Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-13 / 267. szám
KU HÉTVÉGI MELLÉKLET 1982, november 13. # EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR Be reg változó arca Vagy, ha egy részét — tetszik, nem tetszik, oda kell, bízni —, nem árt biztosabb pénz után is gondolni,'hiszen a tagok évi negyvenötezer forint körüli jövedelmét nem elég volt csak feltornászni... A munkaalkalomnak meg itt sincsenek bőviben — mint szerte a környéken, a mezőgazdaságban. Hiszen itt a létszám adott. Traktorosból, állatgondozóból csak annyi kell, amennyi. A munkáskéz meg nem szeret dolog nélkül maradni, s más lehetőség nincs, elindul munka után. Itthon tartása megint csak olyan gond, ami ellen Bereg létéért — föl kell venni a küzdelmet. Egyre-másra nyílnak hát szerte az asszonykéznek való ládaszegező, seprűkötő, vesszőfonó melléküzemek. Az almafákhoz, a jószágokhoz meg új fiatalok jönnek — ha kevesen is —, diplomával, remélvén, nekik majd sikerül megváltoztatni a Bereg arcát, tudományukkal majd megkönnyítve a földművesmunkát. Aztán évek alatt, ha megismerik a vidéket, s ha nem szöknek meg, rájönnek, ez a vidék nehezen méri a megélhetést. Talán sajnálni fogják, hogy nem születtek még később, még modernebb gépek közé, még több segítő masina közé, ám ez mindig így lesz, míg az agyagba szemet szór a földműves — szinte mindegy tenyérből, vagy vetőgépből. Mert errefelé a föld művelése az ember erejéhez mérve akkor is nehéz, fáradtságos, eredményében meg mindig bizonytalan munka lesz. Csendes Csaba Szeptember vége, bolondul sütött a nap, Albert Mihály bácsi Lónyán ezt a napot is úgy kezdte, mint a többit. Felkelt, evett valamit, aztán laj bit öltött, s kiült a kapuba. Nem, mintha hetvenöt évesen semmi kedve nem lenne már a munkához, de hát a mezőn töltött több mint hatvanöt esztendő jócskán elszívta erejét. Nem is lázadozik sorsa ellen — „Ez az élet rendje”, de hát nap mint nap a kislócán ücsörögve mégis sok minden megfordul az ember fejében — közben egy-egy járókelőnek, traktorosnak biccent, ha az a kapu előtt élményén üdvözli az öreget — például az, de jó is volna megint fiatalnak lenni. Nem, mintha olyan gyönyörű, emlékezni való lepne még hatvanöt év messzisé- géből sem az a fiatalság. „Tuggya, nagyon jó, ami van, csak hát későn jött mán nekem ez!” A Lónyaiaknál töltött cselédesztendőkön nincs mit visszasírni, annál szomorúbb nézni ma a fiatalokat. Nem tudja őket itthon tartani a föld, amely a szeszélyes elemek ellenére is a legtöbbet nyújtott ezer év óta: életet, megélhetést. Igaz, marka szűkén mért, de annyit mindig tartogatott, hogy a vele verejtéke- zőt kifizesse. Albert Mihály bácsi bezzeg tudná értékelni a traktort. Azon a vezetőnek nincs szükség az ördög segítségére, hogy jusson erő a vetés befejezéséhez, délutánra is, napszálltáig. (Mert az ő idejében még úgy tartották, hogy déltől kettőig tart az ördög ideje, akkor nem szabad vetni, nehogy megrontsa a földbe kerülő magot.) És nem kell az itatáshoz inaszakadtáig húzni a vizet a mezőn a pásztoroknak, szivattyú dolgozik már helyettük, s alig-alig van szükség a kapára is, gép vájja már az agyaghoz makacsul ragaszkodó krumpligumót, s nincs már rossz kaszás, akit bosszantani lehetett, hogy neki külön vízhordóra van szüksége, oly ügyetlenül, annyi vizet id- dogálva dolgozik. Elfelejtették, vagy meg sem tanulták már a fiatalok megrakni a szénásszekeret, a kévekötés tudományát, a cséplőgépetetést, a kazalrakás csínját-bínját. Hej, hogy tudtak ők örülni még az első ültetőgépnek is. Valóságos megváltásnak gondolták már azzal a dohánypalánta-duggatást, hogy nap mint nap összevesztek az asszonyok, ki ülhet a gépre, ami nem volt egyéb egy traktor vontatta, kereken gördülő deszkalapnál, amin aztán egész nap görnyedhetett a szerencsés duggató asszony. Ma meg, bár még köny- nyebb elbánni a dohánynyal, nincs rá ember, úgyhogy megtörtént, ami Albert Mihály bácsinak még 15 éve is elképzelhetetlen lett volna: a Bereg dohány nélkül marad, Lónyáról már legalábbis — munkáskezek híján — eltűntek a dohányültetvények. És arról sem igen álmodott volna, hogy majdan ne a búza legyen a legfontosabb termény, hiszen nekik az aratás még egyet jelentett az életben maradással, ma meg ... ! Csak legyint. Kicsit szomorúan, tudván, az idő megfordíthatatlan, kicsit bizakodva, hisz ezért túrta fél évszázadig a földet: legalább már gyerekeinek jobb, könnyebb legyen, s most azok mégsem úgy sáfárkodnak az örökséggel, ahogy az atyai szemmel illendőnek látszanék. Már csak olyanok, mint a gyermekek. Hitetlenek, tékozlók. Tiszaszalkán — kocsival jóformán egy iramodás Ló- nyától —, a Búzakalász Téeszben a fiatalabbak, ha nem is lócán ülve, de hamar kiöntik a szívük. Pet- róczki Lajos, a párttitkár feje ha lehet, Albert Mihá- lyénál is jobban fő. Pedig fiatal ember — Mihály bácsihoz képest legalábbis —, ám egy háromezer hektárnál is nagyobb területen gazdálkodó szövetkezet egyik felelős vezetője. Tősgyökeres beregi lévéh ismeri a táj múltját, nem könyvekből. Szülei, nagyszülei elbeszéléséből, ám pusztán attól, hogy hasonlítani tudja a hajdan eldugott tanyákat a mai Tiszaszalka fürdőszobás házaival, hogy — legalábbis hírből —, de ismeri a takarmányínséges időket, s a ma, iparszerű pontossággal végzett állattartását, s az összehasonlítás minden esetben a ma javára dől el, ettől pusztán nem kevesebb a gondja, még csak irigylésre méltó helyzetben sincs. A beregi táj egyik jellemzője, az ősgyep, ha a kor színvonalán művelni akarják, ugyanolyan nehezen adja meg magát, mint amilyen szűkén mérte a szálast nyolcvan esztendeje, a tagosítások idején. A traktorok, a gépek kínálta előnyök seregnyi új gondot szültek. Az általuk, segítségükkel végezhető melioráció, túl azon, hogy a szövetkezetek anyagi erejét fölöttébb igénybe veszi, nem is mindig mondható sikeresnek. Az elvárásokhoz képest legalábbis nem, hiszen egyedül Tiszaszalkán például húszezer mázsa szénára van szükség egyetlen esztendőben ahhoz, hogy a gyarapodó állatállományt sikeresen láthassák el. Ha hajdan a horizont ölelte legelők, s gémes kutak hozzátartoztak a képhez, ez ma éppúgy elmondható, legfeljebb hozzátéve: n megélhetc tés ezen a tájon sokkal inkább áll a jószágon, mint valaha is. Az időjárás semmivel sem kíméletesebb, mint fél évszázada volt. Szinte alig van esztendő orkánszerű viharok, jég nélkül, védekezni ellenük errefelé ma is csak legfeljebb kisbaltával tudnak, meg ott a biztosító, de hát a teljes kárt megtéríteni ugye az sem tudja. Hiszen ha a gyümölcsösüket a tavaszi fagyok, majd a nyári jég leszüreteli, éppen ott állnak, mint nagyapáik a századfordulón, kezüket tördelve az ácsorgó búzatáblák mellett. Hiszen, ha akkor a kalász nem volt képes megdönteni a szárat, a gazda „lefeküdt” a következő esztendőre a gyenge terméstől. Az állatok mellett másik nagy bevételüket jelentő gyümölcsöseik ugyanúgy ágaikon hordozzák az emberek sorsát, mint hajdan a kalászok a gazdálkodókét. S ha a nemes gyümölcsök megteremnek, még mindig ott az értékesítés gondja, amely, most már szinte hagyományosan, évről évre visszatér. A hajdani ősgyümölcsösök vadonjaiból amit el nem hordtak, elenyészett, a természetnek nem fáj utána a feje, hisz esztendőre újból visszaadta. De ma, amikor bármelyik téesz- ^ag^sztáb^n, van yele, mit jefetlt számára ^ zárszámadáson az „árbevételi terv” teljesítése, vagy nem teljesítése, az irdatlan pénzekért telepített almások, körtések sorsát nem lehet a természetre bízni. őszi munka a beregi földeken. (Elek Emil felvétele)
