam az egyik ismerősömmel az OFOTÉRT boltjába. Nagyon megtetszett ott nekem egy kislány, s bár nem igen jellemző rám a villámgyors döntés, néhány hónap múltán már a feleségem volt. 1983. január 15„ A feleség Szálkán, a férj meg Pesten. Mit lehet ilyenkor tenni? Természetesen az erősebb enged, akkor szervezték a MOM szálkái gyárát, hazajött hát Kristin György is. Ő koordinálta a beruházást, majd irányította a technológiai szerelést. 75-ben vette át az üzemfenntartási osztály vezetését, közben elvégezte Miskolcon a gazdasági szakmérnökit, mégis úgy érezte, megállt körülötte az élet. , — Én azt tanultam otthon, hogy az ember mindig tudása legjavát adja. De mit tegyen a sofőr, ha ő százzal akar menni, a tábla azonban csak negyvenes tempót engedélyez. Tömören: nem láttam tovább perspektívát magam előtt az üzemben. Hónapokig rágódtam, már otthon is csak lézengtem, mikor döntöttem: elmegyek. Persze hogy fájt a szakítás, hiszen majd minden falban, műszerben ott volt a kezem, a fejem, de éltem volna le hátralévő éveimet a se hideg, se meleg vízben? Elmentem hát az állami gazdaság központi gépészmérnökének, ott keresett meg egy esztendő múltán-az ISG ■vezérigazgatója. Elvállalja a. szálkái gyáregység vezetését? — kérdezte. Se köpni, se nyelni nem tudtam meglepetésemtől, aztán igent mondtam. A feleségem tiltakozása ellenére. / — Ö ezek szerint tudta, mire vállalkozik? — Tudta azt az egész város, hogy „padlón van” a gyáregység. A vezetők egymás után adták be a felmondásukat, nem volt se főmérnök, se főkönyvelő, de bent volt már az igazgató áthelyezési kérelme is. A hangulat pocsék, a termékszerkezet elavult, az anyagellátás akadozik, úgy tűnt, csak az erős kéz segíthet. — No látja, ebben tévednek sokan. Akik azt hiszik, hogy egy üzem nehézségein egykettőre lehet segíteni: asztalcsapkodással, káromkodással, fegyelmikkel. Valójában csak a következetes, tervszerű munka segít. És a lehetőségek pontos ismerete. Az új igazgató is az alapoknál kezdte. Hónapokig csak ismerkedett az emberekkel, a termeléssel, majd hozzákezdett a teljesen új vezérkar felállításához. S amin először majd mindenki meglepődött, kijelentette: egyetlen idegen szakemberre sincs szüksége, az itteniek tökéletesen megállják a helyüket, ha megfelelő feladatokat kapnak. Neki volt igaza. Ma már a gyár sorozatosan hozza a tervet, tavalyi nyereségük is elérte a hat- vanháromrhillió forintot. — Mit tart a legfontosabb vezetői erény- 4 nek? . jr — A vállalkozókedvet és a kapcsolatteremtést. Mondok egy példát is. A mi gyáregységünk munkája jórészt az alapanyagellátáson múlik. Korábban ezzel mindig baj volt. S szaladtunk a központba sírni. Nekem az volt az egyik legelső ténykedésem, hogy végigjártam az ország öntödéit, s addig el sem jöttem tőlük, míg meg nem ígérték a határidők pontos tartását. Itthon leballagtam a csarnokokba, s megnyugtattam az embereket: lesz anyag, munka, tehát pénz is. Persze ehhez nem kellett túlságosan nagy merészség, de ahhoz már igen, hogy változtassunk a termékszerkezeten. Mondom, nem vagyok én valami ugrálós típus, de váltanunk kellett. Igaz, jó néhány éjszakát nem aludtam, ám bejött. Hála a társaimnak ... Most látom csak, betelt a papír, végeznem kell az írással. Pedig mennyi mindent nem mondtam még el Kristin Györgyről! Azt, hogy mennyi mindent köszönhet az anyjának, a bátyjának, hogy mennyire imádja a focit, s mennyire utálja a telefont. Azt, hogy álmában Kéren jár, hogy felriadva azon töpreng, mi lehet bent a gyárban. S még csak azt sem kérdeztem meg tőle, tart-e még az otthoni pogácsából. Igaz, úgyis tudtam volna a választ... Balogh Géza
