Kelet-Magyarország, 1982. december (42. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-07 / 287. szám
2 K elet-Magy arország 1982. december 7. Tetszetős házak, üzletsorral A Nyíregyházi ÉPSZER kivitelezésében készültek Vásárosnamény főutcáján a tetszetős lakóházak. A legújabb földszintjén üzleteket nyitnak, köztük húsboltot is. (E. E. felv.) Gépjárműszerelés a kisiparban Autójavító bázis Vásárosnaményban Csermakk és agancsnövelő Nemcsak lő a vadász Egy kiváló természetjárónak is dicséretére válnék az a teljesítmény, amelyet így tél előtt Várady János, a FEFAG 36 esztendős vadászati felügyelője gyalogol. Hetenként két-három alkalommal járva az erdőt 11 ezer hektárnyi területen ellenőrizte a szabolcsi területen: rendben van-e minden tél előtt? — Naponta úgy 10—20 kilométert gyalogoltam — mondja. — Ez a szokásos adagom. Megvizsgálta a vadetetők állapotát, az utakat, ha netán befújja a hó, hogyan lehet eljuttatni a szükséges élelmet a vadaknak. Nyomon kísérte a vadak mozgását, tartózkodásukat. Jól ismeri a szarvasok, őzek, vaddisznók mozgását, a ragadozókat, a rókavárakat. Van is mit számon tartania a fiatal vadászati felügyelőnek, hiszen a FEFAG-hoz tartozó szabolcsi erdőkben 60 szarvas, 65 őz, 20 vaddisznó és sok-sok mezei nyúl, fácán él, tanyázik. — Ezek ellátásáról kell gondoskodnunk télen, mert nyáron a vadak megtalálják a számukra szükséges élelmet — mondja. Száz mázsa kiváló lucérna- szénát, 120 mázsa szemes takarmányt (kukoricát, vad- gesztenyét és csermakkot), s 4—5 mázsa vadtápsót juttatnak a téli etetőkbe. — A lucernaszéna kiszállítását megkezdtük. Eddig mintegy 30—40 mázsával töltöttük fel az etetőket, 20 mázsa csermakkot és az agancsnövekedéshez oly szükséges vadtápsót is kiszállítottuk. Felkészülve várják a téli vadászati idényt. Jöhetnek a külföldi vadászok. Az első vendégeket decemberben várják az NSZK-ból vaddisznó, szarvastehén és fácánok kilövésére. Közel 300 ezer forint értékű keményvaluta értékű vadat ejtenek el a vadászok a télen a FEFAG szabolcsi erdeiben. Az autószerelő szakmákban tevékenykedő szabolcsi kisiparosok közel 80 százaléka állandó megrendelőknek dolgozik. Ez biztonságot és szakmai megbecsülést jelent, amit azzal vívtak ki az iparosok, hogy elfogadható áron, gyorsan és jó minőségben végzik munkájukat. Mindez azért is fontos, mert jelenleg megyénkben a gépjárműjavítások több, mint 40 százaléka a kisiparban történik. Először az ötödik ötéves tervben foglalkozott komolyabban a gépjárműjavítás fejlesztésével a KIOSZ megyei szervezete. Ennek eredményeként napjainkban már 172 kisiparos dolgozik az ide tartozó szakmákban. Munkakörülményeik változóak. Egyhanmaduk csupán egyszerű kéziszerszámokkal, több mint harminc százalékuk pedig az átlagosnál jobban felszerelt műhelyekkel rendelkezik. Legnagyobb gondot e szakmákban az anyagellátás okoz. Az iparosok több, mint fele megyén kívül szerzi be a legszükségesebb anyagokat. Egy részük csak hozott alkatrészekből vállalja a javításokat. Alkatrészek gyártásával és felújításával nagyon kevesen, mindössze tizenhármán foglalkoznak — ehhez ugyanis speciális célszerszámokra, automata, illetve félautomata gépekre van szükség. E gondok ellenére a gép- járműjavító kisiparosok többsége jól dolgozik. Sajnos panaszok is előfordulnak — általában a vállalási határidők túllépése miatt. Ennek oka például az alkatrészek hiánya, illetve az, hogy gyakran javítás közben derül ki: a munka több időt igényel a tervezettnél. Esetenként az iparos erején felül is vállal munkát, amit nem tud teljesíteni. Mivel a személygépkocsik száma várhatóan tovább növekszik, ezért az autójavító szakmákat is fejleszteni kell. A KIOSZ a hatodik ötéves tervben a kapacitás és a létszám közel százszázalékos fejlesztését tervezi. Ennek egyik biztosítéka, hogy az ide tartozó szakmákban dolgozó iparosok jelenleg 59 tanulót nevelnek. Vásárosnaményban gépjárműjavító bázis, Nyíregyházán, Nyírbátorban és Fehérgyarmaton pedig 6—6 mühelyes autójavító szövetkezetek létrehozását határozták el. Mindehhez 1 millió 600 ezer forint támogatást kapott a kisiparosok megyei szervezete. A vásárosnaményi és a nyíregyházi létesítményt várhatóan jövőre adják át, a másik két településen pedig jelenleg előkészítés alatt áll az építkezés. (f. k.) Kié a lelet? Műgyűjtők Szabolcsban Szabolcsi éremgyűjtők rendeztek kiállítást az elmúlt hét végén. Az alig kétnapos bemutatón legféltettebb kincseikkel álltak a közönség elé. A numizmatika barátainak e rövid lélegzetű találkozója módot adott az éremcserére is. Az éremárverésen különböző korokból származó értékmérők cserélhettek gazdát. Az éremgyűjtők számára bizonyára nagyon érdekes esemény további részletezése helyett néhány gondolat a műgyűjtés hasznáról. A bemutató megnyitóján a nu- mizmaták előtt múzeumi szakember szólt a magán- gyűjtemények szerepéről. Ez első olvasásra talán meglepő, hiszen sokáig úgy élt a köztudatban, hogy a „házi múzeumok” legnagyobb ellenségei a múzeuológusok, akik űzött vadként cserkészik be a szegény értékmentőt, és otthonában kincsei között csapnak le rá. Szó sincs ilyen véres ellenségeskedésről. Kétségtelen, voltak idők, amelyek táplálhattak hasonló nézeteket. Napjainkra már a művészettörténeti, történeti értékű tárgyak egyéni vásárlását, gyűjtését nem akadályozzák paragrafusok, a múzeumi szakemberek tiltakozása jószándékú segítőkészséggé, támogatássá szelídült. A magán képgyűjteményekre, a numizmatikai ritkaságokra, a magánlakások falain sorakozó kardok tízeire, százaira, az öreg bútorokra nem úgy tekintenek a mú- zeológusok, mint amikkel a közgyűjteményeket rövidítették meg, hanem ezeket a gonddal, rendszerint alapos felkészültséggel, hozzáértéssel gyarapítóit gyűjteményeket a „hivatásos” intézmények biztos hátországaként kezelik. Ennek a békés egymásmei- lettiségnek lassan kialakultak az írott és íratlan szabályai. Elkülönültek a gyűjtő- területek. A föld mélyéről előkerült leletek felett nem vet egymásra farkastekintetet az egyszerre érkező régész és régiséggyűjtő. A torzsalkodás helyett okos munkamegosztással mind több múzeális érték kerül biztos fedél alá, egyre kevesebbet fenyeget az enyészet. A magángyűjtemények legértékesebb darabjai idővel a múzeumokat gazdagíthatják. A hazai múzeumtörténet lapjain sok olyan adományozással találkozhatunk, melyek későbbi nagy hírű gyűjtemények megalapozója lett. Elég itt a debreceni Déry Múzeumra hivatkozni, vagy megyei példánál maradva arra emlékeztetni, hogy a nyíregyházi Jósa András Múzeum is kapott fennállása során kisebb-nagyobb tárgyegyütteseket, amik ma is becses kultúrtörténeti emlékek. Józan együttműködéssel időnként a múzeumokban a magángyűjtők óvott értékeiből rendeznek időszaki kiállításokat. A látogatók széles köre gyönyörködhet ilyenkor az értékes és szép tárgyakban, s ezáltal a műgyűjtés elveszítheti öncélúságát. Mert a jó értelemben vett műgyűjtés mindig többet jelentett a pénzbefektetés egyik formájánál. R. G. A székely! Búzakalász Termelőszövetkezetben ez évben hatvanhárom hektárról takarítottak be burgonyát. A jó termésből ötven vagohnal exportra, lengyel és bolgár piacra szállítottak. Képünkön: belföldi ellátásra zsákolják a burgonyát (J. L. felv.) A tárgyalóteremből Nem fizetett — becsukták Tulajdonképpen eddig szeren ■ cséje volt az igazságszolgáltatás- sal a 46 éves Talpas Mihály má- riapócsi lakosnak. Igaz, hogy 1978-foan folytatólagosan elkövetett lopásért megbüntették, de a büntetés végrehajtását 2 év próbaidőre felfüggesztették. Egy év múlva polgári bíróság elé állt, ahol két gyermekének tartása fejében havi 1000 forint fizetésére kötelezték, de Talpas nem vette komolyan. Újból büntetőbírák elé került, ahol 8 hónap szabadságvesztést szabtak ki rá és elrendelték a lopásért kiszabott fél év letöltését is. Ilyen esetben a bíróság a két büntetést összbüntetésbe foglalja, így lett Talpas kétszerre kiszabott 1 év két hónapjából 1 év, s a gyermekeiért semmilyen felelősséget nem érző apa börtönbe vonult. Nyilván jól viselkedett, mert büntetésének negyedét elengedték, s ez év március 2-án feltételesen szabadult, de feltételes szabadsága csak jövő március 2-án járt volna le. Most már nem jár le, mert Talpas szabadulása óta sem fizeti a tartásdíjat, s márciustól november 30-ig 8000 forint tartozást „gyűjtött” össze, A Nyírbátori Járásbíróság — mint különös visszaesőt nyolc hónap szabadságvesztésre ítélte, és megszüntette az előző büntetés után kapott feltételes szabadságot. Az ítélet jogerős. A KÉPERNYŐ ELŐTT A múlt hét műsorai közül előbb néhány riport-, illetve dokumentumfilmről. Kedden a Reflektor szerkesztőség műsora, a Hamburg nappal és éjjel eleinte meglehetősen száraznak tűnt (no, nem az éjszakai élet, a Reperbahn mulatói „behatóbb” ábrázolásának hiánya miatt), később a műsor fokozatosan feljavult, a — bármily valós — közgazdasági fejtegetéseket dokumentáris, életszerű képsorok követték. (Idézzük emlékezetünkbe: a szerkesztő-riporter Regős István volt.) Ezt követően — szerencsére — át lehetett időben kapcsolni Vitray Tamás és munkatársai Beszélgetések Goda Gáborral című műsorára. A hetvenéves író szerénységében, derűs kiegyensúlyozottságában egy íróilag-közéle- tileg rendkívül tevékeny élet gazdag tapasztalatai tükröződtek, a tévénézők számára is élvezetesen, jó ízekkel. Nem irigylem a közérdeklődésre bízvást számot tartható Hatvanhat, Bán János mindig alaposan előkészített műsora párt- és állami vezetőinek felvállalt „szerepkörét”. A mindig kritikus kérdések kereszttüzében, a televízió sokmilliós nyilvánossága előtt, még hatvanhat ember számára sem lehet mindenben kielégítő válaszokat adni. Hát még, ha a könnyűiparról — mely a lakosság minden rétegét érinti — va . szó! A más műfajú produkciókról is megemlékezve, két tévéjátékról, röviden. A francia irodalom és művészet csoda- és fenegyereke, a sokoldalú Jean Cocteau (1889—1963) drámája a Rettenetes szülők csütörtöki magyar tévéváltozáta igazi művészi produkció volt A mondanivaló — ti. a gyermek személyiségének szabad kibontakoztatásának szülői szeretetből vagy netán önzésből való akadályoztatása — általánosabb érvényét jelzi, hogy mondhatni: sohasem avul el. Legfeljebb a társadalmi környezetrajz, s a színpadias feldolgozástechnika látszhatott kissé avultnak, ám a jellemek nagyon is élőknek. A színészi alakításokban Vas Éva, Gábor Miklós, Fehér Anna és Tihanyi Péter teljesítményét dicsérhetjük. A vasárnapi Társkeresés N. 1463. c. új magyar tévéfilm (ámbátor szatirikusra torzított) alapötletre, az állami gondozásba vétel egyetlen lehetséges módon való elkerülésére épült, néhány kifejezetten jó jellemrajzzal, amiket a kiváló főszereplő színészek, Páger Antal, Dayka Margit, Czinkóczi Zsuzsa még sok egyéni leleménynyel színeztek is. Azonban Kóródy Ildikó forgatókönyve szerintem igencsak túlírt volt, túl sokat próbált a szerző belezsúfolni a történetbe. (Pl. a balatoni kirándulás, a tüzijáték-jelenet nem szervesült a történettel.) A Táti pálfordulása, a szükségházasságába való belenyugvás pedig teljesen motiválatlannak, így indokolatlannak hatott. Merkovszky Pál A RADIO A finnekkel való rokonságunkról leginkább csak általános fogalmaink vannak, de a mai Finnországot, sajnos nem nagyon ismerjük — hangzott el egy rádióműsorban, melynek Suomi, a csend országa volt a címe, de amely inkább a magyar—finn kapcsolatokról szólt, s kevesebb időt szentelt északi rokonaink mai életmódjának, életkörülményeinek A műsor szerkezetéből ki is derült, hogy nem ez utóbbi volt a célja. Szabó Orsolya elsősorban arra hívta fel a figyelmünket, hogy mennyi minden adhat lehetőséget a barátság elmélyítésére, s milyen sok okunk is van erre. S nem a rokonságtudat romantikája a fontosabb ezek sorában, teszem ) most én hozzá, hanem sok- j kai inkább egymás értékeinek, eredményeinek megismerése, mert ez hasznos lehet mindkét népnek. Mindezt \ pedig hatékonyabban csak szervezett keretek között lehet művelni. Nagy kár, s egyben nagy mulasztás is, hogy sok éves barátságunk, ősi rokonságunk és jó kapcsolataink mellett sincs, mind a mai napig, finn kulturális intézet, hazánkban. Mivel ez csak kölcsönösségi alapon lehetséges, bizonyára nincs magyar kulturális intézet Finnországban sem. Pedig a műsorban éppen egy itt élő finn állampolgár beszélt arról, hogy a hazánkba látogató finnek mennyire pezsgőnek tartják a magyar kulturális életet, dinamikusabbnak a sajátjukénál. Milyen sokat tehetne egy „magyar kultúra háza” Finnországban, nemcsak hazánk jobb megismertetéséért, hanem a szocializmusról Nyugaton általában kialakult kép reálisabbá tételéért is. S nekünk is illene, sőt hasznos is lenne többet tudnunk a mai finn valóságról! Igazságkereső szenvedőMELLETT lye Gácsi Sándort ismét arra indította, hogy megpróbáljon segíteni egy magára maradt emberen, ha mással nem, hát együttérzéssel, bátorítással. Mert mást, azon kívül, hogy mindkét felet meghallgatta, nemigen tehetett. Arra nem vállalkozott a „Nincs az a sok..című riportjában, hogy kiderítse: mennyi igaz abból, amit az anya a lányáról és vejéről mondott, és mennyi a valóság az özveggyé lett lánynak az anyjáról hangoztatott szavaiban, már ami a viselkedés egymás iránti megnyilatkozásait illeti, Gácsi most is a tények ismertetésével érvelt, szinte kommentár nélkül. Ezek a tények pedig az özvegy (a lány) mellett szólnak, mert neki van kisebb jövedelme, s rokkant is, leszázalékolt, ráadásul teljesen egyedül maradt. Gácsi most bemutatott egy ritkábbnak ismert, de létező esetet, amikor az egészséges szülő hagyja magára elesetté és magányossá vált felnőtt gyermekét. Ez is van olyan tragikus és elítélendő, mint amikor a gyermek hanyagolja el idős, beteg szüleit. Ez a riport arra is jó volt, hogy ismételten felhívta a társadalom figyelmét a magukra maradt, egészségükben megrokkant emberek nehéz anyagi és pszichikai helyzetére, s közöttük azokra is, akik még — életkoruknál fogva — nem tartoznak ugyan azok közé a kis összegű nyugdíjat élvezők közé, akiknek a helyzetén a jövő évben fog segíteni a kormányzat, de aránylag fiatal voltuk ellenére is segítségre szorulnak, mert kevés a nyugdíjuk és rokkantak is. Hátha lenne mégis számukra is a segítségnek valam i í éle módja! Seregi István