Kelet-Magyarország, 1982. december (42. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-24 / 302. szám

Karácsonyi ének Ragyogó hóba borult a kis falu. Gyönyörű karácsony este volt. Az égen rettentő csil­lag, mint amikor tavaszi hajnalon a réten a fűszálak hegyén csillog a harmat. A kis falu megbújt, és a pa­rányi házakban boldogtalan, szegény nép tanyázott. De két legénynek ez az este volt a szüretje. Páva Sajó volt az egyik* a másik dialog. Sok-sok éven át, kisiskolás koruk óta ők voltak a karácsonyesti kántá- iók. ja ,1,!° ' Az idén nehezen is várták, írért ez az év nemcsak a gazdagokra rossz, hanem a szegényekre is. Ha a gaz­dának nincs, a munkás koplalja meg. Csizmát akartak fejeltetni a kántálási pénzből, mert most csak úgy szor- tyogott a hóié a lábukon. Meg egy üveg bort is vinné­nek haza az édesnek, hogy legalább hadd érezzék, hogy itt jár az Isten angyala. De ahogy elindultak az énekes útra, már néhány házzal előttük erős hangok fújták a karácsonyi zso­lozsmát. — Ki lehet az? — döbbent meg a két legény. Mikor az első ház eresze alá beállítottak, s rázen­dítették, hogy Mennyből az angyal... — kijött a gaz­da ingujjban a tornácra, s azt mondta: — Nohát, ti is itt vagytok? Itt jártak már a cigá­nyok, megvolt a karácsony,-Elvitték a kenyeret. A cigányok már megint egy házzal tovább énekeltek. Hallgattak sötéten,rázé0fölw." ‘ *h — Mék lehet az? «séaasaolód as. icyru■•>■:i — A Buga ... .0vő tjüs aznilív. — Jól van. A nyáron is elvállalt előlem egy fairtást egy kis kenyérért. Csak voníts! Azért még bementek a következő házba. Ott is rá- kezdték. Kijött a gazdasszony. Ki az?... Tik vagytok, Páva Sajó... Ej, ej... Jó van na. Nem híjta be, mint tavaly, őket, hogy megkínálja mézes borral és fonott kaláccsal. — Jaj, fiaim, szegények vagyunk az idén! Szegény a világ. ínöla íJi*' üo-'-í Már látszott, hogy Jttl(«Bilidén nincs. aratás. Nincs most karácsony. Meghalt a Krisztus. 4 cigánypk meg csak.^ xor^tpttak vala^,,-^ogji- Mennyből az angyal. Bementek a kocsmába, s egy-egy pohár pálinkát it­tak a harminc fillérjükön, amit ma kerestek. Ez egy •kicsit felfrissítette a vérüket, s megokosította a fejü­ket. — Na, próbáljuk meg mégeccer. Nagy portára mentek. Nagy tölgyfa kaput nyitottak be. S a kutyák majd lehúzták őket. — Mennybül az angyal... Eljött hozzátok ... Már megint itt vannak ezek a cigányok? — nyitott ki a gazda. — Vagy:tik vagytok. Páva Sajó? — Mink vagyunk, gazduram. A gazdasszony azonban kiszólt: — Hogy nem szégyellik, ilyen nagy legények! Nem való a’mán, csak a cigányoknak. A két legény meg volt halva. Birtokháborítás tör­tént. A vérük kigyúlt. Utána a cigányoknak! Éppen jöttek ki sustorogva egy udvarból, mikor el­érték őket. Marakodva számolták a kapott alamizsnát. — Hé! — kiáltotta Sajó Pista. A vezető cigánylegény, a Buga, hetvenkedve mondta: — Nekünk is eljött az angyal! — Nohát, ha eljött, el is visz! — ragadta torkon Pá­va Sajó. — Én is ember vagyok, értem is meghalt a Krisztus. — Hát akkor te is meghalsz érte, büdös cigány! Te eszed el a faluba a mi kenyerünket! Volt ott egy sövénykerítés, abból egy karó törött a Páva Sajó kezébe. — Én is tudok énekelni karácsony éccakáján! — ri­kácsolta a cigány. — Meg is fogsz dögleni karácsony éccakáján! 5 a két legény agyonverte a két cigányt, s azok ott maradtak, a szép fehér hóban, a csillagok ragyogó ko­ronája alatt, karácsony éjszakáján. (1931) Próbál a Szabolcsi Szimfonikusok Zenekara A túlfeszített nap húr­ként pattan el, s a fény helyébe jön az est. A boltok zárnak, ritkul a forgatag. Ilyenkor tűnnek fel ők. A muzsikusok. A vá­rosközpont híd-palotája felé tartanak. Kezükben hang­szertok, s az egyelőre tokba bújt harmónia. Próbára ér­keznek, minden kedden és pénteken. Mögöttük az egész nap munkája, előttük a mun­kának is csodálatos zenélés. A Szabolcsi Szimfonikusok immáron jó hírű zenekara új feladatra készül. Ülök a próbán, s miközben hallgatom a készülődést, eszembe jut Vikár Sándor tanár úr elbeszélése a múlt­ról. Arról az időről, amikor a szabolcsi muzsikusok még nem frakkban léptek közön­ség elé, amikor még a kis vonósegyüttes is szenzáció- számba ment. Mert ez volt a kezdet. A háború után egy Kiss János nevű katonakar­nagy alakított zenekart Nyír­egyházán. Játszottak, .kerin- gőt, polkát. Később a peda- gogusszakszervezet vonósai álltak össze zenekarrá. — Egyszerűen nem volt más hangszer — emlékezett a tanár úr —, a jó vonósok mellett keménykezű mester­emberek is hangszert fogtak. Az ötvenes évek elején kér­tek fel, hogy irányítsam a zenekart, s ezt tettem is ti­zenöt éven át. De közben rengeteg dolog történt! Aze- neísköla fejlődésével együtt alakulni kezdett az együttes, ha-ngszerek is1 kerültek, elő­ször rézfúvósok, aztán ké­sőbb már lett klarinét, oboa, fagott is. Változtak a gazdák, ki több, ki kevesebb lelkese­déssel támogatta a muzsikát. Ha mindent összeveszünk, akkor azt mondhatjuk: 1952- re alakult ki a szimfonikus zenekar. A harminc év történései váltakoznak, mint egy mű té­telei. Lassú, szenvedélyes, csendes és fortissimo, dec­rescendo és crescendo követ­ték egymást. Karnagyok, mű­vek nevei hangzanak el, si­kerek, próbálkozások, isme­retterjesztő erőfeszítések, ün­nepi szolgálatok. És persze kudarcok is, hiszen három évtizedbe sok minden bele­fér. Mindezt mintegy ma­gamnak mondva sorolom a próba szünetében társaim­nak, a zenekar tagjainak. Itt ülnek'velem szemben Szilá­gyiné Pálkövi Mária koncert­mester, Csősz Sándorné fu­volás, Kaczári István zene­kari titkár, kürtös, Tóth Nán­dor szólamvezető csellista. És egy szikár, lángoló fiatal­ember, Kováts Zoltán a kar­mester. — Zenékarunk ma negy­venkét főből áll, többségük zenetanár és főiskolás — kez­di a felsorolást Kaczári Ist­ván. Működési szabályzatunk félhivatásos együttesnek je­löl meg minket, amiből lát­szik: hiába kapnak a részt­vevők kiemelt próbadíjat, az itteni munka csak mellékfog­lalkozásnak minősül. — És itt hadd vágjak rög­vest közbe — mondja Csősz Sándorné —: ez a bizonyos mellékfoglalkozás,,, A sokkal több, mint amit á sző lénye­gében fed. Aki ugyanis itt muzsikál, annak az első és a legfontosabb maga a zene. — Mint mondtuk, itt szin­te mindenki a napi hivatása után s a reá váró otthoni kö­telezettségek előtt jön össze — folytatja Pálkövi Mária —, lényeges többletet vállal­va. Azért nem mondom, hogy áldozatot vállalva, mert a ze­nélés, ha csak áldozat és kö­telesség, akkor sosem lehet jó. — A zenélés igény, de bi­zonyítási alkalom is — ezt Tóti: Nándor mondja —, hi­szen lehet az ember jó tanár, végezheti becsülettel iskolai munkáját,, de az igazi próba­tétel a pódium. Vonatkozik ez a fegyelmet /ti, követelő együttmuzsikálásra éppúgy, mint a szólóteljesítmónyre. Ugyanakkor, és ez nem ke­vésbé fontos, a zenekari munka része a tanári példa- mutatásnak is. Nem szeretném koptatni a vallomás szó igazi tartalmát, most mégis úgy éreztem: a hallottak annak számítanak, s egyben egy egész zenekar programját is jelentik. Erre rímelt rá az, amit ezután a karmester, Kováts Zoltán moftdott: — A nyíregyházi zenekar­ral öröm a munka, ennek oka pedig abban keresendő, amit az előbbiekben hallot­tunk. Jól felkészült, pár hó­nap alatt professzionista szintre hozható együttes ez, ahol a tudás mellett a lelke­sedés, a többlet gondolkodás nélküli vállalása nagy lendí­tőerő. Sajnos sokszor előfor­dul, hogy zenekarban a tíz- tizenkét évig egy pultnál ját­szók maguk is olyanná vál­nak, mint a pult. Nagy, hiva­tásos együttesek jó zenészei veszítik el egyéniségüket. Én több mint négy év alatt itt számtalanszor tapasztaltam, hogy a zenekar nem egy tag­ja, bármilyen hosszú idő után is képes a szólóteljesít­ményre, hozza önmagát, nem vált egyszerűen csak jó ze­nésszé, bár ez sem kevés, ha­nem megmaradt igazi muzsi­kusnak. A szimfonikus zenekar mikrokozmosz. Olyan, mint a legbonyolultabban alakuló társadalom rendszerbe fog­lalt világa, ahol egységessé válnak akaratok, s mindenki vállalja az eszme, jelen eset­ben a mű, az alkotó, a zene­szerző szépet és igazat közlő szándékának a tolmácsolását. Erre a gondolatra épül egy talán száraznak tűnő doku­mentum, a zenekar működési szabályzatának egyik passzu­sa. Imigyen: „Az együttes működésének alapvető célja, hathatósan részt venni a me­gye zenei életének kialakítá­sában, részt venni megyei szintű, de országosan is jó színvonalú népművelési munkában, a zenei ismeret­terjesztésben. Amit harminc éve meg­kezdték, ma már megfogal­mazott misszió. A Szabolcsi Szimfonikusok évente 30—40 hangversenyt adnak. Száz­húsz szolgálatuk van, rend­szeres résztvevői az állami és nemzeti ünnepeknek, két­évente sikeres koncerteket adnak a nyírbátori zenei na­pokon, szívesen látott vendé­gei és díjazott szereplői a veszprémi és szolnoki feszti­váloknak, karácsonyi és év­adzáró koncertjeik, így az idén is, eseményszámba men­nek, vidéki kőrútjaikon ki­csi, zenekart sosem látott te­lepülésekre is eljutnak, az Országos Filharmónia bérle­ti koncertjein évek hosszú sora óta szereplők. — De firtassuk a jövőt — mondja a karmester — hi­szen ez is felelősségünk. A jelenlegi létszámmal a XIX. század elejének zenéjéig mindent meg tudunk oldani. De szerencsére ezen már túl­jutottunk, s repertoárunkon ott szerepel a kortárs zene is. Nem kis büszkeséggel mond­hatjuk, hogy Vántrus István külön a mi zenekarunk szá­mára komponált művet. Hogy minden kívánságnak eleget tudjunk tenni, kisegí­tőkre van szükségünk. Sze­rencsére a debreceni növen­dékek és tanárok szívesen jönnek, mondhatjuk: meg­tisztelőnek érzik, hogy eb­ben a zenekarban játszha­tunk. De szemünk előtt lebeg a vágy, hogy egyszer itt is lesz zenei szakközép ... A siker mellett ott húzód­nak a napi gondok. Hiába épült meg az új művelődési otthon, igazi otthonuk mégse lett. Nincs helye a kottatár­nak, az éjszakai szereplésről hazaérkezők cipelik hangsze­reiket, a ház programja mi­att sokszor bolyongani kény­szerülnek a próba egyik he­lyéről a másikra. A vidékiek éjjel érnek haza, s valami oktalan kisstílűség miatt csak vonatjegyet térítenek az utazónak még akkor is, ha saját kocsiján megy. — Minderről már azért is kell szólni — magyarázzák a beszélgetés résztvevői — mert a zenekar feladatai mind bővebbé válnak. Az or­szág nagy hírű hivatásos ze­nekarait lekötik a budapesti és külföldi fellépések. Érthe­tően nem tudják kielégíteni a vidéki igényeket. Tíz-tizen- két amatőr szimfonikus ze­nekarra hárul az a gond, hogy a hiányt pótolják. A nyíregyházi zenekar ebben a mezőnyben a legjobbak közé tartozik. — A környéken ilyen fel­adatot betöltő zenekar a mi­énken kívül nincsen — mondja Kaczári István — se Debrecenben, se Miskolcon, így aztán lehetőségünk, ha­tásunk lényegesen messzebb terjed a megye határainál. Biztos — igaz erre alkal­munk még nem volt — kül­földi szereplésünkön is mél­tóképpen tudnánk képviselni a magyar zenekultúrát. Játszanak többek között Beethovent, Mendelssohnt, Honeggert, Durkót, Bachot. Feltűnnek a tanyavilág kis iskoláiban, rosszul fűtött he­lyiségekben. Ott látjuk őket a nagy koncerteken. Kiváló magyar és külhoni dirigensek köszönik meg az együttmu- zsikálást nekik. Vajon ho­gyan érzik: kíséri-e őket a társadalmi megbecsülés? — Igen, a presztízs érde­kes kérdés a mi esetünkben is — mondja Csősz Sándor­né. Zenekarunk ön- és egy- másibecsülése rendben van, de sajnos én nem érzem azt a társadalmi megbecsülést — hangsúlyozom, nem anyagi­akban mérem! — ami igé­nyünk lenne. — A legjobban talán azon mérhető — gondolkodik han­gosan Tóth Nándor —, hogy a növendékek nagyon becsü­lik a muzsikáló tanárt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy ezeknek a növendékeknek szüleik, családjaik vannak, akkor rajtuk keresztül bővül a kör. — Én gondot érzek — így Kováts Zoltán —, mert sok városi vezetőben még ott él egy tévhit: frakkos dolog, va­lami úrizálás, különben sem értem, nem is nagyon tiszte­lem. Sajnos hangversenyein­ken éppen a példát, a társa­dalmi presztízst kifejezni, adni képes személyek keve­sen vagy egyáltalán nincse­nek jelen. És itt különválik a zeneértők és -szeretők ál­tal kapott megbecsülés és az általában társadalmi presz­tízsnek nevezett fogalom. — Talán jobb a helyzet azoknál, akik valamilyen ter­melő helyen dolgoznak — magyarázza Pálkövi Mária — őket munkahelyük közössé­ge és vezetősége például maximálisan tiszteli, elisme­ri. Bonyolult dolog ez, a presztízs a mi esetünkben a zenei műveltség függvénye. így aztán a mi munkánk is alakítója ennek, a mi sike­rünk is növelheti mind a ze­nekar, mind a muzsikus te­kintélyét. Közben késő este lett. A próbának vége. 4 zenészek hazakészülnek. Szívükben, agyukban dallamokat visz­nek. Értünk és nekünk szóló muzsikát. B. L. KM KARÁCSONYI MELLÉKLET 1982. december 24.^^ HARMINCÉVES SZOLGÁLAT

Next

/
Thumbnails
Contents