Kelet-Magyarország, 1982. december (42. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-24 / 302. szám
Akikért szót emelt Váci Mihály emlékezete HA ÉLNE, MA LENNE 58 ÉVES. ÍRÁSUNKKAL A SZÜLŐFÖLD NEVÉBEN TISZTELGÜNK NAGY KÖLTŐNK ELŐTT. Nyírség Barna csíkos tigrisként akácok közt sompolyog, forgószél farkát csóválva az ugrásra kész-homok. Utak sűrűn font korbácsa suhint: — a homok nyüszít; sunyi dombokként’ dorombol, érrel nyalja talpait. Négy gerle pár szárnyán lebeg a határ. Az égen át vadlibák hálója húzza elvágyódok sóhaját. Az ég figyel, mintha lentről szólítaná valaki. Semmi! — csak az én szívemtől zengnek e táj halmai. „Tisztelt Országgyűlés! Kádár János elvtárs beszédében megemlékezett a bányászok hősies munkájáról, mellyel segítettek nekünk a tél leküzdésében. Megrendítő volt. Felolvasott ugyanakkor egy levelet is; Nyírkáta-Alsó- egreskáta tanyai általános iskolájából küldték. Risai Erzsébet VIII. osztályos tanuló ezt írja: »-Kis tanyai iskola a miénk. Jöhetett akármilyen hideg tél, sok pajtás hét kilométerről is eljött, hogy ne mulasszon és tanuljon.« A bányászokat nagyon szeretem. Rokonaim vannak köztük. De hőstettüknél meg- rendítőbb számomra ez a hír — sok pajtás hét kilométerről is eljött, hogy ne mulasszon és tanuljon. A bányászok felnőtt emberek. Tudták, hogy hőstettet hajtanak végre, és hogy miért teszik. Ezek a gyerekek nem tudják, hogy milyen hőstettet hajtanak végre. Miért teszik? Risai Erzsébet felel: hogy tanuljanak!” (Váci Mihály 1963. március 26-i parlamenti beszédéből.) + . Útnak eredtem, hogy megkeressem azokat, akikért Váci Mihály szót emelt. Gondoltam: először megtudakolom, bádogos lett-e László Sanyi, aki valahol Nyírmada mellett, Két-ház tanyán lakott; traktor nyergébe ült-e Jónás András és gépet vezet-e Jenei Jóska? És mi lett Szegedi Miklóssal, aki bányásznak készült; fát gyalul-e Vas Jóska és mi lett Balog Istvánnal, aki éjjeliőrnek pályázott Cserepes-tanyán. Oly szépen írt róluk Váci Mihály. Hiszem, hogy a tervek, melyek szerények voltak, mint a körülmények, amik között éltek, s akkor, húsz év előtt mégis nagynak tűntek, valóra váltak. De volt valaki, akinél nem értem be a reménnyel. Meglátogattam Kálmánházán Simon Erzsikét. Aki 1962-ben, hetedikes korában tanította meg édesanyját írni és olvasni. Aki az Ökörkúti — ma Petőfi-tag — Általános Iskolába járt, akinek szemében ott csillogott az értelem, akinek tanítási módszerét Váci megcsodálta, aki hetedikes koráig a városból csak a disznóvásárt látta, mert a város ide nagyon közel volt és mégis nagyon messze. Kálmánházán sok portára kopogtam be. Mondtam, kit keresek. Mondtam lánynevét és mondtam asszonynevét. Fejcsóválás volt a válasz, mígnem valaki azt mondta: — Menjen végig az úton, a tábla után balra van egy ház. Az egyetlen pucolatlan ... Ott lakik. A ház kicsi. Az udvar kicsi. Egy elkerített részen a kecskelábú fűrészbak előtt idős ember ül. Fát fűrészel. Mondom: mi járatban vagyok. Feleli: nincs itthon a lánya; a faluba ment, jön hamarosan. Invitál, menjek beljebb. A botért nyúl, felkászálódik. Megy, inkább botorkál, lépései bizonytalanok: rosszul lát. Piciny öregasz- szony jön elénk. Ha nem olvasom sorsát Váci riportjában, ha egy szót sem szól, akkor is tudom az életét. Az arcára van írva. Nem is csak az övé. Ezer évre visszanézve minden őséé. Toldaléképületbe megyünk. A sparhertben surrog a tűz, meleg van. Egy asztal, egykét szék, egy ágy hatalmas dunyhával, ez a berendezés. Simon Gyula félretolja a dunyhát, hellyel kínál. Feszengve ülök. — Most költöztünk be Ökörkútról. Ökörkút 11. Ott laktunk. Van még egy szobánk, ott villany is van, meg tévé. Mindenünk még nem lehet. Egyszerre a fát sem lehet kivágni. Ahhoz is idő kell. Bejön a néni. Nyomában macska tolakodna, de csak az ajtó üvegén leshet be. — Tetszik emlékezni Váci Mihályra? — Szép magas, barna ember volt. — Nehéz volt a tanulás? — Nem szokhattam hozzá. — Tetszik néha olvasni? — Nem. Legfeljebb a nagybetűket. — Hát levelet írni? Valakinek? — Nem. A nevemet írom csak le ... Aztán csak áll a sarokban. Némán, mint a föld. Simon Gyulát hallgatom. — Én voltam az első kál- mánházi téesz elnöke. Tehenész voltam előtte. Dehogy akartam én elnök lenni. Hat osztályom volt csak, de hogy elnök lettem, elvégeztem a nyolcat. Aztán poriásnak mentem a SZÁÉV-hoz. A nyugdíjam 2006 forint. Telik, amire telik, kocsmás nem vagyok... Az ő története külön riport lehetne. Nyílik az ajtó, érkezik Erzsiké, akinek szép sorsot szánt Váci. Nézem Erzsikét. Rossz göncök vannak rajta, amilyeneket a falusi nők viselnek télen, hogy legyen miben a házból az udvarra menni állatot etetni. Aztán okos szemén akad meg szemem. Újra nyílik az ajtó: négy gyerekéből három nyomak- szik a kicsiny helyiségbe. Apjuk távol, elváltak. Erzsiké pedig az almatárolóban dolgozik, s várja a lakást, amit régen igényelt, s amit 1985-re ígérnek. — Olvasta, amit Váci magáról írt? — Nem érkezett elküldeni a könyvet. Addigra meghalt ... — Mondja, Erzsiké: voltak álmai? Nem akart — mondjuk — tanítónő lenni? Csak a fejét ingatja. — Nem volt idő tervezgetni. Pedig már el volt rendezve, hogy a Zrínyibe megyek, Nyíregyházára. De három hold dohányunk volt. Meg tengeri, meg répa ... Csak ketten dolgozgattunk benne a mamával. Sok pénz kellett volna, de kevés volt. — Sosem álmodozott? — Soha. Faggatom, mi maradt meg abból az Erzsikéből? Ha nem is nagyon, de megnyugszom. Mert Erzsiké olvas. Olvassa Vácit, Jókait, Gárdonyit. Kinyit egy kis éjjeli szekrényt: dugig tömve könyvvel. A többi a szobában van. Apja szerint van az hatszáz is. — Egyik kezében a kanál, a másikban a könyv. Ügy eszik — mondja Simon Gyula, talán nem is rosszallóan. — Milyen az élet, Erzsiké? — Nehéznek látom ... Talán, ha meglesz a lakás — néz rám reménykedve. Hazafelé benéztem a kál- mánházi iskolába. Láttam már a tanyasi kollégiumok némelyikét, megannyi emlékművét Vácinak. Voltam falusi kisgimnáziumokban. melyek azért létesültek, hogy ne kelljen a földgolyót kör- begyalogolnia annak, aki felfelé tör. Kálmánházára is busz jár, jó út vezet oda, van villany. És a húsz év előtti hetedikesekből, nyolcadikosokból is került már ki diplomás ... Gulyás Mihály ma Nagycserkeszen igazgató. Húsz éve az ökörkúti iskola igazgató tanítója úolt. Váci Mihály róla is írt. — Annak idején — meséli Gulyás Mihály —, az ökörkúti egy nagy iskola volt. Hat tanító, és legalább százötven gyerek. Nehéz munka volt ott, elmaradott hely, elég volt a tankötelezettségnek érvényt szerezni. Hat, hét kilométerről jártak a gyerekek. De mi, fiatal nevelők összefogtunk, nyakunkba vettük a határt, családokat látogattunk. Dolgozók iskoláját csináltunk, volt, hogy 10—15 analfabétát vizsgáztattunk. A gyerekek tanították őket. Mondtuk nekik: fogjátok meg anyukátok kezét... Az iskola udvarán állt két' nagyatmafa, ez alatt vizsgáztak '‘»az*:)'.'Írástudatlanok ; itt valáhogy kevésbé voltak feszélyezettek. Óriási öröm volt egy ilyen vizsga. Gyerek, szülő, tanító egyaránt örült. Az volt a szép, hogy senki sem érezte magát megszégyenítve. Hálás volt a nép, tudták értékelni a pedagógus munkáját. Ha arra járok, még ma is messziről köszönnek ... Emlékszem, csak petróleumlámpa volt. De azért az is fényt adott. — Szinte barátok voltunk — mondhatom így? — Vácival. Leveleztünk isi Gyakran jött Nyíregyházára, kijött hozzánk, na, Miska, hogy vagy, mi újság? Beszélgettünk. ö jegyzetelt. Egyszer jó idő volt, leültünk az árokba. „Tudod Miska mit mondok? De nagyon elmaradottak vagyunk, és ez nagyon fáj nekem. Még többet kell tenni, még többet oltani az emberek fejébe. Szeretni az irodalmat ... Lehet, hogy azért mondom, mert költő vagyok?” Mentünk, beszélgettünk, fütyürészett. Sokat tanultam tőle. Átszellemítette az embert. Mindig az volt a témája: „Te Miska, ezeket az embereket segíteni kell. Nem szabad őket hagyni. Ha kell, hát megyek a megyéhez és ott is megmondom.” Nem volt panasz, amit meg ne hallgatott volna ... Magáról írta, jól írta: „Te gondok fölött számadó, / ország ügyében utazó / történelmi alkalmazott, / irodalmi vándorbotok / örököse, zarándoka, / te eszmék hivatalnoka.” / Készülök a riportra, olvasgatom Vácit. És zavarban vagyok kissé, tán pirulok is, mert nem ismertem eléggé. Mert — noha tudtam: nagy versei vannak — kurzusköltőnek hittem. Mert alig ismertem prózáját, aminek sok darabja a legszebb verssel ér fel. így hát azt sem érthettem, milyen mélységekből törnek fel az indulatok. S aki akkoriban távol élt, hon- nét tudhatta, miként lehet ezt az országot Szabolcson keresztül látni, és mérhetetlenül szeretni. Még ma is bántanak az akkori előítéleteim. Egy eszpresszó sarkában beszélgetek Ratkó Józseffel, a József Attila-díjas költővel. — Váci Mihály elviselhetetlenül őszinte volt és hirtelen szavú. Nem tudott taktikázni sem a művészetben, sem a politikában. Néhány verse esztétikai értékét meg lehet kérdőjelezni, de a hitét nem. Ez a hit volt gyanús sokak szemében ... Váci a legmélyebben ismerte a magyar szó titkát. És nagyon ismerte a valóságot, hiszen abból a valóságból kellett kilábalnia, ami ordított... Ha a néniké a tenyerén elkezdett panaszkodni, odafigyelt. Ha gyerek kezdett gyalogolni San Francisco felé, odafigyelt. És egy olyan terepen, ahol nagyobb szükség van a konkrét emberségre — útra, iskolára, gyárra, kútra —, mint a szóban kifejezhetőre, ott nyilvánvaló, hogy az ember országgyűlési beszédet tart, fogadónapot tart, kis ügyekkel foglalkozik. Mert ha nem foglalkozunk kis ügyekkel, az emberek rosszul érzik magukat. Ezt Váci jól tudta. Inkább a vers legyen kevésbé jó, de a nénike a tenyeremen mosolyogni tudjon ... — Hogyan él ma Váci? — Nagyon fájt az egyre lanyhuló érdeklődés, amivel halála után találkoztunk országszerte. Születésének ötvenedik évfordulóján volt egy Váci-emlékülés Nyíregyházán. Arra meghívták akkor feltámadt ellenfeleit és barátait. Ellenfelei közül senki, barátai közül szinte senki sem jött el. A szőke város pedig hagyta, hogy aki megvette, lebontsa Váci szülőházát. Van szobra, de egy költő nem szoborban, hanem verseiben, gyönyörű prózájában él tovább. Egy beregi falu, Tiszaszalka őrzi a leghívebben emlékét. Pedig ma is aktuális, amit írt, hogy ránk, mindenkori szegényekre hasonlítson a kommunizmus és a szabadság tegyen minket gazdaggá, persze szellemiekben. De ez csak az egyik oldal. Mert úgy látom, hogy a Váciról elnevezett brigádok létezése ttém formális. Ha áz eredmények oldaláról nézem Váci továbbélését, ákkór viszont: vannak iskolák, tanyasi kollégiumok, gyárak, és mindez neki is köszönhető. + „Letelt a gyászév, Miska. A fájdalom eltompult, szétfosz- lott valahol az időben. Csak évelő hiányod maradt velem, maradt velünk. Meg hű könyveid, melyek néha a, kezemhez kéredzkednejc. ’-v Hogy szolgál neked a halál? Mi megvagyunk. Szabolcs kapott fém építődobozt, felhúzós kis gyárat, ahogy akartad. Épült itt, persze más is, de neked ez a kettő volt a szívügyed, azért mondom. S igazán nem panaszképpen: de több lett a dolog, hosszabb lett a szegénység, hogy te elmentél. Okos, jó töltőtollad volt. írhattál volna magadnak kocsit, villát a magyar tenger mellé, későbbi halált is. írtál elő helyette gondot, magadnak bajt, te bolond! Örökséged: munka, tennivaló, temérdek, mint Veres Péteré is. Beszélik, hogy amikor Vietnamba készültél, a repülőtéren eleredt az orrod vére. Fölitatták. Kérleltek, maradj. De te mentél, repültél szerelmedhez, a forradalomhoz — s halálodhoz. Amikor szólít- gattunk, itthon hagyott véred nem felelt föl háromszor helyetted: itt vagyok. Verseid felelgetnek. Azon tűnődöm, milyen lett az arcod a földben ... Szorít-e a föld, Miska?” (Ratkó József: Letelt a gyászév...) Váci Mihály Kossuth-díjas, kétszeres József Attila-díjas költő. Született 1924 karácsonyán Nyíregyházán. Meghalt 1970-ben Hanoiban. Élt negyvenhat évet. És tovább ... Speidl Zoltán Olyan kis ország a hazám. — ha szívemre szorítanám: átütne rajta szívverésem, mint szivárgó vér a kötésen. De népe, mint a többiek, egy-rangú — annyit szenvedett. S a nép nagyságát sorsa méri. Máson az méri, ki nem éli. aiösa ~ íiov atz*? xg so TÍoiiVnogoí fóti eCJ Rangját kínjában őrzíi. nerá‘789 hoz porladó ószlópföíben. cíó 3ÍU’I0}Í Rabsága román, gótikus zord boltíve gigantikus Kupolái lehulltak régen, de ott él még alatta — térden. Dómok ívei leomolva: — s alázatában ma is hordjál. * .o ygoria aiü a >it[üt zíosncri ao-o áuttölo IossÉri Félelme, ahogy urat tisztel ma is: — felér egy obeliszkkel. Emlékműveit így emelte lelkében, az ki leteperte. S dalai oszlopcsarnokában doavo? Ies-iSp vjotmsoin sem jioynsgn) A sétál: - farao-pft^an-noíéíöa j!bííbí>I!bH Talányai és bölcsessége ? se toriéi >féM — szfinxe énekel ezer éve. "awP A — S mert tört, botló, késő, esendő: karjára veszi a jövendő. Az örök veszteség erő lesz. Ki nem veszthet már — az a győztes. Annyit elbukott forradalma örökségéből nő hatalma: — s szenvedett múltjával előre z i i SaniVf .a megváltva boldogabb 'jövője.1 .(tosztél irM .autsanH & íí&rísoM .vnozosieií izom Üli KARÁCSONYI melléklet 1982. december 24.
