Kelet-Magyarország, 1982. november (42. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-13 / 267. szám
KM HÉTVÉGI melléklet Az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum A mai szovjet film Szinte kizárólag rendkívül gazdag szakmai könyv- és folyóirat-gyűjteményéről ismert az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, kiállításairól — nem. Pedig a könyvtár félmillió kötete mellett az intézmény több mint 25 ezer, a magyar iskola, a hazai oktatás, nevelés múltját, történetét, fejlődését dokumentáló tárgyi írásos és más emléket is őriz raktáraiban. Csakhát egy múzeum bemutatótermek nélkül olyan, mint hadvezér sereg nélkül; s az Országos Pedagógiai Múzeum ma Budapesten mindössze négy vitrinből áll az Országos Pedagógiai Könyvtár keskeny folyosóján. Igaz, az OPKM működteti Ercsiben az Eötvös József Emlékmúzeumot, s így legalább a páratlan értékű Eötvös-dokumentumok méltó helyen vannak; s lesz majd három helyiségük Keszthelyen is, a lassan újjáépülgető Festetich kastélyban. De mindez kevés vigasz... S ez annál fájóbb, mert az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum elődje múzeumként jött létre, 1877- ben. A népoktatási törvény elfogadása után gond volt az iskolák taneszközökkel történő ellátása, s e gondon volt hivatott valamiképpen enyhíteni az Országos Tanszermúzeum. A múzeumot azonban — a jelek szerint — a helyiséghiány átka végigkíséri; ugyanis folyton költözött: az egykori Pedagógiumból a Tanítók Ferenc József Házába a Szentkirályi utcába, onnan a mai Képzőművészeti Főiskola épületébe és tovább. Közben — 1894-ben — feladata bővült, a neve Országos Tanszermúzeum és Pedagógiai Könyvtár-rá változott, s megkezdődött az itthonról és a világ minden tájáról a szakkönyvek, szaklapok, tantervek, módszertani és más kiadványok gyűjtése. A krónika 1958-cal folytatódik, ekkor alakult újjá Országos Pedagógiai Könyvtár néven, s később került a nevébe az ... és Múzeum. A könyvtárat évente mintegy huszonötezren látogatják, a beiratkozott olvasók száma megközelíti a négyezret. Egy-egy évben csaknem negyvenezer a kikölcsönzött kötetek száma, s tizenöt ezret forgatnak helyben, az olvasóteremben. Az ország távolabbi vidékein élők előtt is „nyitva áll” a könyvtár, az úgynevezett könyvtárközi kölcsönzés révén például tavaly három és fél ezer kiadvány kelt útra. Nem lehet túlzottan magas azoknak az óvodáinkban, iskoláinkban működő nevelőknek a száma, akik ne lettek volna, vagy nem lennének valamilyen kapcsolatban az OPKM-mel. Ami pedig az egyetemi, főiskolai hallgatókat illeti, különösen vizsga- időszakokban ugyancsak kicsinek bizonyul az olvasóterem. Valóságos eldorádója a kutatóknak — s nemcsak a pedagógia, hanem az egyetemes magyar kultúra kutatóinak is — a könyvtár! Az iskolai tankönyvgyűjtemény például ötvenezer darabra rúg; köztük van olyan, amelyből a diák Petőfi is tanulhatott. Évszázadokra visszamenően a nagy, híres alma materek évkönyveinek, vagy ahogy akkor hívták: értesítőinek a száma nyolcvanezerhez közelít; köztük a nagykőrösi gimnáziumé Arany kezeírá- sával. Sokezres az atlaszgyűjtemény, amelynek egyik legértékesebb példányát, az 1703-ban kiadott Hübner - féle Schul-Atlas-t éppen tavaly vette meg az OPKM egy pesti antikváriumban 33 ezer 700 forintért. Minden lapja kézzel metszett és színezett. E könyvtári különgyűjte- mények jó néhány különleges darabja tulajdonképpen múzeumi ritkaság. Például ama 1808-ban kelt, kézzel írt Geographia-jegyzet, amelyből Széchenyi István tanult. Vagy azon, 1700-ban kiállított, s Bánffy György erdélyi kancellár kézjegyével ellátott útlevél, amely a külföldi egyetemekre induló diákot „mindenki jóindulatába” ajánlja ... Nem kevésbé érdekes olvasmány az 1800-as évek elejéről a híres pápai és a debreceni református kollégium tudós professzorainak levélváltása egy szökött pápai diák ügyében. Korántsem csupán a kutatók, hanem a legszélesebb közönség érdeklődésére is számot tarthatnának a korabeli iskolai oklevelek, meghívók, újraoltási bizonyítványok, tanári óratervek, vázlatok, tanmenetek, a múlt században készült preparátumok, domborműves fali térképek, kvadránsok, limbusok is. Különösen gazdag az iskolai szemléltetőeszközök köre. Az Eötvös Loránd tervezte fizikai kísérleti eszközökből például — amelyekből összesen tizenkilencet ismer a szakirodalom — hetet őriz az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum. Elsősorban rajzokon, fényképeken maradtak fenn az iskolai formaruhák, egyenruhák, a híres iskolák egyén- sapkái, az eredetieket a jelek szerint sajnos, nemigen őrizték, őrzik meg az emberek. Kedvezőbb a helyzet a jelvényekkel; ezekből, az úgynevezett sapkajelvényekből és kitűző jelvényekből csaknem félezer van a múzeum birtokában. Évszázadokat idéznek a különféle tolltartók, ceruzák, tollhegyek, tintásüvegek. (Ki tudja, talán ott van közöttük bizonyos Megyeri nevű színész híres tintásüvege is.) S ha az emlékezet már alig- alig — a múzeum őrzi a palatáblát, palavesszőt. Deregán Gábor Több mint három évtizede rendezik meg hazánkban a szovjet film ünnepét. Korábban a felszabadulás napjához kapcsolódott a bemutatósorozat, hosszabb ideje azonban a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójáról való megemlékezés fontos mozzanata a kiemelkedő jelentőségű szovjet alkotások vetítése. Most is novembert írunk, idén is bensőséges rendezvények keretében méltatjuk a tűz csiholóinak érdemeit — s természetesen nem maradhat ki a programból a szovjet premierkoszorú sem. Jegyzetünkben alább szólunk az 1982-es kínálatról, előtte azonban néhány gondolatot szeretnénk elmondani múltról és jelenről, hagyományról és korszerűségről, mindenekelőtt arról, hogy miért is tekintjük kiemelkedőnek Magyarországon a szovjet filmek „státuszát”. Az ötvenes esztendők elején a szocialista film meglehetősen gyengélkedett, de különféle propagandakampányokkal és látványos külsőségekkel igyekeztek ellensúlyozni a vitatható ideológiai imperatívuszokat, meg a művészi megvalósítás gyengéit. Furcsa paradoxon, bár vitathatatlan tény: akkor szerettük meg a szovjet filmet, amikor a „mit” fontosabb volt a vásznon, mint a „hogyan”, s a politika erejét nem művészi látomások, hanem sematikus példázatok közvetítették. Az én generációmnak — csöppet sem kell emiatt szégyenkezni — a Zója, az Ifjú Gárda, a Bátor emberek volt a kedvence a moziban. S ezek még jobb minőségek, ma is feleleveníthető alkotások, nem említhetők egy lapon a Sztálingrádi csatával vagy az Aranycsillag lovagjával (előbbi a háborút, utóbbi a békés hétköznapokat egyszerűsítette le megbocsáthatatlan plakátszerűséggel). Hogy miért lelkesedtünk Ge- raszimov, Petrov, Rajzman. Romm és a többi akkori nagyság műveiért? Talán mindenekelőtt azért, mert a vox humana, az emberi hang csendült meg bennük. Komoly társadalmi problémákat feszegettek. Egy kicsit jövőnk tükrébe is nézhettünk a filmek által, hiszen akkortájt már eldőlt, hogy végérvényesen a szocializmus felé haladunk. Esetenként sokalltuk a túlcsorduló pátoszt, szokatlan volt a témavilág, a jellemábrázolás, az atmoszférateremtés, netán a rendezők „ecsetkezelése”, azt azonban senki sem vitatta — még a kételyeiket megfogalmazók sem —, hogy a szovjet filmművészet mélységesen humanista és nemcsak kifejezni (ábrázolni), hanem megváltoztatni is szeretné a világot. Az „új hullám” kibontakozását követően évről évre „szállították” a különleges élményeket szovjet filmes barátaink a tradicionális seregszemlén. Hosszú bekezdéseken át sorolhatnánk a szovjet filmek fesztiváljának emlékezetes tegnapelőtti és tegnapi címlistáját. A hazai kulturális élet és filmforgalmazás irányítói nagy gondot fordítanak arra, hogy novemberben a Moszfilm, a Lenfilm és a többi stúdió legkiválóbb produktumait kínálja a repertoár. Sokat írhatnánk személyes találkozásainkról is. Magam — hogy személyes példát említsek — a szovjet filmnapoknak köszönhetem az olyan kitűnőségek, mint Suksina, Juszov, Lotjanu, Csuhraj, Leonov, Talankin, Fatyejeva, Gurcsenko stb. ismeretségét (sőt: barátságát). Nem kell ünneprontónak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk : évtizedünknek még nem születtek meg a Vörös kányafával, az Andrej RublCsukás István: Futhat a vonat messze veled őrizlek már, futhat a vonat messze veled, vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő! ► Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló, akf nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek, más látomások, mint a csillag s mint a telihold; mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye, mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék — tégedet sejt meg először, ,aki már e világnak más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív, s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon — De a szédülő mámorból felocsúdva, a józan pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz: még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom! Ú, hát légy te velem mindent elrendező szívvel! Most csak az este fonja ezüstös láncait érted, s ezüst léteidet imitálja a megcsaló holdfény: csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen. Indián földön Jó tíz esztendővel ezelőtt a budapesti Műcsarnokban nagy port kavart egy kiállítás. A fiatal Korniss Péter, a Nők Lapja fotóriportere Erdélyi sorozatát mutatta be A vendégkönyvben dicshimnuszok és felháborodott sorok váltogatták egymást. „Ilyen zárt közösségek már nincsenek!... Hol öltöztette be ezeket az embereket?!... Megrendezett. jelenetek!...” Pedig Korniss Péter semmi mást nem csinált, csak Székelyföldön, ott is elsősorban Szék községben, a táncház hagyományos ünnepi estéin, s a dolgos hétköznapokon fotózott. Már meg sem lepődtem, amikor a közelmúltban a szaksajtóban az észak-amerikai indiánok között készült képeit mutatták be egy születő könyvről szólva. Aztán a nyíregyházi fotóklub ankétjén végre találkozhattunk is. — Ugye szép könyv? — teszi elém a színes kötetet. — Csak drágállom! Én sokkal olcsóbban adnám, félek, hogy az üzletek polcain marad. Pedig izgalmasabb világot magam sem ismertem eddig. Ennek a könyvnek semKorniss Péter fotóművész új könyve mi köze az indián romantikához. A May Károly könyvekből ismert indián amúgy sem létezik. Ez olyan lenne, mintha Európa népeit egy etnikumnak tekintenénk. Az észak-amerikai indiánok is rendkívül sokfélék. Legfeljebb a kultúra és a hagyományok szigorú őrzése teszi őket hasonlóvá. A zártság és az erős kötelékek azonban engem is megleptek. Bár előre nem is gondoltam tudatosan végig a rokonságot az erdélyi dolgaimmal, de most már — remélem nem tűnik belemagyarázásnak — a zárt etnikumok életmódja valóban kínál párhuzamokat. 1976-ban egy ENSZ-díjjal jutottam ki Kanadába, és ekkor hívtak meg a következő esztendőre három egyesült államokbeli egyetemre kiállítani és előadásokat tartani. No én ekkor már tudtam, hogy nem New York, Chicago vagy Washington fog érdekelni, hanem mindenképpen törekedni fogok arra, hogy eljuthassak az indiánok közé. Egy sereg könyvet elolvastam, térképeket böngésztem és így vágtam neki. Ebből született meg aztán a könyv. Egyébként kedvező időben jártam kinn. Akkor erősödött meg az indián polgárjogi mozgalom, amely a kulturális mozgalmakban is testet öltött. — ön táncfotósként indult. Ez vitte el a népművészethez, s onnan már csak egy ugrás a népművészet még létező, élő forrásainak feltárása. Ugyanakkor fotóriporter 1977-től a World-Press — a világ legnagyobb és legjelesebb fotópályázatának zsűritagja. A művészi tevékenység és a szakma hogy fér össze? — Amikor csinálom, képet csinálok. Hogy mi lesz belőle — hogy létrejön-e a művészi alkotás — azt az időre bízom. Egy biztos, a fotó képes — műfajilag képes — a művészet és egyáltalán az alkotó gondolat hordozására. A könyvet is úgy készítettem, hogy egy meghatározott terv szerint utazva fotóztam, aztán a szöveggel együtt a válogatás és a tördelés, az oldalak megkomponálása, a helyes nyomdai színek kikeresése hozott létre valamit. — ön írta a könyv szövegét is. Ez fotóművészeknél nem túl gyakori. — Igyekeztem minden fejezet előtt egy kis általános gazdasági, történelmi, politikai képet adni egy-egy indián közösség•ről. Emellett nyilván kellett a képek mellé is az útmutatás. A könyv egyébként már a boltokba került, a megye boltjaiban is elérhető. 1982. november 13. jooval, a Balladával azonos formátumú — vagyis korszakos fontosságú — szovjet filmjei. Ez a mostani periódus nem olyan csillogó, mint a felszálló ágban lévő szovjet filmművészet „termése” volt az ötvenes évek derekán vagy néhány esztendővel később, amikor lendületesen előretörtek a nemezetiségi műhelyek. De azért most is gazdag és sokszínű a választék. Az eszmei-művészi per- manenciáról az idei program is beszél. Mindenki megtalálhatja az érdeklődésének, igényének, ízlésének leginkább megfelelő alkotást a most műsorra tűzött szovjet filmek között. Tallózzunk egy kicsit a nyíregyházi szovjet filmdosz- sziéban. A reprízek mellett feltehetően egy régebbi és egy mai témát feldolgozó műről fognak a legtöbbet beszélni. Az Agóniát Elem Klimov rendezte, s a cárizmus végnapjairól, pontosabban egy zseniális szélhámos tündökléséről és bukásáról szól. Elődeihez, a Rettegett Ivánhoz, a Nagy Péterhez számos vonatkozásban kapcsolódik, mégis más és újszerű ez a nagyszabású történelmi freskó. Klimov a haláltáncot jeleníti meg: a reakciós uralkodó osztály teljes tehetetlenségét, a politika züllöttségét, a morál devalvációját. Raszputyin kedvére halászik a zavarosban — egészen addig, míg ki nem ebrudal- ják a történelem színpadáról... Klimov filmje mesteri portré egy torz személyiségről. A szabálytalan karaktert Petrenko személyesíti meg. Eddig is tudtuk, hogy kiváló szerep játszó — most egyenesen remekel. Az Agóniától teljesen eltérő hangvételű film a Megbocsájtás. Ebben nem a külvilág harsány disz- szonanciái. hanem a csöndes hétköznapok konfliktusai állnak a cselekmény középpontjában. Poplavszkaját, a rendezőt az új szovjet próza egyik mesterének, Raszputyinnak az írása ihlette meg. Csöndes, visszafogott, megrendítő dráma bontakozik ki a szemünk előtt. A lélek örvényeit kíséri nyomon a házastársi ellenségeskedés krónikája. Reméljük, hogy az Agónia, a Megbocsájtás és a többi szovjet film öregbíteni fogja Klimovék magyarországi hírét és újabb hívőket toboroz az igaz eszményeket népszerűsítő művészet számára. Veress József Pákolitz István: Kislányok A park végében kopott köszent, fején, vállán gerlék, galambok; napszúrástól védik a lombok, — viszonzásképp ő a park csősze. Avittas pádon csücsül három csicsirtélő kamasz-pacsirta, ki álmait egekre írta: csámpázik a sok ákombákom. Feledve lázas kamaszságom, fölényesen mosolygok, ■' várva, hogy a kőszent fejét csóválja a szakajtónyi bolondságon. 1 i 1 f I I S fii amim I 1 i Fás í UIIhIh Um Uw!
