Kelet-Magyarország, 1982. december (42. évfolyam, 282-306. szám)

1982-12-18 / 297. szám

A fantázia tábornagya

Találkozásunk estéjén a tél közeledtét jelző eső pásztázta a várost. Budát meg- lülte a nyirkos köd. A várbeli utcák elnéptelenedtek. Jancsó Miklóssal a Várszínházhoz közeli Korona cukrászdában rendevúztunk. Mint mindig, ezúttal is pontos volt. Betegen, lázasan érkezett az egész napi forgatásról. Zsebében pirulák, hangja rekedt. A cukrászda félreeső asztalához húzódva figyelte a vendégeket, akik ezen az estén Jancsóra kíváncsian zarándokoltak fel a Várba, ö ugyanis a főszereplője a Korona Pódium „Az objektívról szubjektiven” című estjének.

Jöttek fiatalok és idősebbek, farmerban és nyakken- dősen, sötét öltönyben. Megtelt a cukrászda „nézőtere”. Jancsó érdekli az embereket. Jancsóról beszélnek, munkáiról vitáznak. Jancsót ismerik szerte a világban. Ennek bizonyítéka mostani megbízása is. Egy olasz cég tíz nemzetközi hírű rendezőt kért fel, hogy készítsen a kontinens tíz különböző kultúr- centrumként ismert városáról filmet. így például az Oscar- díjas Alain Resnais Párizsról, Andrej Tarkovszkij Lenin- grádról, Carlo Lizzani Velencéről, Berlanga Barcelóná- ról forgat filmet; Budapestet Jancsó Miklós mutatja be, nemcsak a kamera mögül mint rendező, hanem „személyesen” is, mivel ő a film narrátora.

— Mi az, amiről minket, magyarokat legjobban ismer a világ? A zenénk és a zeneművészeink. Liszt, Bartók, Kodály neve sehol a kontinensen nem cseng idegenül. Hát akkor mutassuk meg fővárosunkat zenével. Magyar zeneművekre felépített montázs ez a film — mondja Jancsó Miklós. — Felcsendül a többi között a Himnusz, a Rá- kóczi-induló, a megzenésített Nemzeti dal, az Allegro Bar- baro és Seres Rezső világhírű dala, a „Szomorú vasárnap”. A filmen látható lesz a Nemzeti Múzeum, a Halász- bástya, a Magyar Állami Operaház, a Margitsziget, a Műcsarnok, a Zeneakadémia, a Vigadó és számos budapesti utca, tér, műemlék. A film egyébként az ötlettel jelentkező olasz cég és a Magyar Televízió közös produkciója.

— Egy másik televíziós filmje, eddigi legnagyobb lélegzetű munkája, első filmsorozata már elkészült. Be- m'utatásra vár Gyurkó László Faustus doktor boldogságos pokoljárása című regényéből forgatott nyolcszor egyórás filmje.

— Gyurkó regénye hazánk elmúlt harmincöt évének történetéről szól. S mint már sokszor elmondtam, engem érdekel, izgat ez a néhány, életünkben, történelmünkben jelentős évtized. Érdekel, mert magam is végigéltem. Van erről mondanivalóm. Ezért csináltam az Allegro Barbarót és a Magyar Rapszódiát is. Ügy érzem, ha mi nem írunk, nem beszélünk, nem csinálunk filmet erről a korszakról, a nálunk fiatalabb generáció már aligha tudja hűen feldolgozni. Pedig emlékezni kell azokra az évekre!

— A Faustus doktor... sikerkönyv. Napok alatt felkerült a hiánycikkek listájára, és a nagy érdeklődésre való tekintettel az idei téli könyvvásárra jelenteti meg a Magvető újabb kiadásban. Aki már olvasta a könyvet, valószínűleg hűen szeretné a történetet viszontlátni, ezzel nagyobb felelősség hárul a filmet készítőre?

— Mindig felelősség filmet vagy televíziós műsort csinálni. Gyurkó a barátom, szeretném, ha a regénye a képernyőn is sikert aratna. A televíziós munkát élvezem. Mint filmrendezőnek nem adatik meg, hogy azonnal úgy lássak egy-egy jelenetet, ahogyan az majd a néző elé kerül. A televíziós stúdióban előttem van a monitor, a felvett jelenet számtalanszor visszajátszható. Nagy segítség ez a rendezőnek és a színésznek is. Legutóbbi játékfilmen, a Boccaccio Magyarországon forgatásánál már a filmgyár stúdiójába is bevittem a képmagnót.

— Az elmúlt néhány évben sok mindent csinált, ami Jancsó pályáján újat jelentett. A már említett első televíziós sorozata mellett például a Bárszínházat az Astoria Szállóban. Először rendezett szabadtéren a Gyulai Várszínházban. Színpadra állította Verdi Otellóját a firenzei Operaházban. Legutóbb pedig a Budapest Sport- csarnokban rendezte a húszéves születésnapját ünneplő Omega együttes l^prcert- show műsorát.

— Mindig izgat olyasmi, amit még nem csináltam.

— Most van még ilyen?

— A cirkusz. Szívesen megpróbálnám. Igazi cirkusz légtornászokkal, zsonglőrökkel, akrobatákkal, bohóeokkal. Talán lesz erre lehetőségem.

— Egyik külföldi kritikusa a fantázia tábornagyának nevezte. Találónak tartja?

— Sok mindennek neveztek már, a legkülönfélébb jelzőket aggatták rám. Szeretném, ha egyszer így nevezne valaki: filmkészítő.

Nem művész. Egyszerűen filmcsináló vagyok, akinek munkája a filmkészítés. Hiszen a film nem egy ember alkotása. Sokak ötlete, odaadása, munkája hozza létre.

— Bár az utóbbi években mintha átpártolt volna a színházhoz. Hiszen a Várszínházban rendezte a Has- felmetsző Jacket, az Astoriában a Mata Harit, Miskolcon a Csárdáskirálynőt, a Vigadóban a Drakylát.

— Szeretem a színházat. Estéről estére változik, minden percben alakul. Ezért szeretem újból és újból végignézni az előadásokat.

— Filmjeit is újra nézi?

— Nem. Ha egy film a mozi vásznára kerül, azon többé nem lehet változtatni.

— Hogyan indult filmes pályafutása?

— Híradósként, majd feljutottam a rövidfilmekig, és nagyon nehezen első játékfilmemig. 1958-ban csinálhattam meg A harangok Romába mentek címmel első filmemet.

— Melyik produkciójával ismerte el a szakma?

— A Szegénylegényekkel.

— Tizenhét játékfilmet forgatott. Melyiket tartja a legsikeresebbnek?

— Nem az én dolgom eldönteni, melyik volt a legjobb. Nem is vállalkoznék erre.

— Gyakran támadták a kritikák. Tán egyetlen filmrendezőről sem írtak annyi jót és annyi rosszat, mint Jancsó Miklósról.

— Mindenkinek joga van leírni, amit gondol. Elolvasom. Elfelejtem. Senkire nem haragszom. Ha lehetőségem van, dolgozom, s a munkámhoz igyekszem olyan embereket megnyerni, akik hisznek bennem, talán szeretnek is. Barátok között szeretek dolgozni, azért ragaszkodom any- nyira munkatársaimhoz és egyes színészekhez.

— És Hernádi Gyulához ...

— Azt szoktam mondani, a mi kapcsolatunk olyan, mint egy kipróbált házasság. Mi együtt gondolkodunk, egy- felé nézünk, egyet látunk, hiszünk, egy nyelven beszélünk.

— Milyen munkára készül az új esztendőben?

— Foglalkozom egy játékfilmmel, amelyet magyar— francia koprodukcióban forgatnánk.

Sebes Erzsébet

A Földönfutók című regény elégikus indítása sokáig emlékezetes marad: „Az emlékezet szövevénye kitaposott ösvényeket őriz ... Arcokat hordunk magunkban, arcok mosódnak semmivé, majd újak tűnnek fel az előzők helyén. Mint a folyamok örök mozgása: elmegy és újra jön a víz.” James Joyce óta nem hat már az újdonság erejével az idő, a múlt mint téma. Dobos László nem az elődöt követi munkájában, hanem realista eszközökkel, a modern próza néhány eredményét is felhasználva, arra tesz kísérletet, hogy megírja a háborút követő három esztendő történetét.

Az 1967-ben született regény a szlovákiai magyar kisebbség sorsát, a háború alatti és a felszabadulás utáni kálváriáját mutatja be. Két főhőse — egy szlovák és égy magyar fiatalember — tudatán szűrődik át a negyvenes évek politikai légköFILM JEGYZET

Walt Disney mozija

Megint játsszák a filmszínházak a Hófehérke és a hét törpe című, immár örökzöldnek tekinthető Walt Disney- mesét. Rövidesen bájos kis- filmjei is megelevenednek a vásznon — köztük néhány, nálunk ismeretlen „disney- ádával”. S még egy egészen friss örömhír: megszereztük a Százegy kiskutya felújításának jogát. Az amerikai rajzfilmkirály diadalútja nálunk is folytatódik.

Disney köré már életében legendákat szőtt a képzelet. Halála után is sokat foglalkoztak személyével és művészetével, annak ellenére, hogy a vele fémjelzett korszak jóval az ő távozása előtt véget ért. A Disney-irodalom fantasztikusan gazdag. Az interpretátorok száma nagyon sok. És hát arról se feledkezzünk meg, hogy Disney nemcsak rendező volt, a neve áruvédjegy is. A stúdió, melyet megteremtett, változatlanul virágzik — s akik az üzletet irányítják, mindent elkövetnek a Disney-kultusz ápolása érdekében.

Mivel magyarázható Disney páratlan népszerűsége? Nevezetesen az a feltartóztathatatlan sikersorozat, mely a Micky egér, a Donald kacsa, a Plútó kutya s a többi halhatatlan figura megálmodójának a világ minden táján „táblás házakat” biztosít? A hetedik művészet története azt bizonyítja, hogy az idő múlásával gyorsan változik a „nagyérdemű” ízlése is. Tegnapi szenzációkon ma gyakran mosolygunk. Magas talapzatra állított eszményképeket is kikezd olykor a modern felfogás. Nagyon sok olyan filmet megnevezhetnék, melyet klasszikusnak tekinthetünk, csak éppen ritkán nézünk: úgy érezzük,

múzeumok polcain van inkább a helyük.

Walt Disney filmjei ezzel szemben éppolyan gyönyörűséget jelentenek 1982 kis- és nagygyermekeinek, mint a tíz—húsz—negyven évvel ezelőtti közönségnek. Pedig — hogy saját generációmról beszéljek — mi aztán egészen másféle mesékhez szoktunk annakidején, s az is nyilvánvaló, hogy a legutóbbi Hófehérke-felújítás óta

ugyancsak jelentős mértékben átalakult a tetszés — meg a gondolkodás — normarendszere. Az sem mellékes, hogy a Disney-műveket a felnőttek is kedvelik. Valamelyik lapunk glosszában gúnyolta ki az éjszakai Hófehérke-elő- adás szervezőit — dicséret helyett. Ha elment volna a helyszínre, megbizonyosodik arról, ami tulajdonképpen régen evidencia: Walt Disney

nemcsak a huszon-tizen inneni korosztály kedvence, hanem mindenkié — évjárattól függetlenül —, aki szereti a mesét, a vidámságot, a fel- szabadultságot, az ötleteket.

Körülbelül ezek a varázsszavak a mester szellemi boszorkánykonyhájában. Fontos építőanyagként használja a sztorit, nála a cselekménynek meghatározó a szerepe. A klasszikus dramaturgia jegyében ütközteti meg egymással hőseit. Néha kicsit cukrozott a stilizáció, sarkítottak a helyzetek, ezt azonban ellensúlyozza a gégék parádéja. A rajztechnika általában hagyományos. Szépen kidolgozottak, cizelláltak a vonalak; a színvilág a maga nemében tökéletes. Ami a humort illeti, vizuális és verbális sziporkákat egyaránt gyakran találunk a Disney-fimekben. Az emocionális gazdagságot a felsorolt összetevő elemek is biztosítják, de ehhez hozzájárul a zene is, mely Disneynél fülbemászó — s nemcsak aláfestő funkciója van, hanem szerves része a műalkotásnak.

Igaz, szeploket is felfedezhetünk a rajzos mesékben. Egyrészük a kor „elvárásainak” tükre, másrészük viszont Disney esztétikai ideáljaival magyarázható. Az amerikai rendező a polgári világrendért lelkesedett — s ezen nincs semmi csodálkoznivaló. Azzal már vitatkozhatnánk, hogy erkölcsi tanításai mélyén szimplifi- kációk rejlenek, vagyis a nagy szórakoztató leegyszerűsíti a dolgokat, dehát a műfaj akkortájt még nem bírt el többet s különben is kötözködés lenne sarokba állítani a művészt, mivel végső téziseivel egyetérthetünk. Mi is hiszünk az igaz ügy diadalának szükségességében. (Nem hallgatom el, noha Disney műveiben közvetlen nyoma nincs megveszekedett reakciósságának. Nyilatkozataiban átkokat szór a szocializmusra. Egy időben az üzletbe is belevitte- a politikát. Közismert, hogy Nyikita Hruscsovot nem engedte be Disneylandbe. Nagy szerencse — mindig is örülhetünk neki —, hogy a végső elszámolásnál nem a megnyilatkozások, hanem az alkotások számítanak!) Aztán mit kezdjünk a horrorbetétekkel? Lehet, túlzó a meghatározás, de az is biztos, hogy kevesebb ijesztgetés is elég lenne a gonosz fogalmának és veszélyességének érzékeltetéséhez. (Disney ideológiája az volt, hogy a rossz fölött aratott győzelem értékét növeli, ha az ellenerők félelmetesek. Az aránytévesztést már annak idején felrótták neki, ám a rendező nem változtatta meg elveit.)

A Hófehérke és a hét törpe nagy találmánya: a kisemberek karakterének mesteri rajza. Tulajdonképpen már a nevek jellemzik az „egyéniséget”, dehát Disney nem elégedett meg ennyivel: cselekvés közben mutatta be Tudort, Vidort, Szendit, Szundit, Hapcit, Morgót és Kukát. Az is időtálló, ahogy a művész a hátteret, a második síkot „beszélteti”, bevonva azt a cselekménybe, színpompás környezetet varázsolva Hófehérke meg a többiek köré. Az élet szeretete árad a filmkockákból : a tennivágyás

szenvedélye, a munka öröme, az egymáshoz tartozás fontosságának hite, az igazságért folytatott harc értelmének hangsúlyozása.

Ügy vélem, elsősorban ezért nem avul el a Hófehérke és a hét törpe. Remélem, hogy még unokáink unokái is élvezettel fogják nézni.

Veress József

Az emlékezet szövevénye

(Dobos László két regényéről)

re, a közös sors és keserűség embert formáló kisebb és nagyobb pillanata. A szlovák fiatalember életének felkavaró élménye a Gallai lány iránt érzett szerelem. Nelli testesíti meg számára mindazt, amiért élni érdemes.

A fiatalság mámorát, a szenvedélyek olykor önpusztító lobogását. De van Nelliben valami nyugtalanító: az érzelmi készenlétet

igényli állandóan, nem enged pillanatnyi elernyedést, ellazulást sem. Nelli azonban önző, nem tud feloldódni férje közösséget igénylő, azért tenni is akaró szándékaiban. Elmúlik a szerelem, ha eltűnik a világszemlélet közössége. A magyar diák emlékeiben a történelmi sorsforduló eseményei jelölik ki a koordinátarendszer egyes pontjait.

A fiatalember hányódásának, útkeresésének rajzában bizonyára ott van Dobos László személyes életútjának sok-sók tapasztalata is. Királyhelmecen született, középiskolai tanulmányait a sárospataki tanítóképzőben, főiskolai tanulmányait a pozsonyi főiskolán végezte.

Az átmeneti korszak eszmé- lésének időszaka.

A volt szlovák vadászrepülő pilótának és magyar sorstársának az élete szükségszerűen összefonódik. Ezt sugallja a regény feszes cselekményvezetése, árnyalatokban is gazdag, pontos jellemrajza. A Földönfutók nyelvi megoldásai egyszer a költői próza felé, máskor — a balladai hangvétellel — a komor tragédiák irányába mutatnak.

Az Egy szál ingben című regény hosszabb korszakot ölel át. A cselekmény 1918- ig nyúlik vissza, és eljut egészen a hetvenes évek közepéig. Lényegében nem más, mint önvallomás. Dobos ifjúkori és felnőtt élményeit írja meg a modern próza eszközeivel. Egy meghatározott történelmi időszak adja a regény hátterét, s ebből rajzolódnak ki (időnként olvadnak bele) az egyéni sorsok, életek, élethelyzetek. A műben túlságosan sok a riportszerű elem, az önálló betétnek tűnő részlet. Ezek nem -illeszkednek „"szervesen a regény alaprétegéhez, emiatt az Egy szál ingben kompo-"*

zíciós struktúrájának minősége alatta marad az előző regényének. Ilyen a nagy dunai árvíz leírása, a nagyapa, a nagyanya, Róza és a többiek sorsa. Egymásra rétegeződnek a múlt élményei és a jelen történései. Dobos azt mondja, hogy minden pillanatban velünk vannak az emlékeink, cselekvéseink mélyén korábbi tapasztalataink ereje vagy nyomasztó súlya is meghúzódik.

S amikor az ember életformát választ, arra törekszik, hogy emlékeivel „benépesítse” a környezetét, gyökereket eresszen. így tesz az emlékező író is, amikor a lakótelepi házak ablakait, a mögöttük elmosódó árnyakat figyeli, s megpróbál olvasni belőlük. Kiszabadítja őket „kocka” bezártságukból, sorsot rajzol az arcukra, a mozdulataikból. Meg akarja érteni az embeket, mert szereti őket.

Dobos László két regényének közös vonásai mindenekelőtt a tudatos sorsvállalás rajzában, a tanulságok azonos jellegű megfogalmazásában vannak.

" * ‘ c‘ Nagy István Attila

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET

1982. december 18.

Jancsó, a filmkészítő