Kelet-Magyarország, 1982. december (42. évfolyam, 282-306. szám)
1982-12-18 / 297. szám
1982. december 18. Egy mezőváros alkonya Nyírbátor és a századforduló Repró: Nyírbátori református templom A középkorban országos eseményekkel együtt említették Nyírbátor nevét, évszázadai szorosan összefonódtak a Báthoriak történetével. A hajdani dicsőséget értékes építészeti emlékei, mezővárosi nagyságát egykorú oklevelek igazolhatják. A XVIII. századra azonban megvéknyulnak a híradások, elenyészett az egykori hírnév. A város külső képe már meglehetősen szegényes. Az 1850-es évektől ugyan megtelepül az első műmalom, majd 1855-től a Bóni gyártelep, ám a múlt század második felében kibontakozó kései polgárosulás sem deríti új fényre a település gazdaságát. 1872-re megfosztották mezővárosi jogállásától. Pedig 1887-ben elérte a vasút is Nyírbátort. Két évvel korábban határozták el a Nyíregyházát Mátészalkával összekötő vonal kiépítését. 450 ezer forintért vállalkozót is találtak. A vasutat 1887. augusztus 18-án adták át a forgalomnak. A mezőgazdasági termékekkel kereskedőknek kétségtelenül előnyös volt a korszerű szállítás, de a településnek ez sem hozott emelkedést. A századfordulón íródott megyei monográfiában a községről azt találjuk, hogy 1890 táján 5061 lélek lakta, anyanyelvre mind magyar. A gyermekek tizenegy tanteremben felekezeti iskolákban tanultak. Ezenkívül volt ipa- rostanonc iskolája is, két tanteremben több osztállyal. „A nép józan életű, munkás, takarékos és erősen vallásos, mulatságaiban kedélyes és kiváló mértékben illemtudó ... Főfoglalkozása a földművelés és állattenyésztés, különösen előrehaladt állapotban van a tiszta magyarfajú szarvasmarha-tenyésztés. Vásárai messze földön híresek és látogatottak”, ami a több évszázados mezővárosi múlt jótékony maradéka. A községben székelt a nyírbátori járás főszolgabírája, a királyi járásbíróság, a telekkönyvi osztály és az adóhivatal, valamint a kerületi dohánybeváltó hivatal. 1867-től postahivatala volt, sőt Nyíregyházán és Nagykál- lón kívül a megyében csak Nyírbátorban volt távíró. Lakosainak túlnyomó többsége a gyenge földű határban küzdött a megélhetésért. A községben az 1895. évi mezőgazdasági összeírás szerint az 587 gazdaság összterülete 14 295 katasztrális hold volt, ebből a szántó 7973 holdat tett ki. Csak három birtok volt kétszáz holdon felüli. Az elaprózódott földdarabokon a növekvő népesség nem tudott megélni. A megye más településeihez hasonlóan a nyírbátoriak közül is sokan váltottak útlevelet, hajóztak át az óceánon, remélve, hogy az Újvilágban boldogulást találnak. A huszadik század elején nagy lendületet vett Szabolcsban a szőlőtelepítés. A telepek létesítésében a városok vezettek. Nyíregyháza mögött Kisvárdán, Nyírbátorban és Nagykállóban foglaltak el napról napra több területet a szőlőtőkék. A szabolcsi községek közül Nyírbátor volt ezer katasztrális holdjával a legnagyobb erdőbirtokos. Az 1900-as és az 1910-es népszámlálások azt mutatják, hogy a megye lakosságának alig tíz százaléka foglalkozott önállóan iparral. A meglévő kisüzemek is inkább helyi jellegűek voltak és a városokra, a városi jelleggel bíró községekre szorítkoztak. A vármegyében 1916-ban 36 „gyártelep” működött. Ezek közül alapítását tekintve a legelső a már említett Bóni gyártelep, mezőgazdasági részvénytársaság volt. A tizes években a kortárs így jellemezte: „A gyár üzeme a következőkre terjed ki: malomipar, szeszgyártás, olaj- és szappangyártás, cement- és mészhomok-téglagyártás. Az alkalmazott munkások száma 250, s évi forgalma meghaladta a 4 millió koronát ... Kivitele Galíciára terjedt ki. Üzletmenete kedvező, s mivel kiváló szakerők vezetése alatt áll, fejlődése napról napra nagyobb arányokat ölt.” A település első világháború előtti hiteléletén három helyi pénzintézet tartotta rajta a kezét. Az elsőt, a nyírbátori takarékpénztárat 1872- ben alapították 600 ezer korona részvénytőkével. Ezt követte 1904-ben a nyírbátori népbank 240 ezer korona tőkeerővel és az 1907-ben alakult nyírbátori általános hitelintézet, amely öt évvel később csődbe ment. Az akkori társadalom belső bajaira utalt a tömeges kivándorlás, majd a néptömegek növekvő elégedetlensége. A feszültségek 1897—98-ban, az agrárszocialista megmozdulások idején törtek megyénkben élesen a felszínre. Nyírbátor nem válhatott ezen megmozdulások központjává, hiszen a főszolgabíróság védelmére, a rend fenntartására mindig erős karhatalmat vontak össze. A csekély számú helybeli munkásság sem szolgálhatott a szocialista eszmék erős társadalmi bázisául. A főszolgabíró munkásmozgalommal kapcsolatos jelentései később is nemlegesek. Az 1909. esztendőről például azt írta a főispánnak, hogy a járása területén „semmiféle munkásmozgalom nem észleltetett”, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt szervezete a községben nem alakult, ilyen célból népgyűlést sem tartottak. A meginduló baloldali szervezkedés első jelével 1910-ben találkozunk: augusztus 14-én megalakult a magyarországi cipész-csizmadia munkások helyi csoportja 25 taggal. Az alispán 1911. május 5-én azt jelentette, hogy május elsején sehol sem volt a megyében népgyűlés, csak a nyírbátori kőműves szakegylet 42 tagja vonult fél a főutcán hazafias dalokat énekelve. A kudarcot szenvedett népmozgalom után ismét lendületet vett a kivándorlás. A nyírbátori járásban 1913 második felében kevés veit a munkáskéz, mert a rossz időjárás, az elemi csapások miatt a tavasszal bekövetkezhető ínség fenyegető veszélye elől tömegesen hagyták el az országot. Tehát Nyírbátorban is a „boldog békeidők” derűs nyugalmát előbb a földosztó-mozgalmak, az aratósztrájkok árnyékolták be, majd a kirobbanó első világháború illantotta el vissza- hozhatatlanul. Csisztu Mihály 1933-ban született Tímáron. Középiskoláit a nyíregyházi Vasvári Pál Gimnáziumban és a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban végezte. A Képzőművészeti Főiskolán 1958-ban végzett, ahol Ék Sándor, Főnyi Géza és Hincz Gyula voltak a mesterei. Csisztu Mihály a békásmegyeri lakótelepen lakik, de műterme, egykori lakása, a belvárosban van. Itt, a Kossuth Lajos utcai padlásműteremben beszélgettünk. — Adott-e művészi pályájához valamiféle indítást a tímári gyermekkor? — Gyermekkori élményeim a természethez kötődnek, mindenekelőtt a Tiszához. Szedret szedtünk, szénát kaszáltunk az ártereken, horgásztunk és fürödtünk a holtágakban. Ez a gyermekkori környezet még ma is olyan mint jó negyven évvel ezelőtt: háborítatlan őstermészet. Sokszor vélek felfedezni egy-egy gyermekkori élményt, hangulatot grafikáimon, s ezek a lapok számomra nagyon hitelesek, hiszen szívből szólók — átéltem őket. Ha lehet hinni, a miliő-elméletben, akkor a művészetek és irodalom iránti érdeklődésemet édesapám is felkelthette, ö a falusi színjátszókörben sokat szerepelt, színész szeretett volna lenni. Rengeteget olvasott és olvas ma is. Mikor 1946-ban Nyíregyházára kerültem, azt hiszem, hogy már mocorgott bennem valami, amit akkor még nemigen-tudtam megfogalmazni. Annak ellenére, hogy a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban érettségiztem, nem jelentkeztem a főiskolára, hanem elmentem a Ganz Villamos- gági Gépgyárba dolgozni. Közben a Lövőház utcai szabadiskolában tanultam, itt figyelt fel rám Kmetty János. Egy munkahelyi baleset után hazautaztam Tímárra, itt ért a főiskola értesítése, hogy menjek felvételizni, így kerültem 1954-ben a főiskolára. — Az ötvenes évek elején kezdett főiskolára járni. Ezekben az években munkás- és parasztfiatalok sohasem látott tömegei tanulnak művészeti főiskoláinkon is. — A főiskolán pont ezért vált könnyebbé a helyzetem, mert a magamfajtából, szerencsére, volt bőven. Hátrányos helyzetünket, ebből adódó nehézségeinket egymást segítve küzdöttük le. A fal- kaszemlélet páncélt jelentett akkor. Egy szobában laktam Barczy Pállal, Csizmadia Zoltánnal és Gy. Molnár Istvánnal. Sokszor annyi pénzünk sem volt, hogy villamossal menjünk a főiskolára. A szociális támogatások közül viszont nagy segítséget jelentett a vásárlási bőn, amit a Nagymező utcai művészellátóban levásárolhattunk. — Tanáraira hogyan emlékszik? — Ék Sándort ma egy kéz- legyintéssel szokás elintézni. Jó, tudom, tévedett, amikor a szocialista realizmust nem alkotómódszernek, hanem tematikus naturalizmusnak vélte, és tanítványaitól ilyen szellemű munkákat is várt. Abban az időben mások is így jártak, tőle nagyobb művészek is ... Tanítványaiból ezért váltott ki felemás érzelmeket személye. Viszont emberségét, szakmai alázatát akkor sem kérdőjelezheti meg senki. — Erre a kis padlásműteremre, ahol most beszélgetünk, mikor sikerült szert tenni? — A főiskola után 2 évvel költöztünk ide, addig tizenegy albérletben laktam. Úgy látszik nekem nehezen ment a fővárosi honfoglalás. A szomszédos padlásterekből újabb helyiségeket kapcsoltam a lakáshoz, ahogy nőtt a család. Két gyermekem van. Péter szobrászművész szeretne lenni. Zsuzsi kitűnő tornász, idény nyáron az IBV-n is szerepelt Mongóliában, mint a magyar csapat tagja. Négy évvel ezelőtt, 8 éves korában a norvég televízió félórás portréfilmet készített róla, amit főműsoridőben be is mutattak. Feleségem kottagrafikus. — Önnél láttam először a perspektíva érzékeltetésére egy kitűnő megoldást: a hidegtű és a rézkarc technikájának együttes alkalmazását. — A hidegtű a vastag, kemény vonalak technikája, a formát itt közvetlenül véssük a lemezbe. A rézkarc viszont tónusokban gazdag felületet biztosít. A két eljárás egy lemezen való alkalmazása a nagy távolságok érzékeltetésére igen alkalmas. Hidegtűvel a közeli motívumokat, azok szerkezetét mutatjuk meg, míg a rézkarc a távoli, párába vesző horizontot, a hegyeket, messzi erdőket, házakat képes érzékeltetni, de tónusgazdagsága révén a levegőperspektíva is kifejezhető vele. Most egy új eljárás tökéletesítésén dolgozom. A rézkarc és a szitanyomat összevonásával többszínű nyomatokat lehet gyorsan, egyszerűbben létrehozni az elkészült klisé alapján. Csisztu Mihály grafikáinak témája a magyar táj és paraszti világ. Munkásságának jelentős részét a sokszorosított grafika teszi ki: rézkarc. hidegtű, linómetszet, litográfia. Technikailag kifogástalan, míves lapjain megidézi a Duna-kanyart, elsősorban Nagymarost és környékét, a falusi világ mozgalmasságát, a Tiszát, kifogyhatatlan motívumaival, Buda- dapest házait, utcáit, háztetőinek kulisszáit. Budapesti lapjai nem életképszerűségre törekszenek, hanem a város szerkezetének, jellegzetes épületegyütteseinek bemutatására. Pogány Gábor művészettörténész a szó klasszikus értelmében vett veduták- nak nevezte ezeket a munkákat. A veduta, azaz látkép (több városunkról, így Nyíregyházáról is készített) Csisztunál nemcsak a precízen, mondhatni aprólékosan megfogalmazón valóság ábrázolása, hanem ettől jóval több; pillanatnyi hangulatának, indulatának rögzítése is: az egyszeri pillanat esztétikummá emelése a grafika eszközeivel. Tarczy Péter Reszler Gábor ERUEMES MEGNÉZNI. A mátészalkai Szatmár Múzeumban összegyűjtött és kiállított falusi, paraszti tárgyak között számos gazdasági eszköz látható. Első képünk: különböző időből származó kézi őrlők. A második: ez a szerkezet a kendertörés célját szolgálta. A harmadik: gyékényből készült terménytároló. (E. E. felvétele) KU HÉTVÉGI MELLÉKLET Békesség a földön Békesség a földön a jó embereknek, Békesség a földön az édesanyáknak, lepkenek, lónak, szunnyadó szitakötőnek, bölcsőre hajló ringó mozdulatuk áldott, tiszavirágnak amíg a vízen repked, Almukban a fiú táltosra kap s mennybe lehajlo fuzfaágat beszőve megremegtet, vágtat, majd lehull s lesz halotti szőnyeg. üveghegyen jár, csengenek üveg-ágak s megtalálja a kék virágot. Békesség a földön a jóakaratnak, Békesség a földön a szép szelídeknek, borját nyaldosó tengerszem pillantású akiknek arcára sűrű álmot kötnek a _ teheneknek, hétköznapok, míg leng a legelőn kéken a vadzab. Mozdulatuk emberi törvényt teremtett, a csorda a dombon felfele kaptat a történelem általuk kezesedett meg s a délibáb messze tornyot lebegtet. s a temetők előtt leveszik a kalapot. Békesség annak, aki él és játszik, álmodik s teremt magának hangyabolyt, mesevárat, szájukon a szerelem négyszirmú levele kivirágzik, hordják az élők tündökletes csodáit s jegyét a szelíd, nyugodalmas halálnak. Tímártól Q r I ■ • Budapestig DeSZ@lg@feS Csisztu Mihállyal
